Ismét buszozás...

14. nap (2012. jan. 27.)

14th day (27. January 2012.)

Reggel kilenckor indul a buszunk Ootyból közvetlen Madurai-ba, úgyhogy félbe kell szakítanom András csevegését egy másik (nem madarász) skóttal, aki szintén több hónapra jött ki Indiába. Mellesleg minden télen Goa-ban tölt egy hónapot, mert mindenkinek szüksége van a kikapcsolódásra…
Fél kilenckor már ott állunk a buszbeállóban, ami fölé szépen oda van írva, hogy Madurai, latin betűkkel is. Már tegnap megkérdeztük, hogy biztos van-e közvetlen járat, és többen is mondták, hogy van, kilenckor. A buszok mennek – jönnek, de a minek sehol. András megkérdezi az állomásmestert, hogy ez a busz ugyan honnan jön, hogy már 20 percet késik, de kiderül, hogy sehonnan, innen indul. Szuper. Még szerencse, hogy a mellettem várakozó csávótól megkérdezem, hogy ő is odamegy-e, amikor mondja, hogy igen, de szaladjunk, mert ott megy a buszunk. Ugyanis a kedvesek nem a jó beállóba álltak be, és majdnem itthagytak mindenkit, aki viszont a jóban várakozott. András leinti a buszt, ülőhelyünk is van. Csoda. Csupán a csomagunkkal van egy kis baj, ugyanis az első ülésen töppedő „úr” nem akarja engedni, hogy mellétegyük a hátizsákokat, integet, hogy tegyük, ahova akarjuk. András leteszi mellé, hogy ő ide akarja tenni, és otthagyja.
Csupán 300 km-t megyünk, ez 10 (tíz) óránkba került. Út közben megálltunk egyszer másfél órára, utána félre és egyszer ebédszünetre. A másfél órás pihenő végén derült ki, hogy elmehettünk volna Madurai-ba egy másik busszal, és akkor nem kellett volna itt ennyi időt várakozni, de Madurai-ba kiderült, hogy 10 perccel ért be hamarabb az a busz, mert mindenhol megállt út közben, a mienk pedig express volt. Minden megállóban, ahol 3-5 percet vártunk, feljöttek a mindenféle árusok, és kiabálva árulták a portékáikat. Az ananászt vékony szeletekre vágják, mint otthon a kenyeret, és kis csomagokban adnak kb. 8 szeletet (negyed ananász), 40 forintért. Mindig finom, de eggyel befaragtunk, mert megszórták csilipaprikával, bónuszként. Halálos volt, még a kecskék sem ették meg a legpaprikásabb szeleteket.
Láttunk egy balesetet is, egy biciklist ütöttek el, egészen fura pózban feküdt a földön. A baleset helyétől 20 perc alatt értünk be a következő városba, ahonnan épp akkor indult a mentő a helyszínre. Gyors segítség.
Madurai-ba már sötétben érkezünk, és valószínűleg annyira megkavarhatta a sofőrt, hogy nem kanyarodik be a jó utcán a buszmegálló felé, így tovább haladunk egy kis egyirányú utcába, szembe a forgalommal. Ez az utca vezeti le a buszállomásról kijövő összes buszt és az egyéb hétköznapi forgalmat. És mi meg szemben velük. Volt ám dudálás, még az út közepén lévő sávelválasztó kordonrendszert is felborítottuk, de végül is csak sikerült bejutni az állomásra, a kijáraton.
Tuk-tukkal elvitetjük magunkat a szállásra, ahol az utolsó szobát kapjuk meg, és csak mára, mert holnapra az egész hotelt kibérelték egy esküvő miatt. Ebben a városban annyi a szúnyog, hogy a szállodával szemközti trafikban rögtön veszünk egy szúnyogriasztó szettet (elektromos és utántölthető), 75 rúpia. Nagyon baráti az árfekvése. Hatásos is, szúnyogmentes éjszakánk volt. Bemegyünk egy „utazási irodába”, ahol rákérdezünk a kompra Tuticorinból Sri Lankára. Azt a választ kapjuk, hogy szünetel az átkelés, így nincs más választás megvenni a repjegyetChennai-ból (Madras) Colombo-ba. Szuper tervezhetjük át újra a programunkat, mivel most dél helyett észak felé kell vennünk az irányt. Röpke óra alatt sikerül is az egészet lebonyolítani, sőt még bankkártyával is tudunk fizetni!!! Laza vacsora a szállással szemközti vegaétteremben. Nagyon finom volt, ráadásul banánlevél volt a tálunk.

Ooty – Madurai

Transport: directly bus from Ooty to Madurai, starts at 9am, 400 INR / 2 persons, 10 hours.
Accomodation: TM Lodge, 504 INR/room, clean, but you should buy an electric vaporiser (mosquito repellent). We got the last free room for only one night, because the next day booked all the rooms, because of wedding.

Egy kis pihi

13. nap (2012. jan. 26.)

13th day (26. January 2012.)

András reggel hatkor kel, hogy kibuszozzon a Cairnhill erdőbe, ahol tegnap délután voltunk. Kiengedem és bezárom utána az ajtót, én még maradok és alszok, ameddig tudok.
Nyolc körül ébredek, és nézem a TV-t, András kilenc körül ér vissza, azzal, hogy nincs új faja, viszont reggel kifelé egy munkásbusszal ment, ami pont az erdő előtt rakta le.
Úgy döntünk, hogy ma laza napot tartunk, mert mindketten fáradtak vagyunk, minden reggel 6-7 között kelünk, egész nap megyünk a 30 fokban, tűző napon, hátizsákkal, és legfőképpen gyalog (a napi átlag 4-6 km). A szobánk előtt van egy pad, odasüt a nap, én ott, András pedig az ágyban olvasgatja az otthonról hozott és a repülőn kapott újságokat. Utána tervezzük a további utunkat, hogy még milyen jegyeket kell venni és foglalni, stb… A padon ülve látom, hogy a hárommal arrébbi szomszédunk is madarász, András mutat is neki egy sast, majd beszélgetünk velük, skótok. Három és fél hónapra jöttek, ebből egyet Sri Lankán töltenek.
Délután visszamegyünk a botanikus kertbe, ahol keressük a ritka légykapót, de nem találjuk. Bangalore-i fotósoknak mutatja András a tegnap látott kasmír légykapót. Viszonozzák a szívességet, egy IndianBlueRobin-val. Azon problémáznak, hogy túl közel van a madár!!! Pont a fordítottja, mint Magyarországon… A kertben is van egy Coffee Day, (kávézó), finom kávés különlegességekkel, tegnap egy elit kávézóban ittunk frappét és csokikávét, magyar árakon, itt bent pedig kapuccsinót, tizedannyiért. Már sötétedik, amikor visszaindulunk. Odafelé megállunk a bazársoron, mindent lehet itt kapni, de tényleg, végül is mi kézzel készített csokit veszünk (nagggyon finom) és Mesinek (húgom) egy kis apróságot.
Sötétben érünk vissza a szállásunkhoz és a mellette lévő étteremben vacsizunk, a szokásos paradicsomlevest és csirkés meg zöldséges tésztát. Finom és méretes adagot adnak, ráadásul szerencsénk is van, mert mikor kihozzák a kaját, akkor csusszan be a konyhába az étteremből egy aranyos cickány, ami már egy ideje a tálaló szekrény alól figyelt bennünket (mi meg őt). Valószínűleg a konyhában aludt éjjel, mert ott sokkal melegebb van, mint kint. Sőt csótányból is nagyobb a választék…
Este még beszélgetünk egy kicsit a skót házaspárral, és bedőlünk az ágyba. Éjjel megint hideg volt, viszont szerencsénkre valaki este kért meleg vizet, akinek a bojlerre a mienkkel egy áramkörön van, úgyhogy potya forró vízben fürödhettünk. Azért más így lefeküdni, mint a hideg vizes mosdás után!

Ooty

Lunch: next to Reflection Guest House, something Palace Hotel. Good and cheap food.

Érkezés Ooty-ba a kisvasút elött

12. nap (2012. jan. 25.)

12th day (25. January 2012.)

