Szökőnapon „szökés” Andamánról

47. nap (2012. feb. 29.)

47th day (29. February 2012.)

Az éjszaka nem sikerült a legjobbra, mivel a „tiszta” szobában a villany lekapcsolása után megjelent az első ágyipoloska és megcsípte a karom. Átvizsgáltuk az ágyat, de nem találtunk többet, és még nyomot sem láttunk. Éjjel egyig néztem a TV-t, amikor is ismét megjelent egy, majd még egy az ágyon. András lement a recepcióra, hogy reklamáljon, de senki sem volt ott. Én annyira mérges voltam és undorodtam az egésztől, hogy Andrással ellentétben nem tudtam aludni, egészen hajnal 4-ig, amikor már felkelt a nap, és azt gondoltam, hogy a fény miatt már nem jönnek elő. A kijelentkezéskor persze adta a hülyét a recepciós, hogy miről beszélünk, András magyarázta, én meg lezártam azzal, hogy gusztustalan egy hely ez, mert se törölköző, se lepedő, csak ágyipoloskák.
Nagy nehezen kigyalogoltunk a zsákokkal (a vörösre égett hátunkon) a buszállomásra, ahol megreggeliztünk, majd elbuszoztunk a reptérre. Befelé 100 rúpia volt taxival az út, most összesen 14-et fizettünk kettőnknek, tény, hogy a csúcssebességünk nem ment 10 km/h fölé, de kivételesen nem is siettünk, hiszen 12:45-kor indul a gépünk. Sajnos Port Blair legtöbb szállása átvette az európai szokásokat, és reggel 8-9 között ki kell jelentkezni. Csomagmegőrző pedig nincs a városban.
A reptéren a váróteremig csak két őr nézi meg a jegyeinket és az útleveleket, várakozunk, nézelődünk, majd sikeresen átmegyünk a nagy-hátizsák ellenőrzésen, becsekkoláson, végre, ablak mellé kapunk jegyet, arra az oldalra, amelyikre kértük! Persze a személyi ellenőrzésen megint a férfiak sora a rövidebb, olyannyira, hogy míg én állok a sorban, folyamatosan előznek meg a nők, de nem csak engem, hanem az előttem álló helyi családot is. Kiderült, hogy ők egy társaság, és meghalnak, ha nem egyszerre ellenőrzik le őket. A nagy keveredésben mellém kerül egy svájci lány, vele beszélgetek, kiderül, hogy most mennek haza a párjával, Andamán-Chennai-Mumbay-Svájc útvonalon, és csak Kingfisher légitársasággal. Mint már írtam, velük van a gond. Na most nekik tegnap ezt mondták a szállodában, hogy nem megy az Andamán-Chennai gép. Kirongyoltak a reptérre, hogy micsoda, akkor mi lesz? Megnyugtatták őket, hogy azért ez nem biztos, mert lehet, hogy megy, de lehet, hogy nem. Ki kell menni időben, és majd kiderül. Megkérdezték, hogy mi van akkor, ha nem megy, és emiatt az egész haza útjukat bebukják? Semmi, ez az ő káruk, nem téríti meg senki. Úgyhogy, most aggódnak, de nem csak ők, hanem az összes Kingfisher utas, van aki már másik gépre is venne jegyet, csak biztos haza jusson, ugyanis sok nyugat-európai utas jön ezzel a légitársasággal otthonról.
Mi késéssel indulunk, de a Kingfisheresek is, végül is megy a repcsi, olyannyira, hogy utánunk szállnak fel, de előttünk érkeznek. Szerencsénk volt, mert a jó oldalra kaptuk a jegyet, felhő sem volt, így láthattuk az Andamánt övező korallszigeteket és a gyönyörű színű tengert.
Chennai-ban már vár ránk a hotel kisbusza, alig 5 percre a reptértől, tiszta szobával (legalábbis világosban tiszta), hatalmas esküvői és rendezvényteremmel és étteremmel. Remélem végre ma már sikerül végigaludnom minden gond nélkül az éjszakát. Pihi, nézelődés a szállás körül, András készül Darjeeling-re, én meg behozom a blog-lemaradást (ugyanis a tengerpart vonzóbb volt, mint ezt megírni).