Este végül is úgy döntöttünk, hogy azért nem kelünk fél hatkor, hogy 50%-os eséllyel feljussunk a fél nyolckor induló kisvonatra, inkább nyugis tempóban, kipihenten megyünk a kilences busszal. Majd rápróbálunk visszafelé a kisvonatra…
A buszállomáson a taxisok bepróbálkoznak, hogy nincs busz Ooty-ba, elvisznek jó pénzért. Mindezt pont az Ooty-ba induló „szerelvény” mellett… A kilences busz totálisan megtelt, mire mi a csomagokkal felküzdöttük magunkat és leraktuk a legelső ülés elé, mert csak ott van akkora hely, hogy elférnek. Ekkor jött oda a buszvezető és mondja, hogy szálljunk le, mert tele van a busz, menjünk a következővel. Na, erre András kiakad, és mondja, hogy menjenek a helyiek a későbbivel, mert nekik van idejük, nekünk meg nincs, mellesleg mondhatta volna a jó ötletét azelőtt, hogy feltranszportáltuk a 40 kilónyit a hátunkon. Maradunk, és láss csodát, még helyünk is lett.
A 60 km-es út 3,5 óra felfelé a hegyre (2200 m felett), összesen 14 hajtűkanyarral. Itt érvényesül legjobban az a szabály, hogy nincsenek sávok, és a legnagyobb a legerősebb, neki mindenki más helyet ad. Az út mellett végig majmok ugrálnak, néha a kocsik elől is alig akarnak elmenni.
Ooty (ejtsd Uti) a Madraszban élő brit fejesek nyaralóhelye volt a 19. században, India legismertebb hegyi települése. A főszezon itt április és június között van, a kellemes hegyi klíma miatt. Most, januárban csak akkor van meleg, amikor süt a nap, amint besötétedik, rohamosan csökken a hőmérséklet. Éjjel már vastag takaró is kell, mert akár 0 fok is lehet reggelre.
Sikeresen beértünk, pedig a sofőr nem volt jó hangulatban, rángatta a buszt össze-vissza. A buszmegállótól egy kis sétányira, a tó partján található a Reflection Vendégház, ahol a következő 2 éjszakát szeretnénk eltölteni. Reménykedek, hogy lesz szoba, mert ez a hely nagyon kedvelt a nyugatiak között, nem véletlenül, csendes, tiszta, tóra néző ablakokkal. Szerencsére volt még szoba, szerintem csak azért, mert beelőztük a kisvonatot. (Mellesleg nem találkoztunk a kaledóniai nővel, pedig ő is idejött volna, valószínűleg nem fért fel a vonatra.) Kis pihi után irány a Szent István templom, ami a legöregebb a Nilgiri-hegységben. Hatalmas belső faszerkezete van, amit Tipu Szultán palotájából elefántokkal hoztak ide 120 km távolságból. A falakon márványtáblák állítanak emléket a városalapítónak, John Sulivannak, a családjának és további briteknek, akik itt éltek és haltak.
Kilátogatunk a botanikus kertbe, ami egyben „örökség kert” is, azaz a világ sok részéről hoznak ide növényeket, hogy megőrizzék a fajokat a jelennek és a jövőnek. Több ilyen „örökség kert” van a világon. A 19. század közepén itt még egy kis konyhakertet gondoztak, majd idővel kinőtte magát (ahogy egyre felkapottabbá vált a város a nyugatiak körében), végül a jelenlegi hatalmas területű kertté változott. Rendben és tisztán tartott hely, igazi pázsittal!!
Andrásnak van egy új faja, amit próbál lefotózni, más, helyi fotósokkal. Addig én bejárom az üvegházat, ahol a legnagyobb szenzáció a ciklámen! Az otthoni, cserepes ciklámen. Minden helyi azzal fotózkodik.
A botanikus kert után kivitetjük magunkat a Cairnhill erdőbe, ahol mások jó fajokat találtak. Sétálgatunk, az erdőben nyüzsögnek a helyiek, a száraz fákat gyűjtögetik össze. Rohamosan sötétedik, úgyhogy inkább elgyalogolunk a 3 km-rel arrébb lévő krumpli kísérleti telepre, ahol csak itt élő galambfajt lehet látni (ha erre járnak). Nem jártak…
Visszafelé leintünk egy buszt, és nem messze a szállástól megállítjuk. Nézünk valami jó kajáldát, de itt olyan csípőseket esznek, hogy én nem vállalom be. A szálláson eszünk paradicsomlevest meg csirkés (kínai) tésztát.
A szálláson este csak úgy van melegvíz, ha kéred, és fizetsz érte. András megmossa a lábát, majd reggel fürdik, én azért lemosdok a hideg víz alatt, és gyorsan beugrok a vastag takaró alá, mert kb. 10 fok van, csak.
Reggelre már szépen bedurran a torkom, és folyik az orrom is.

Mettupalayam – Ooty

Transport: by bus, 3,5 hours.
Accomodation: Reflect Guest House, clean, good, 600 INR/room. Hot water only at morning, except you ask for at evening, costs 50 INR. No check-in, at noon check-out time. Advice to book, if you came by train.
You can reach the botanical garden about 20 minutes walk, ticket is 15 INR / person and 30 is the camera.
Carinhill forest we can reach by tuk-tuk (100 INR, because tuk-tuk has fixed price in Ooty), no ticket.

Közvetlen busszal Coimbatore-ba, ami nincs...

11. nap (2012. jan. 24.)

11th day (24. January 2012.)

Ma éjjel még hidegebb volt, mint tegnap, legalábbis nekem. Hajnal fél hatkor a szomszéd szobából egy fiatal pár olyan hanggal csattogott ki, mintha egy elefánt csorda lett volna, úgyhogy a negyed hetes kelésünk oda.
A ki nem táblázott buszmegállóban várjuk már 6:40-kor a hét órás közvetlen járatot Coimbatore-ba, egy francia nővel, aki Új-Kaledóniában lakik. Ő már tegnap reggel is itt ült, de állítólag olyan sokat késett a busz, hogy megunta a várakozást, és maradt még egy napot Munnar-ban. Nem jók az előjelek.
7:20-kor érkezik egy busz, kicsit feljebb áll meg, gyorsan odarongyolunk a cuccokkal, de kiderül, hogy az nem oda megy. Most mi legyen? Hol várjunk, és mennyit? András visszamegy az eredeti váróhelyre, mert onnan látja a menetrend táblát is, hátha… Ez idő alatt odajön hozzám a jegyárus, hogy nincs közvetlen busz Coimbatore-ba, higgyem el. Szerinte menjünk el az ő buszukkal Marayoor-ig, onnan Udumalaipet-ig, onnan Pollachi-ig és onnan van közvetlen járat Coimbatore-ba. Ezekben a városokban mindenhol át kell szállni egy másik buszra, csak így lehet. A nő mellettem már az első átszállásnál elveszítette a fonalat, és ragaszkodott ahhoz, hogy ő megvárja, a közvetlen járatot. András is odaér közben, elmondom a szitut, ő azért még megkérdezi a sofőrt is, de ugyanezt a szép útvonalat kapja válaszként. Jön hozzám, hogy akkor én tudom, hogy kell menni? Igen. Akkor jó, mert hármunk közül én tudom egyedül.
Úgy döntünk, hogy várunk a közvetlenre, amíg el nem indul ez a busz, ha nem jön, akkor ezzel megyünk. Nem jött, ezzel mentünk. A következő két órában hegyről lefelé zötykölődünk, fékezünk és dudálunk, egy olyan tákolmányon, aminek nincs lengéscsillapítója. Néha szó szerint úgy éreztem, hogy kiszakadnak a hasfalamon keresztül a beleim.
Marayoor-ban kiderül, hogy még busztsztrájk is van (már megint), és emiatt késnek a buszok. Hát egyre jobb, mert ha Coimbatore-ból nem kapjuk el a délután 2 órás buszt Mettupalayam-ba, akkor lőttek a kisvonatnak! Végül is jön a busz, felszállunk, két óra múlva átszállunk Udumalaipet-ben, majd két óra múlva megérkezünk Pollachiba, ahol a busz majdnem tovább ment velem, mert András és közém bevágta magát egy helyi a leszállásnál, és elesett a lépcsőn. Mire felkecmergett, elindult a busz, rajta velem. Kiabáltam, hogy álljon meg, Andrásék ütötték néhány helyivel a busz oldalát odalentről, de nem állt meg, csak lassított, úgyhogy a mozgó buszról ugrottam le kb. 20 -25 kilóval a hátamon. Hát ezt is kipipálhatom…
Pollachiban akkora a buszpályaudvar, hogy három dupla peron van, közöttük épületekkel, az út mindkét oldalán. Természetesen a mienk az út túloldaláról a legtávolabbi peronról indul. Kisebb kavarás után, mert még a jegyárusok sem tudják, mi – hova – honnan indul, végül is András körbekérdez 3 buszt, és amelyiknél azt mondják, hogy Coimbatore, felugrik. Én meg utána, ugranék, ha a jegyárus nem kezdene lefelé húzni, hogy szálljak le, mert túl sokan vannak a buszon. Mondom, hogy a férjem fent van, engem innen le nem szed. Engem rögtön beenged maga mellé egy kismama, igaz, hogy csak a jobb oldali fenekem van az ülésen, és az oszlopot karolva tartom egy órán keresztül András nagy zsákját, de még mindig jobb, mint neki, aki az én zsákomat tartja az ölében végig az úton. Ja, és az összes busz dugig volt.
Coimbatore-ban kiderül, nagy nehezen, hogy egy másik állomásról indul tovább a busz Mettupalayam-ba, a város másik feléből. Szuper, bérelünk egy riksát, hárman, a nővel, aki végig jött velünk, de szerintünk fogalma nem volt arról, hol vagyunk, és kivitetjük magunkat a másik állomásra, amiről kiderül, hogy nem egyenlő a harmadikkal, ahonnan Ooty-ba mennek a buszok (oda szeretnénk kisvonattal eljutni holnap). Ha valaki elvesztette a fonalat, nem gond, mert nekünk is nehéz volt megérteni.
Egy óra buszozás után eljutunk Mettupalayam-ba, van szállásunk is, viszonylag olcsón, tisztának tűnik, és van meleg víz is. Gyorsan kimegyünk a vonatállomásra, hogy megvegyük és lefoglaljuk holnapra a jegyet, első osztályra (ha már lúd, legyen kövér). Már a hotel előcsarnokában találkozunk az útitársunkkal, hogy ő most jön az állomásról, csak másodosztályra van hely, de várólistás. Szóval vagy lesz hely holnap, vagy nem. Kimész reggel, és kiderül.
Kis tanakodás után mi is veszünk várólistás jegyet másodosztályra (200 Ft kettőnknek), azt mondja a jegyárus, hogy reggel 6-ra ki kell menni, és ha van hely a vonaton, le kell ülni, és akkor mehetsz. A vonat fél nyolckor indul.
Kajázunk valami helyi péksütemény-szerűségeket, én veszek hajcsatot, és beengednek engem egy olyan boltba, ahova a helyiek nem mehetnek be. Keksz és mangó lé lesz ma a vacsi, mert iszonyatos itt a meleg, és nem kívánjuk a kaját.
A szálláson tervezgetünk, és megvitatjuk, hogy nem megyünk reggel a kisvonattal, inkább majd visszafelé jövünk vele, 3-4 nap múlva, amire holnap megvesszük előre a jegyet, első osztályra. Holnap busszal megyünk tovább. Ha ezt tudjuk, akkor ma már Ooty-ban aludnánk, és nyertünk volna fél napot. Ilyen az élet.


Munnar – Mettupalayam

Lonely Planet writes, but no directly bus from Munnar to Coimbatore at 7:00 in the morning. We’re waiting 40 minutes, and catched another one. There are 2 options if the directly bus doesn’t come:
1)Munnar – Marayur – Udumalaipet – Pollachi – Coimbatore (we did this) or
2)Munnar – Udumalaipet – Pollachi – Coimbatore
The journey is same long, and same costs: Munnar – Marayur is 33 INR / person (2 hours), Marayur – Udumalaipet is 26 INR / person (2 hours), Udumalaipet – Pollachi is 18 INR / person (1 hour), Pollachi – Coimbatore is 17 INR / person (1 hour).
There are some buses from Coimbatore to Mettupalayam, 16 INR / person (1 hour).
Accomodation: Nanda Lodge, 520 INR / room, clean, hot water.
Train to Ooty: no sits on 1st class for tomorrow, and more, we got waiting-ticket for 2nd class!! Maybe we can go, maybe can’t. There are lots of buses to Ooty, 2,5 hours journey.

Kiruccanás Top Station-be

10. nap (2012. jan. 23.)

10th day (23. January 2012.)

Éjjel hideg volt a szobában, én még a hálózsákban is fáztam, hiába bújtam Andráshoz. Reggel kiderült, hogy ő is fázott. Öltözés közben vettem észre, hogy annyira meg van vetemedve az erkélyajtó, hogy az alatt jött be éjjel a hideg. Jól felöltözünk (trikó, vékony és rá vastag pulcsi), mert kint látszik a leheletünk is. Hiába, 1500 méter felett vagyunk.
Hétkor már várt bennünket a tegnapi pasas, és egy leszakadt kocsival neki is indulunk. Első utunk a Mattupetty gáthoz visz, ami ilyen korán teljesen kihalt, bezzeg délután, alig lehetett elmenni itt a kocsival, teli árusokkal, emberekkel és kocsikkal. Reggel a csendben egy kicsit sétálunk a tó partján, de nincsenek jó madarak. Tovább haladunk a teacserjék között, és közben hallgatjuk, hogy hogyan is történik itt a tea termesztése.
Egy teacserjét kb. 100 évig gondoznak. Minden ötödik évben levágnak a tetejéből, hogy megújuljon a hajtás, és finomabb tealeveleket teremjen. A Munnar környéki teaültetvények szinte 100%-a a TATA cég tulajdonában van (az a TATA, amelyik a kocsikat is gyártja), ez összesen 80.000 (nyolcvanezer) hektár. Az ültetvényen dolgozó munkások napi 150 rúpiát keresnek (kb. 600 Ft) reggel 8-tól este 5-ig vágva/szedve a leveleket, tűző napon és hideg árnyékban. Azokról a cserjékről, amik még nincsenek 10 évesek, kézzel kell szedni a hajtást, amik pedig idősebbek, azokról egy ollóhoz hasonlító szerkezettel, aminek az egyik oldalán egy háló van, abba esnek a levelek. A hajtás a bokor tetején nő, egy hajtáson, a középső legkisebb, legfrissebből készítik a fehér-, a mellette lévő nagyobból a zöld- és a többiből pedig a fekete teát. A fehér teának a kilója 7.000, a feketének 400 rúpia az ára (1 rúpia = 4 Ft). Minden hetedik napon kell szüretelni, mert akkor a legjobb a minősége a hajtásoknak. A TATA fizeti a munkások szállását, szállítását, és a gyerekeik iskoláztatását még a munkadíjon felül. Összesen 12.000 (tizenkétezer) munkása van itt Munnar-ban, ebből 8.000 a nő. A nők szedik a leveleket, a férfiak pedig hordják a megtömött zsákokat.
Az út minősége miatt lassacskán, de eljutunk a Top Station nevű helyre, ami Kerala és Tamil Nadu államok határán fekszik, fantasztikus kilátással a környező hegyekre és völgyekre. Egy teaültetvény mellett nem is kezdhetjük mással a napot, mint a nagyon finom (András szerint, nekem annyira nem jön be) helyi chai-val (ejtsd: csá), angol tea kicsit máshogy elkészítve, fűszerekkel.
Következő állomásunk egy nemzeti park, a Shola NP, ami benne sincs a könyvben. Csak vezetővel lehet bemenni (ami benne van a belépő árában), és állítólag 2 óra a sétaút. Rajtunk és a személyzeten kívül egy teremtett lélek sincs. Megvárjuk a vezetőt (fél óra) és utána elindulunk befelé. András rögtön lecsap rá, hogy akkor milyen madarak és hol, mire kiderül, hogy a madarak mellett az angol nyelvet sem igazán ismeri. Hát jó, akkor egyedül keressük a madarakat, megint. Végül is látunk egy jó fajt itt, és még óriás mókuskákat, jó közelről. Elefánt és tigris nyomokat (éjszakai friss nyom), és előttünk megy át az úton kb. 15 m-re egy vad bivaly, magányos hím, ami veszélyes. A vezetőnk integet, hogy csönd, és legyünk futásra készen, de szerencsére nem akar velünk ismerkedni az állat, és megvárjuk, míg jó messze becsörtet az aljnövényzetben. Már egészen fent vagyunk a hegy tetején lévő erdőségben, vizenyős a talaj is, sok a nyom. A vezetőnk mindig nézi a nyomokat, és minden kanyarban kikukucskál (szó szerint), hogy nincs-e ott valami „vadság”. Szerencsére nincs. Az idő már egész jó, megszabadulunk a pulcsiktól közben. Sajnos nem sokat beszélt angolul, arra a kérdésre, hogy milyen állatok vannak itt, az volt a válasz: Állatok!...
Összesen 2 órát mondtak az útra, de mi kinyújtottuk 3,5-re. Az eredmény: szép táj és 10 km gyaloglás 30 fokban, hegynek fel (főként fel). De, jártunk a Himalájától délre található legmagasabb hágón!
Visszafelé még megnézzük a természetes méhkasokat, amik a fák ágairól lógnak lefelé, van, amelyik üres, van, amelyik telis-tele mozgó méhekkel. Brrr…
Látjuk az „elefánt-érkező-helyet”, ami egy nagyobb tisztás, ahova néha kijönnek az elefántok táplálkozni, inni. A tisztás és az út között komoly elektromos kerítés húzódik, mert a magányos hím elefántok néha embereket is ölnek. Itt Munnarban nemrég volt példa erre: a férfi sötétben ment haza a konyhakertjük mellett és nem látta, hogy ott az elefánt. Mindketten megijedtek a másiktól, de az elefánt ezt úgy reagálta le, hogy megszorongatta a férfit, aki ebbe belehalt. Szóval itt nem olyan aranyosak a vad elefántok. Évente 20-25 ember ölnek meg az elefántok.
Ebédre egy másik helyre nézünk be, ami drágább, mint a tegnapi (Rapsy). András szól a pincérnek, hogy jöjjön már felvenni a rendelést, de még 5 perc elteltével sem jön senki, úgyhogy felállunk és elmegyünk, át a Rapsyba. András közepesen csípős sült csirkét rendel, ami nem is rossz, meg tojás-karit, ami főtt tojás sárgás szószban és rizst. Na, a tojásos úgy csíp, mint az istennyila, úgyhogy az kihagyom.
Délután kiriksázunk a szomszédos településre, ahol megkeressük az iskolát. Ez mellett van egy kis erdő, ahol sok jó madárfajt láttak más madarászok. Itt is van új faja Andrásnak. Visszafelé busszal megyünk, ami a teagyár elől indul. Itt van egy picinyke bolt, teafű, helyi magok és fűszerek kaphatók, veszünk kesudiót, és a bolt elé leülve majszoljuk. Rögtön meg is áll 3 busz egymás után, és hirtelen teli lesz a tér. András jó elkomázik a helyiekkel, én meg közben leintem az érkező buszt (ha nem inted le, elmegy megállás nélkül).
Itt Munnarban, amint lemegy a nap, rohamosan csökken a hőmérséklet. Előkerülnek a sapkák, nagykabátok, cipők, fáznak a helyiek. A legjobban a buszokon látni, hogy mikor van hideg, ugyanis a csak ablakkeretek vannak, de üveg nincs bennük. Amint fázni kezdenek a helyiek, lehúzzák az ablakkeret tetejében lévő redőnyöket, és ezzel megoldják a buszba beáramló hideg problémáját. Mivel ilyenkor a fény sem jön be kintről, felkapcsolják a buszban a különböző színű és ritmusban villogó lámpákat, nyomatják ezerrel a helyi zenét, úgyhogy este a busz átalakul mozgó diszkóvá, táncosok nélkül.
Útba a szállás felé meglátunk egy utazási irodát, ahova betérünk, hogy le tudjuk-e foglalni Mettupalayam-ból Ooty-ba a vonatjegyet, de sajna, nem. András megkérdezi, hogy tudnak-e foglalni nekünk repjegyet az Andaman-szigetekre, és hogy mennyi lenne. Telefon ide-oda, üljünk le, várjunk. és végre is jön az eredmény, majdnem feleannyiért, mintha otthonról vettük volna. Gyorsan osztunk-szorzunk, és kiderül, hogy nincs annyi rúpiánk, megkérdezzük, váltanak-e eurót (a váltó 3-kor bezárt). Megoldjuk, uram! Tíz perc múlva egy mindent-áruló boltban váltjuk (nem éppen hivatalosan) az eurót, és utána már csak fél órát várunk, hogy kinyomtassák a repjegyeket. Ezalatt csak kétszer ment el az áram… Végül is megvannak a jegyeink, február végén egy hétig leszünk az Andamán-szigeteken!!!
Internetezés, na azért erről is írok: az internetszalon egy 2x5 méteres helyiség, ahol a legzsúfoltabb pillanatban 12-en voltunk + a gépek, monitorok és asztalok, székek. Szalon, indiai értelmezésben.
Este összepakolunk, és hamar lefekszünk, mert holnap reggel 7-kor indul a közvetlen buszjárat Coimbatore-ba (140 km). Muszáj elérnünk, mert onnan még tovább kell mennünk 60 km-t Mettupalayam-ba, ahonnan holnapután hajnalban indul a kisvonat Ooty-ba, a hegyekbe. Ez a kisvasút India egyik világöröksége, és állítólag nagyon szép úton halad felfelé. Olvastunk útleírásokat, amelyekben mások már megjárták ezzel a busszal, mert a menetrend táblánál várták, míg a busz szépen elment a 150 méterrel feljebb lévő ki nem táblázott megállóból. Így az egész napja odalett… Mi háromszor kérdeztük meg, hogy honnan indul, biztos, ami biztos, úgyhogy most azzal fekszünk le, hogy tudjuk, hova kell reggel 6,45-re kimenni a buszhoz.
Az erkélyajtót kipárnázom a felesleges kispárnával, talán így nem lesz olyan hideg ma éjjel.