Andaman – Chennai

Chennai accomodation: Hotel Mars, 5 minutes from airport, hotel has got minibus, and the transfer from/to airport is free, 1000 INR/room with breakfast. Clean.

Robogóval a szigeten

46. nap (2012. feb. 28.)

46th day (28. February 2012.)

Sajnos eljött a nap, és búcsúznom kell ettől az ékszerdoboztól, pedig én még a 30 napot is meg tudnám hosszabbítani 45-re, ha valaki megdobna egy nagy rakás pénzzel, annyira jó itt. Még így is, hogy vörösre égett a hátam és a combom és feküdni meg ülni sem tudok.
Fél 10-kor van a kijelentkezés, előtte még reggelire eszünk fini banános palacsintát kevésbé fini tejeskávéval, majd a recepción leadjuk a csomagokat és nekiindulunk a motorral felfedezni a sziget még nem látott részeit. Mivel nincs nagy úthálózat, cirka 1,5 óra alatt bejártuk azt, nézelődéssel egybekötve. Gyönyörű tengerpartok mindenhol, változó kék és zöld színek, meg a kettő közötti leírhatatlan átmenet, a parton mangrovés, ősfás, pálmafás részek, egyik rész szebb, mint a másik. Egy egzotikus filmben érzem magam, ahol én valami utolsó szereplő vagyok, aki csak a kedvese mögött utazik, és boldogan mosolyog.
Kiugrunk mégegyszer a 2. legszebb partra, András az árnyékban hűsöl, én még bemerészkedem a vízbe, annak ellenére, hogy pont délben értünk ide, és iszonyatos nagy a hőség. Próbálom a hátam nem a nap felé fordítani, de szerintem már mindegy, ebből hámlás lesz. A víz sem hideg, messze be kell úszni, hogy egy kicsit hűtsön. Még éppen ki tudom dugni az orrom a víz felett, a lábam pedig a homokban van, és látok minden porszemet a lábujjaimnál, olyan kristálytiszta a víz. Csodálatos.
Ebédelünk, amit alig akarnak kihozni. Már azt számolgatjuk, hogy mekkora rohanás lesz vissza a szállodába, hogy elérjük a katamaránt, mikor végre, 50 perc után, kihozzák a kaját. Leadjuk a motort, és elkapok egy riksást, aki visszavisz a szállásra, megspórolva ezzel 2-3 km-nyi utat gyalog a forróságban. Ráadásul így még elég időnk is maradt átöltözni és teljesen összepakolni.
A katamaránnál még beszállás előtt egy utolsó búcsút veszek ettől a gyönyörű helytől, és majdnem sírva leülök a székre. Nem akarok elmenni innen!!!
Sötétedik, amikor megérkezünk Port Blair-be, András lealkudja a riksát 100-ról 40-re, hogy vigyen el arra a szállásra, amit még érkezésünkkor javasolt a taxis, hogy nagyon jó, tiszta és csak 250 INR. Nekem komoly kételyeim vannak. Főként, amikor bekanyarodunk egy sötét utcácskába, felerősödnek a kételyeim. András megnézi a szobát, ami mellesleg 300 rúpia lenne, de lefelé jövet mondja, hogy itt van a szomszédban egy másik szállás, megnézi azt, mert ez brutálisan koszos és leszakadt. A szomszéd se egy hajdejaj, de ki van takarítva és viszonylag jól néz ki. Majd kiderül.
Netezünk, de még rosszabb, mint eddig volt, ráadásul semmilyen .hu végződésű oldalt nem lehet betölteni. Nagy nehezen behozzuk az indexet (40 perc kellett hozzá), de a freemail elérhetetlen.
Vacsi az olcsó helyen, de én már annyira fáradt vagyok, fáj a fejem, és melegem van, hogy enni is alig tudok, András pusztítja el az én adagom felét is. Már 3 napja nem tudtam rendesen aludni, egyrészt azért, mert megfáztam és a forróságban is fáztam éjjel, így a hálózsákba behúzva izzadtam, másrészt pedig a leégett hátam miatt. Mondom is Andrásnak, hogy ha lesznek ágyipoloskák az éjjel, én kiakadok, de nagyon.
Lettek, és én ma sem aludtam.