Munnar – Top Station – Shola NP

We payed a half-day trip to Top Station (honey bee nest, elefant arrival point, Mattupetty dam, eco point, indo-swiss projekt…), 1000 INR / 2 person. Not include the entrance ticket to Shola NP, the highest road in India, south from Himalya. Great walking tour in the NP.

Indulás az első "hill station"-re

9. nap (2012. jan. 22.)

9th day (22. January 2012.)

Nyolc körül reggelizünk, a szokásos felhozatal mellett van zöldséges tojásrántotta is, be is puszilunk három adagot.
A motoros riksa 10 körül jön értünk, szerencsére ezek értelmesebbek, mint aki hozott bennünket. A két vezetőtől elbúcsúzunk, és magunkban ettől a gyönyörű és csendes helytől is. Megyünk vissza a mindig zajos „hétköznapokba”. (Indiában, a városokban szerintünk leállna az emberek légzése, ha csend lenne. Hajnalban, amikor még alig van élet, akkor is zajt csapnak maguk körül, ha mással nem, akkor a mobiljukon hallgatnak hangosan valami zenét.)
A riksás a kothamangalami buszpályaudvaron rak le bennünket, és még meg is állítja az éppen induló buszt, hogy ne kelljen várnunk a következőre. Sikerül az utolsó előtti sorban találnunk két egymás melletti üres helyet és örülünk, hogy most nem kell végignéznünk az élő-tetriszt. Pár perc múlva megjelenik a jegyárus, és közli, hogy az az ő helye, úgyhogy két helyváltás után csak kikötünk egymás mellett megint a sofőr mögött. Ráadásul Munnar-ig az út két és fél óra, hegynek felfelé, nehezített pálya…
Munnar városka Kerala állam keleti részén fekszik, a Nilgiri-hegységben. Nilgiri azt jelenti, hogy kék hegyek. A fő látnivalók itt a környező teaültetvények, vízesések, nemzeti parkok és egy teamúzeum. A város előtt kb. 10 km-re tűnnek fel az első teaültetvények, amelyek kockás takaróként borítják be a hegyeket.
Megérkezve Munnar-ba természetesen nem a jó buszmegállóban szállunk le, így bejutunk a városközpontba, a bazár tövébe. Már otthon kinéztem a Lonely Planet-ből két szállást, ami tetszett, a kilométerekkel ezelőtt elhagyott buszmegálló közelében... Szedem elő a könyvet az egyik hátizsákból (néha a „nagy” hátizsákom könnyebb a 11 kilójával, mint a kézim), hogy gyorsan kinézzek valamit ide, mikor is odapattan elénk egy helyi, és mutogatja, hogy itt van egy jó szállás, ahol még fakultatív programokra is be lehet fizetni. Nem mintha ez minket annyira megmozgatna…
Végül elmegyünk vele a szállásra, amihez csak 20 térdmagas lépcsőn kell felmászni, és a házban is a második emeleten van a szoba, amit én nézek meg, hogy tiszta-e (az), és a mennyi-re válasz, hogy 700 rúpia. „Ááá, hát ezt én még megbeszélem a férjemmel!” címmel letrappolok, és mire leér a csávó, már 600 az ár. Sikerült alkudnom alkudozás nélkül! Mellesleg erkélyes szobánk van, „szép” kilátással a hegyekre.
Elsorolja, hogy milyen fakultatív programok vannak és András alkudozásával abból is lecsippentünk 100-100 rúpiát, holnap reggel 7-kor megyünk egy nagy kört a város körül.
Kicsit lazítunk, majd az első szimpatikus kajáldába bevetjük magunkat, ahol meglepően jó árak mellett hatalmas választék van, és nem csak szószos helyi kajákból, hanem emberből is. Rendelünk két paradicsomlevest, mert azt még soha nem rontották el ebben az országban, és egy zöldséges tésztát, tekintettel mindkettőnk emésztési gondjaira, és jó fél óra múlva már jön is. Addig beszélgetünk a velünk szemben ülő helyiekkel.
Ebéd után fogunk egy riksást és elmegyünk Rajamalai-ba, amit András néz ki a madaras könyvéből, és amiről kiderül, hogy nem más, mint az Eravikulam Nemzeti Park. A jegyárus bódénál hihetetlen hosszú sor kígyózik, ők mind arra a buszra várnak, ami minket is bevisz a Parkba. Ugyanis csak 1 km hosszú sétálható út van idebent, de az is 4 km-re a bejárattól. Szerencsére nekünk nem kellett kivárnunk a sort, beállítottak minket az elejére (legalább 50-60 ember elé), viszont tény, hogy tízszer annyit is fizettünk, mint a helyiek. A sétaútvonal elejénél kecskék ugrálnak, ez a faj csak itt található meg a Nilgiri-hegységben, a neve is mutatja, Nilgiri tahr (kecske). Andrásnak már a buszból volt két új faja, de miután leszállunk és gyalogolunk, csak mérgelődik. Mert annyi az ember és mind kiabál. Hogy fog itt madarászni? Addig morog, míg megunom, és egy bokorcsoportnál megállok, hogy akkor most itt szétnézünk, nem megyünk tovább. És elugrál előttünk az a ritka madár, amiért jöttünk! Bóklászunk egy kicsit itt, amikor szembejön négy távcsöves, kettő helyi, akiket megkérdezünk, hogy láttak-e valami jót itt? Gyorsan elsorolnak pár fajt, és a helyeket ahol látták. Majd mennek tovább, mivel ők nem csak madarászok, hanem vezetők is, akiknek a madár-tudásáért a másik két távcsöves, turista, nem keveset fizetett. Meg is találjuk az összes fajt, amit felsoroltak, és addig járkálunk fel és alá, hogy a sétaút végéről jövő őrök szólnak, hogy záróra van. Visszafelé is riksával mentünk, de ötödannyiért, mint idefelé, mert a park személyzete fogott nekünk egyet helyi árakkal. Ennyit számít, hogy helyi vagy, vagy turista.
Este egy kis netezés, majd pihi, mert holnap reggel hétkor már indulunk a túrára.

Hornbill Camp (Thattekad) – Munnar

Transport by bus from Kothamangalam to Munnar, about 130 INR/2 person, 2,5 hours.
Accomodation: Kaippallil Homestay, 600 INR/night (with balcony, hot water, clean).
Eravikulam National Park (Rajamalai): ticket is 250 INR/person + bus is 70 INR/person. You have to buy bus-ticket too, because this is the only type of way into the Park. You can walk inside the park, track is only 1 km, about 4 km from the entrance. Transport by riksaw, to Eravikulam NP costs 100 INR/2 person, back 20 INR/2 person, because the NP staff negotiated about the price.
Food: Rapsy restaurant in the bazaar, good meals good price. Lunchtime is full of local people.

Ez minden tekintetben András napja

8. nap (2012. jan. 21.)

8th day (21. January 2012.)

András beszámolóját olvashatjátok:
Hajnal négykor arra ébredek, hogy nem sikerült megemésztenem rendesen a tegnapi vacsorát… Nagyon kikívánkozik, próbálok visszaaludni, hogy ez csak egy rossz álom, de rohannom kell. Felszakítom a sátor ajtaját, sikerül a wc-ig elérnem. Nem így gondoltam kezdeni az első igazi madarászós napomat. Reggelig még párszor eljutok a wc-ig, csak sikerült nekem is elkapnom a családból utoljára azt a vírust, ami hányással és hasmenéssel jár. Pont a legrosszabb pillanatban, számomra… Pedig két napja még minden olyan szépen indult, egész napos madarászatot beszéltünk meg, ami annyit jelent, hogy a reggeli és az esti órákban fogunk madarakat megfigyelni. Leadtam a kívánság listámat (nem volt sok, 10 faj) melyre az a válasz jött, hogy 3 fajt nem tudnak most megmutatni, de a többivel nem lesz gond.
Indulás előtt felvesszük az előre csomagolt reggelit, amit valószínűleg nem fogok elfogyasztani. Az autóvezetőnek lefordítatjuk, ha azt mondom STOP, akkor az rögtön legyen, különben takaríthat. Abilash-t a házánál vesszük fel, irány a nemzeti park széle. Vezetőnk megveszi a jegyeket és már gyalogolunk is beljebb az úton. A nemzeti parkot úgy kell elképzelni, hogy kisebb-nagyobb házcsoportok vannak elszórva az erdőben, így folyamatos az „embermozgás”, különféle közlekedési eszközökkel. Nem megyünk sokat a „műúton”, felkapaszkodunk egy gránit kibúvásra. Na, ezt nem kellett volna, ismét „rókanyomokat” olvasok a bokorban, pedig nagyon jó a mozgás. Kapkodnám a fejem, mert ide-oda repkednek a minivetek, nektármadarak, barbetek, galambok és egy endemikus szarvcsőrű (Malabar Grey Hornbill) fészkét is megmutatja. Az új fajok ellenére, nem javul a közérzetem… Gyengének érzem magam, szédülök, így mindig keresek egy ülésre alkalmas pontot.
Realizálom, hogy a listámról jószerével csak azok a fajok jöttek be, amit tegnap egyedül figyeltem meg a tábor körül. Megemlítem, hogy gyúrni kéne a listára is, de ezek a válaszok jönnek: „Ez a faj mindig itt szokott lenni, most nincs.”; „ A búboshéja tíz körül mindig kering az égen, várjunk még tíz percet.”, de semmi… Indulunk tovább, próbálja helyrehozni a rossz kezdést, mutat egy frogmouth családot, a tojót egyetlen fiókájával. Kicsit mesél a fajról, mutatja a fészkét és hogy idén öt fészket talált. Rápróbálunk az egyik uhu fajra, de nem járunk sikerrel, de legalább mondta, hogy ezt nem fogjuk látni, persze ez nem vigasztal.
Vissza a kocsihoz, megyünk a másik területhez, a kocsiban nyomja, hogy a következő hely nagyon veszélyes lesz, mert az egyik endemikus rigó is pont azt az élőhely típust szereti, mint az elefántok. Indulunk be az ösvényen, amikor szembejön egy helyi. Rögtön kiderül, hogy itt vannak az elefántok… Megkérdezi: -„Remélem tudod, hogy kell futni?” Nem így terveztem. Lassan és csöndbe megyünk beljebb és beljebb az ösvényen. Halljuk, ahogy ropognak a vastag ágak. Közel vannak. Sikerül kikerülni őket, kiérünk egy tisztásra, de innen megint ropogást hallunk, ez az állat még közelebb van. A széljárás sem jó. Bemehetünk, de biztosan futnunk kell, amit nem tudok ilyen állapotban bevállalni. A visszafordulást választom, amikor tovább kínoz azzal a mondatával, hogy a maláj bakcsó innen csak 100 méterre van, az elefántok felé… Szuper, most már többszörösen bebizonyosodott, ez nem az én napom. Vissza a táborba, ebédre csak rizs és chapati. Reméljük, bennem marad.
Pihenés háromig, kicsit jobban vagyok. A riksának már itt kellene lennie, mikor beesik egy csoport helyi. Ezekre még a személyzet sem számított. Nagy a kavarodás, kiderül, a riksás sem jön értünk. A cég, vadonatúj kocsijával megyünk, segítségként visszük Danish-t is. Megnyugtatnak, hogy ez benne van az árba, mivel a riksás nem jött. A megbeszéltekkel ellentétben egy harmadik helyet is megnézünk, hozzuk a szokásos semmit. Szerintem már Abilash is szégyelli magát. Az utolsó hely néhány kilométerre található a kempingtől, kocsival megyünk, amíg a kiálló kövek engedik. Keressük a lehetséges fajokat, útközben pittákat látunk a sűrű aljnövényzetben. Kiérünk egy szikla kibúvásos tisztásra, mikor előkerül a keresett faj (White-bellied Treepie), végre valami. Megvárjuk a naplementét, mikor a lappantyúk kezdenek el mozogni. Két faj is mozog, de csak az egyik új faj, a nagy fülű…
Teljesen besötétedik, folyamatosan a baglyok is beindulnak. Egyszer a napközben keresett uhu is megszólal. A két vezető teljesen transzba esik, de a következő hívásra, már az erdő másik végéből hallani a hangját. Majdnem meg volt… Megszólal egy másik bagoly faj, amit eddig nem láttam. Mondják, erre rámozdulhatunk, de nekem már szemernyi erőm és kedvem sincsen. Inkább a visszaút, diétás vacsora és gyors lefekvés.
A kocsinál még Csillu talál egy fán ugráló repülő mókust is…

Ismerkedés a kemping ingyenes programjaival

7. nap (2012. jan. 20.)

7th day (20. January 2012.)

Reggel nyolcra kértük a reggelit, végül is fél kilencre sikerült összehozniuk a pirítóst vajjal, lekvárral, és valami helyi tojás-szószban borzadályt.
Bár még nincs fél tíz, azért rápróbálunk a bicikli-kölcsönzésre, kapunk is két jó járgányt, azzal a feltétellel, hogy a műútra nem mehetünk velük. Ááá, nem is volt szándékunkban…
Dehogynem. Egyenesen a műúton biciklizünk felfelé, tavak, gumifa-ültetvények, banánfák és ananászkertek között. Pillangók repdesnek körülöttünk, néha megállunk madarászni. Jó órácskát tekergünk fel-alá, majd vissza a kempingbe, ahol egy másik vezetővel ülünk le beszélgetni. Danish itt lakik a kempingben, és ismeri a környék leggyakoribb madarait, pillangóit, és növényeit. Tőle tudjuk meg, hogy a parkban vad elefántok élnek, amik megtámadják az embereket is. Állandó a harc, mivel az emberek és az elefántok is a bambuszost szeretik (ki ezért, ki azért), és sajnos ez a helyzet már annyira elmérgesedett, hogy az emberek szándékosan sebesítik meg az elefántokat, amik természetesen utálják az embereket. Gondolom, kitaláljátok, a ritka madarak is a bambuszost szeretik…
Megállapodunk vele, hogy délután szeretnénk egy ültetvény-sétára menni, és este kajakozni.
Ebéd (a tegnap leírtak, csak más zöldség más színű szószban) után én kimosok néhány ruhát, András addig pihen, majd háromkor találkozunk Danish-sal.
Kerala ezen a részén szinte minden talpalatnyi földet ültetvények borítanak. Az első, amit megnézünk, az az ananász. Egy ananász bokor félévente terem egy gyümölcsöt, és összesen három évig él, utána kivágják. Újabb fél év múlva tudják ültetni a következő bokrot, mert a talajnak regenerálódnia kell. Mi éppen egy olyan mellett haladunk el, amelyet már irtanak, de néhány túlélőn még ott virít egy-egy ananász, és már ennek a kevésnek is jó az illata. Út közben mutat néhány fűszernövényt (vanília, fekete bors, gyömbér, kávé) és gyógynövényeket is, amiknek szerintem nincs is magyar neve. A következő állomásunk a gumigyár, ahol a gumifa nedvét dolgozzák fel. Hihetetlen egyszerű az eljárás, de kezdjük az elejéről. A kempingnek 600 gumifája van több kisebb területen elszórva. Minden reggel hatkor két ember elindul a kis területeken, és levág a fa kérgéből egy nagyon vékony szeletkét, beindítva ezzel a nedv termelését. 11 óra körül visszaindulnak, és összegyűjtik az edénykében felgyülemlett guminedvet. A gyárban ebből mixelik a gumit. Egy lapos tálcán egy rész guminedv, egy rész tej és egy rész víz felhasználásával keverik ki a gumit, amihez adnak egy kis hangyasavat. Meghatározott idő után a kiszáradt gumit áttolják egy sajtolón, és kiterítik a napra száradni, ekkor lesz a fehérből barna színű. Egy ilyen lapos gumidarab egy kiló, ami 10 gumifából jön ki, és a piacon darabját 300-500 rúpia között adják el (1500 – 2500 Ft).
Meglátogatunk egy kis templomot is, ami egy hangulatos tisztáson van, majd lassan ballagunk vissza a kempingbe, ahol teával és sütivel várnak minket. Andrásnak sikerül még beszednie egy-két új fajt is.
A teázás után indulunk kajakozni. Életemben nem ültem még kajakban, és nagyon örülök, hogy ilyen szép helyen tehetem ezt először. Szerencsére kétszemélyes kajakot kapunk, úgyhogy talán nem lesz olyan feltűnő a bénázásom. András ül hátul és kormányoz, nekem csak lapátolnom és videóznom kell. Mivel várunk még két emberre, akik természetesen késnek, gyakorolunk az öbölben, utána a folyón is, utána túlpartra is átmerészkedünk, de csak nem jön a két ember. Végül is utánunk jön a vezető, és hármasban csordogálunk egy nagyobb öböl felé, ami hihetetlen gyönyörű. Útközben kiszúrok néhány madárfajt, meg látunk több óriásmókust is (olyan édesek), gyorsan eltelik az óra. Már szürküllik, mire visszaérünk a „kikötőbe”.
Ahol már vár ránk Amblash, akivel holnap megyünk madarászni. Hajnal hatkor indulunk, pakolnak reggelit is, dél körül érünk vissza és délután háromkor indulunk az esti madarászatra. Megbeszélik Andrással, hogy mik a lehetséges fajok, merre megyünk, és csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy: lesznek piócák, ja és két ritka madárfaj a bambuszosban van, az elefánt-veszélyes területen. Na, nekem innentől ez a történet már nem olyan vonzó...
Kilenckor bezuhanunk az ágyba, tartalmas napunk volt egy gyönyörű tájon.

Hornbill Camp

Cycling close to the camp, visiting the plantation area, kayaking.

Élő-tetrisz és öko-kemping

6. nap (2012. jan. 19.)

6th day (19. January 2012.)

András fél tízkor kelt, hogy pakoljunk, és menjünk, nehogy lekéssük a kompot. A tegnapi naphoz képest sokkal jobban vagyok, a fejem még nehéz, és gyengének érzem magam, de legalább nem szédülök. Mire mindent bepakolunk, és útra készek vagyunk, rám jön a hasmenés…
Végül is rohanva, és a női jegyvételi sorba beállva (ott mindig kevesebben vannak) elértük a kompot (épphogy), és Ernakulamban beriksáztunk a buszállomásra. András odamegy a számára legszimpatikusabb buszhoz, és kiderül, hogy tényleg az lesz a mienk. Jegyet a buszon lehet venni, kettőnknek 62 rúpia (kb. 300 Ft), a durván 40 km-es útra, ami 1,5 óra volt.
Ernakulamtól egészen Kottamangalam-ig egy összeépült falu a sok-sok település, amin keresztül jöttünk. Rögtön az út elején sikeresen belefutunk egy tüntetésbe, ami itt annyit tesz, hogy szép libasorban haladnak az út mentén a résztvevők és kiabálják a követeléseiket. Közvetlenül a buszvezető mögött ültünk, úgyhogy végigizgultuk az élő-tetrisz játékot, amit művelt vezetés címszó alatt. Mellettem egy helyi nő ült, aki néha csak úgy szívta a fogát, hogy milyen előzésekbe ment bele a sofőr egy olyan busszal, ami mindent tudott, csak gyorsulni nem. Gondolhatjátok, ha a helyinek sok volt ez a vezetési stílus, akkor mi mit szóltunk hozzá (a „szűzmáriám” elég sokszor elhangzott), pedig egy hónapja mi is élő-tetriszeztünk Egyiptomban.
Kottamangalamban beültünk egy kajáldába, ahol András egy jót evett, én pedig csipegettem, de sajna rögtön mennem is kellett a mellékhelyiségbe. Lassan már 2 napja nem ettem semmit, amit meg igen, az nem marad meg bennem.
Fogunk egy riksást, hogy vigyen ki bennünket a Hornbill Camp-be, ami Thattekad mellett van. Elmondjuk, és meg is mutatom az útikönyvben, hogy hova akarunk menni, megegyezünk az árban, majd néhány km-t elhagyva az út kettéválik. András mondja a sofőrnek, hogy jobbra kell mennünk, mert arra van a kemping, le is fotózza a táblát, amin a kemping neve alatt az áll, hogy 5 km. Hiába minden, a riksás csak balra megy és elvisz minket Thattekadba. Ott szerencsére találkoztunk egy értelmes és angolul jól beszélővel, aki ráadásul tudja, hol van a kemping, és kérem, hogy mondja el a riksásnak. Végül is, a segítségünkkel, eljutunk a kempingbe, ahol már várnak ránk. És akkor kezdődik a hiszti, mert a riksás több pénzt akar. Előadja, hogy mi Thattekad-ba akartunk menni, és utána variáltunk, blabla, de András mutatja a képet a tábláról, és mondjuk, hogy nem, mi kértük, hogy a kereszteződésben forduljon jobbra. Tíz perc hiszti után (már a pénzt is ledobálta a földre a riksás) András ad neki 50 rúpiával (200 Ft) többet, és otthagyjuk, csináljon, amit akar.
Hornbill kemping: nagyon híres a nyugati turisták között, az árak is sajnos ehhez alkalmazkodnak, de egyértelműen minőségi itt minden. A kemping egy folyó partjára épült, melynek a túloldalán van a „madár-szentély” (talán így lehet a legjobban lefordítani), ami valójában egy nemzeti park, a második legrégebbi Indiában. Míg elintézik a formaságokat (papírozás) limonádéval kedveskednek és elmondják, hogy egy hete voltak magyar vendégek és meg is mutatják a vendégkönyvben. Milyen kicsi a világ, Mogyiék voltak MG-vel és MB-vel!!! (Személyiség jogokra tekintettel csak monogramokat írok) Sajnos a parkba nem lehet bemenni, de minden jó madárfajt lehet látni azon kívül is. Andrással megbeszéltük, hogy egy teljes napot csak a madarászatnak szentelünk, vezetővel, egy másikat pedig azokkal a tevékenységekkel, amik benne vannak a sátor árában (lásd a holnapi napot).
A szállásunk egy olyan sátor, ami egy kis szobácskának felel meg, szőnyeggel, kis asztalkával, ágyakkal, és a sátor mögött egy rendes nyugati fürdőszobával. Mindez egy magasra emelt betonalapon áll, és a sátor felett pedig pálmalevél tetővel, hogy eső esetén ne ázzon az egész felszerelés. A sátor teljesen zárható, zipzárral, az ablakokon szúnyoghálók és kívül-belül sötétítők. A sátor előtt pedig kis terasz, nyugágyakkal, a kb. 5 méterre lévő folyóra nézve. Nagyon hangulatos, tiszta és kulturált, ráadásul pont kellemes a hőmérséklet, és csak a madarakat lehet hallani, nincs dudálás, kocsizaj és kiabálás sem.
András a kempingben sétálgat, madarászik, én pedig a teraszon olvasgatok, rejtvényt fejtek, a kétnapos koplalás és a két csomag cipelése után nem érzem magam elég fittnek a tűző napon mászkáláshoz.
Eltévesztjük a vacsora időpontját, egy órával hamarabb megyünk, és ennek köszönhetően látunk egy halászbaglyot, meg ismerkedünk a helyi tudnivalókkal: biciklizni csak fél 10-től lehet, meg van ültetvény-séta is, na meg kajakozás a folyón.
A vacsi zöldségleves, és utána svédasztalos keralai felhozatal: kenyérféle (mindig más), valamilyen rizs, kétféle zöldséges tál, egyféle húsos tál és még valami zöldség. Mind szószban: kari, masszala, kofta… András jól megrakja a tányért, én még óvatosan duhajkodok, finom minden. És még desszert is van, rizspuding. Na ezt nem tudom leírni, hogy milyen, mert itt minden édesség puding, és ahány ház, annyiféle.
Este András kidől, én meg blogot írok. Végre nincs poloska, nincs szúnyog, nincs meleg, nincs hideg.

Kochi – Thattekad Hornbill Camp

Transport: by ferry form Fort Kochi to Ernakulam, by public bus from Ernakulam KSRTC Station to Kottamangalam, 62 INR / 2 person, 1,5 hour, and by tuk-tuk from Kottamangalam bus station to Hornbill Camp, 170 INR.

Csillu KO...

5. nap (2012. jan. 18.)

5th day (18. January 2012.)

Ettől az estétől se kaptuk meg az igazi nyugalmat, mert a meleget még nem sikerült megszokni. Szerencsére itt csak a szúnyogokkal kell megküzdeni, de úgy elég nehéz, ha nem adnak takarót. A hátizsákból halászunk elő nagyobb ruha felületeket, védelem céljából, én a hálózsákomat választom, Andrásnak a kék nagy kendőm jut. Ismét csak hajnalban sikerül kidőlnünk. Így későn is kelünk.
András hoz reggelit, de nem nagyon tudok enni, valami nem jó a gyomrommal, pedig jól néznek ki a péksütemények, végül nagy győzködés eredményeként lenyomok egyet (szó szerint).
A mai napra egy könnyed városnézést és a további utunk szervezését terveztük.
Kochi-ban nincs túl sok látnivaló, csendes kis történelmi városka, összeépülve a nyüzsgő és mindig zajos új Ernakulam-mal. Kochi itteni neve: az Arab-tenger királynője. A várost az elmúlt 600 éven keresztül folyamatosan más és más kolóniák lakták, csak a meghatározóbbakat említve: kínaiak, portugálok, hollandok és a britek. Ennek a sokszínűségnek az az oka, hogy nem messze van innen a Malabár partszakasz, amely híresen gazdag vidéknek számított a hódítók körében.
Reggeli után irány a part, megnézzük a kínai halászhálókat, melyek technikáját még az 1200-as évekből „hagyta itt” Kubla Kán. Persze „üzemben” nem látjuk, mert azért pénzt kérnek, hiszen már nem ez a módja manapság a halfogásnak, ez csak turistalátványosság. A kifogott halak viszont nagyon érdekesek…
Megnézzük a holland temetőt (1724), és a mellette lévő Szent Ferenc templomot, ami Indiában a legrégebbi keresztény templom, 1503-ban építették a portugálok, eredetileg fa szerkezettel, de a 16. században újjáépítették kőből. Vasco da Gama itt halt meg 1524-ben, itt is temették el, majd később a testét átszállították Lisszabonba.
Következő állomásunk a Santa Cruz Bazilika, ami egészen fiatal az 1902-es dátummal.
András kitalálja, hogy menjünk át a komppal Ernakulamba és nézzük meg, hogy mennek a buszok Thattekad-ba. Gyalogolunk egy km-t a forróságban, majd a jegyárusnál két sor fogad minket, egy hosszabb és egy rövidebb, egymás mellett. Egy a férfiaknak, egy a nőknek, de jegyárus csak egy van…
Útban a kikötő felé elhaladunk a Villingdon-sziget mellett, amit az „ős-Panoráma-útikönyv (1970)” szerint mesterségesen emeltek, egy kikötőmélyítés melléktermékeként. Ezt el is hisszük, mert egy hatalmas szingapúri tengerjáró mellett brümmögtünk el, hát, az 50 fős komp hangyácska volt mellette.
Ernakulamban, a legnagyobb forróságban legyalogolunk 2 km-t, majd csodálkozunk, hogy milyen kihalt ez a buszállomás. Ebben az országban ez nagyon fura. Bemegyünk az állomásmesterhez, ez összesen 4 embert takar, és kérdezzük, hogyan tudunk eljutni holnap Thattekadba. Kiderül, hogy sztrájk van, ma biztosan, de hogy holnap is, azt sajnos nem tudtuk meg, mert mindenki mást mondott. Végül is egy apáca sietett a segítségünkre, aki lefordította, hogy csak ma van sztrájk és holnap már félóránként mennek a buszok.
Visszafelé úton én már egyre rosszabbul vagyok, mondom Andrásnak, hogy szerintem felforrtam. Mikor bemegyünk egy DVD-s boltba nézelődni, én hajszál híján elájulok (pedig nem vagyok az a fajta). Visszasietünk a szállásra, nekem már egy szenvedés az út, mert minden nehéz, a táska és a végtagjaim is, a fejem meg hat tonna. Letusolok és bedőlök az ágyba, András pedig rögtön diagnosztizál, lázad van, ma ágyban maradsz. Még a víz sem kell, amit állandóan belém akar tuszkolni, mert úgy érzem, hogy ki is hányom abban a pillanatban.
Én fel-felébredek néha, András meg este elmegy fotózni, nézelődni, vacsizni, és vesz egy SIM kártyát, hogy olcsóbban tudjunk hazatelefonálni (60 forint/perc Indiából Magyarországra, éljen a Vodafone!). És még takarót is szerez…
Éjjel arra ébredünk, hogy valaki iszonyatosan veri lent a bejárati kaput, olyan a hangja, mintha lőnének. Kiderült, hogy az ajtó-vigyázó (mert itt olyan is van) elaludt, és kizárt néhány vendéget.

Kochin - Ernakulam

Transport by ferry from Fort Kochi to Ernakulam, ticket is 2,5 INR/person, 20 minutes.
In Ernakulam the food is cheaper, than in the tourist crowded Fort Kochi.
Bus from Ernakulam to Munnar (Thattekad) is in every 30 minutes, but you should check it before go, because this day was strike on the busstation.

Szabadulás a Kochi erődbe

4. nap (2012. jan. 17.)

4th day (17. January 2012.)

Hajnalban felébredtünk a nem éppen nyugalmas éjszaka után, és elhúztuk a függönyt, hogy világos legyen, és biztos ne jöjjenek elő a bogarak, míg alszunk. András 9-kor elment netezni, én még aludtam egy fél órát. Bár a szállást csak délben kellett elhagyni, úgy döntöttünk, hogy 11-kor elindulunk a reptérre.
Fogtunk egy taxist és feleárban, mint tegnap befelé, kivitettük magunkat a helyi reptérre. A helyi reptér is megér pár sort. A bejáraton csak azok mehetnek be, akiknek repjegyük van, kísérők nem. Mikor becsekkolsz (már csak az utolsó sorban volt két hely egymás mellett), utána át kell menni egy detektoros kapun, ami még nem is fura. De külön van kapu a nőknek (egy) és a férfiaknak (több). Már az is negatív diszkrimináció, hogy a nőknek csak egy kapu van, de hogy oda is férfiak állnak, az már túlzás. A vizsgáló hölgyek persze átzavarták őket a férfi-sorba, de ez meg akkora problémát okozott egyes feleségeknek, hogy egyik-másik a hiszti környékén állt (a férjem hamarabb fog végezni, jajajaj!!). Természetesen mindenki becsörgött a kapun, mindenkit át kellett nézni kézi detektorral és senkinél sem találtak gyanús tárgyat. Amikor ezen túl vagy, lepecsételik a beszállókártyádat 2 helyen, és a táskádra ragasztott címkét is (elfelejtettem, hogy a becsekkolásnál ráragasztanak a kézi táskára egy címkét), ezzel bizonyítva, hogy minden átvizsgálásra került.
Nekünk a 16-os kapuról indult a gép, amit a 15-ösre írtak ki, de a 16-osnál kezelték a beszállókártyákat. Fél órás késéssel indultunk, mert nem tudták becsukni a repcsi hátsó ajtaját, pont ahol ültünk.
Mikor Kochi felé értünk, teljesen elámultunk. Egybefüggő zöld, amit települések, folyók és tavak szakítanak meg, nem a nagy porfelhő várt minket, mint Mumbay-ban. Kellemes a szemnek. Mellékesen jegyezném meg, hogy vonattal is el lehet jutni Kochiba Mumbay-ból, ez az út kb. 40 órácska, késés nélkül.
Kitérőként szeretnék elmesélni egy újságcikket, amit a repülőn olvastunk. A repcsi felszállt 32 utassal Trivandrum-ból, és a célállomása Kozhikode volt. Mikor leszállt a gép, bemondták, hogy megérkeztünk Kozhikode-ba, de az utasok kinézve az ablakon meglepődve azt látták, hogy ez bizony Kochi. Eltévedt a pilóta… (Magyarul, ha lenne repcsijárat Szeged – Kecskemét – Budapest útvonalon, akkor ez úgy lenne, hogy felszálltak Szegeden, budapesti céllal, de Kecskeméten landoltak, csak itt kicsit nagyobbak a léptékek).
A reptér parkolójában elkaptunk egy buszt, ami az erődig ment, csupán másfél óra volt az út, 40 km. Már sötétedett, amikor leszálltunk a buszról és elindultunk a szállásra, amit kinéztem a könyvből. Szállást nem foglaltuk előre, mivel a repjegyet is csak az utolsó pillanatban sikerült megvenni, eredetileg nem is terveztük be ezt a városlátogatást. Félve mondtam Andrásnak, hogy remélem, lesz hely azon a szálláson. Nem lett. Sőt a másodikban és az ötödikben sem. Végül is az utca végén sikerült találnunk egyet, ami bár nem egy nagy durranás, de tiszta. Remélem, poloskák sem lesznek az éjjel.
Gyorsan lepakoltunk és elmentünk kaját nézni. Az egyik sarkon egy netes kajáldában sok-sok ember ült, ezt választottuk. Bár egy órát vártunk, míg kihozták, egy adag elég volt kettőnknek és nagyon finom. Jó választás volt. Kis skypolás, levél-ellenőrzés után vissza a szállásra, hogy talán sikerül ma tényleg kipihenni magunkat és újult erővel neki indulni a holnapnak.

Mumbay - Kochin

Transport from Seagull Hotel to Mumbay Domestic Airport by taxi costs 275 INR.
Mumbay – Kochi by plain, 1,5 hours, (Jetairways).
We went by bus from Kochi airport to Kochi Fort. You find this in the car park of the airport, the way is 1,5 hour, costs 70 INR / person.
Accomodation: Brisbane Lodge on Princess Street, 500 INR / room / night, clean, hot water.

Mumbay, na ez nem hiányzott

3. nap (2012. január 16.)

3rd day(16. January 2012)

Hajnal négykor szállt le a gép Mumbay-ban. Az utunk sima volt. Meglepően gyors az útlevél-ellenőrzés és a csomagfelvétel is. Most gyors, amikor nem sietünk, ugyanis a szállásunkra csak délután kettőkor lehet bejelentkezni, addig valahova le kellene tennünk a csomagokat és el kellene ütnünk az időt úgy, hogy semmit sem aludtunk az éjjel.

Taxival bevitettük magunkat a szállásra, azzal a gondolattal, hogy így már tudjuk, hol van, és nem kell majd keresni, illetve hátha megőrzik a bejelentkezésig a csomagokat. Mikor megláttam a szállást, akkor kész lettem, mert igénytelenre számoltam, de azért nem ennyire. És még segítőkészek sem voltak. A reklámjuk szerint a Viktória pályaudvarral szemben vannak, ez annyit jelent, hogy onnan 1 km-re. Itt nem őrzik meg a cuccunkat, akkor B verzió.

A négy csomaggal szépen bebattyogtunk a pályaudvarra, hogy leadjuk a két nagyot a csomagmegőrzőbe. De ez sem olyan egyszerű menet ám! Először is leragasztották a csatokat kis papírkával (mindet), majd átküldtek bennünket a pályaudvar másik végébe, hogy toljuk át a detektoros kapun és pecsételtessük le, illetve írassuk alá az ellenőrrel. Miután ezt megtettük bevitették velünk a csomagmegőrzőbe, megmutatták a polcot, hova tegyük le, ráragasztottak még vagy negyvenkettő kis papírt, és utána kiállították a megőrzésről szóló nyugtát három példányban. Mikor András már mindent aláírt, elkérték a vonatjegyünket. Ami nem volt, hiszen holnap már megyünk tovább Kochi-ba, repülővel. Pedig jegy nélkül nem lehet itthagyni a csomagokat! András mondta, hogy akkor elmegy és vesz egy vonatjegyet, úgyis a nemzeti parkba akartunk kimenni Borivali-ba. Nem az nem jó, mert helyi jegy, csak a távolsági jó. Végül is elmagyaráztuk, hogy miért szeretnénk leadni itt a csomagokat, és akkor méltányosságból engedélyezték, hogy maradhatnak.

A Borivali Nemzeti Park még Mumbay-hoz tartozik, csupán egy órát kell kivonatozni a városközpontból. Át kell szállni Dadar-ban, ami egy nagy-nagy putritelepnek néz ki. Odafelé még nyugis volt az út, mert alig voltak a vonatokon, de visszafelé már egyáltalán nem tudtuk felvenni a helyi tempót, így egyszer a női szakaszban utaztunk (Andrással), utána pedig a fogyatékkal élők kocsijában (ahol tök jól elbeszélgettünk egy londoni indiaival). Annak, aki nem ismeri, hogy mi a helyi tempó: Mumbay-ban (de biztos más nagy városban is) annyi az ember, és olyan sokan szeretnének utazni a viszonylag olcsó vonattal, hogy csak úgy férnek fel a kocsikra, ha a még mozgó vonatról leugrálnak és a már mozgó vonatra pedig fel. Ha nem vagy elég gyors, akkor segítenek hátulról egy jó nagy lökéssel. Ráadásul minden vonat dugig van, még az ajtóban is lógnak kifelé az emberek. Nézzétek meg a SlumdogMillionaire-t, (a magyar címét nem tudom, indiai film, amiben egy szegény fiú megnyeri a „Legyen ön is milliomos” főnyereményét), szerintem nem sokat túloztak a filmben.

A nemzeti parkban sétálgattunk, kicsit aluszkáltunk, András madarászgatott, de semmi extra.

Délután végre elfoglaltuk a szállást, és egy hideg zuhany után ágyba dőltünk, úgy aludtunk mindketten, kb. két órát, mint a halottak. Estefelé elsétáltunk a pályaudvarra (megnéztük a patkányokat) és a környékére. Sikerült adatkábelt vennünk negyedannyiért, mint ahogy Törökországban adták, és ettünk valami extra finomat és csípőset. A kifőzde úgy hirdette magát, hogy széket nem tudnak adni, de helyette minőségi ételt nyújtanak. Igazuk volt.

Éjjel fél 12-kor arra ébredtünk, hogy Andrást csípi valami,nekem pedig mindkét karom ég a csípésektől. András felkapcsolta a villanyt, és mutatja, hogy ez az ágyipoloska. Körülnézünk és látjuk, hogy az ágy tele ágyi poloskával. Hemzsegtek a lepedőn, a matracon és a párnában is. Nekem mindkét karom és a vállam teljesen összecsípve, egy nagy piros folt mindkét kezem. András lement a recepcióra, hogy gond van, jöjjön fel valaki. Mikor feljött a recepciós mutatjuk neki, hogy mi a helyzet, azonnal cseréljünk szobát. Megoldották, a másik szoba még gagyibb volt, mint ez, de legalább kevesebb fa volt benne. Mikor ott is elhelyezkedtünk, Andrásra rájött az ehetnék, úgyhogy rendelt levest meg csirkés tésztát, és jóízűen evett. Nekem egy falat nem ment le torkomon, mert azon túl, hogy érzékeny vagyok minden csípésre és dagadok, egyszerűen a gondolattól is kiráz a hideg, hogy ezek a bogarak ott másztak rajtunk. Ráadásul már több mint 30 órája alig aludtunk valamit és még attól is féltem, hogy mi lesz, ha itt is előjönnek éjjel a „bogarak”. Lámpafénynél aludtunk, mondanom sem kell, hogy nem a legjobban.

Pre-paid taxi from airport to Viktoria Train Station is 580 INR.

Accomodation: Sea Lord Hotel, not clean, bugs in the bed, only cold water. Costs 1610 INR / 2 person/night. Opposite (1 km from) VT.

Borivali National Park by suburban train. You buy ticket directly Borivali from VT, go to Dadar and change line to Borivali, one hour way (35km). Borivali NP ticket is 30 INR / person.