Kihagyhatatlan búvárkodás

45. nap (2012. feb. 27.)

45th day (27. February 2012.)

András 6-kor kel, hogy elmenjen madarászni azon az ösvényen, amit a recepciós rajzolt neki. Mondom, hogy várjon meg, mert nekem pisilnem kell, és ha elmegy, be kell zárnom az egész kunyhót, mert a budi 5 háznyira van innen. Nagy nehezen felkászálódik, és kinéz az ablakon, és halkan sürget, hogy nézzem én is meg, eltűnt a víz!! Akkora apály van itt, a víz olyan messze húzódott vissza, hogy nem is lehet látni. András azonnal eltűnik fényképezni, én meg a budipapírral a kezemben várom a parton a jógázók mellett. Ugyanis minden reggel 6-7 között jógaparti van, ami mellesleg tök jó, gondolkodom, hogy egyszer talán én is megtanulom, de hogy utána egy európai ember 2 órán keresztül ne gondolkodjon semmiről, és üljön a tűző napon, na, nekem ez hihetetlen.
Reggel 8-kor vár ránk a kocsi, amivel elmegyünk pipás cuccot bérelni, majd a kikötőbe, ahol vár ránk egy kis motoros csónak, és kivisz bennünket a nem messze lévő világítótoronyhoz.
A toronynál hatalmas korallzátony övezi a partot, szebbnél szebb halakkal, ici-picitől a félméteres nagyig, fekete-fehértől a szivárvány összes színét tartalmazóig. Voltak papagájhalak, vitorláshalak, „püffedthalak”, és annyi féle, hogy ha elém tennék a színes könyvet, hogy mutassam meg, miket láttam, képtelen lennék rá. Nagyon jó hely. Majdnem 2 órát töltünk itt, a vízben, csak ketten Andrással, meg távolabb egy másik csónak búvárokkal.
Ez után átmegyünk az Elefánt-partra, ami már magában gyönyörű hely a fehér homokjával, mangrovéval és hatalmas fákkal. Egy csapás vezet ide (régen elefántcsapás lehetett, innen a neve), ami csak alacsony vízállásnál járható (a cunami itt is átrendezte kicsit a terepet), vagy csónakkal tudsz idejutni. Itt kevésbé szépek a korallok, de más halak vannak és annyira szelídek, hogy közöttük úszol, benne a halrajban! Délben ebédelünk a fehér parton egy kidőlt fa törzsén, és míg András körbemadarássza a helyet, addig én a kekszmorzsákkal megetetem a csigaházba szorult ráksereget, a fa alatt van vagy 100. Nem mernek kimenni a napra, a keksz nagyon ízlik nekik.
Tanakodunk, hogy menjünk-e még egy kört a halak közé, de fél 1 után visszaindulunk a szállásra, mert annyira tűz a nap. Na, ott ki is derül, hogy sikeresen leégtünk mind ketten, de úgy, hogy vöröslik a hátunk és lábunk nyaktól bokáig. András nagyon brutálisan néz ki. Bezavarom a hideg zuhany alá és utána magunkra borítom a testápolót, de még az is fáj, amikor rám csöppen a krém. És én kevésbé vagyok leégve, mint ő.
Pihizünk a bambuszkunyhónkban, majd 4 körül átmotorozunk a nyertes partra, és felsétálunk északnak, egy kis öbölből nézzük most a naplementét, amit most nem takarnak el a felhők, mint tegnap, úgyhogy háttérben a szigetekkel, hajóval gyönyörűen giccses, még Andrásnak is tetszik, annyira, hogy nem jut szóhoz, amikor hirtelen lezuhan a nap hátrahagyva az égővörös felhőket. Visszafelé elgondolkodom rajta, hogy miért nem adatik meg minden embernek az, hogy legalább egyszer láthassa ezt a gyönyörűséget?
A szokásos helyen vacsizunk, rajtunk kívül mindenki halat eszik, mi még mindig a legolcsóbb zöldséges tésztát nyomatjuk. Nekem lassan már a fülemen is ez fog kinőni. Egyszer csak bevágódik egy pasas, hogy ma ezt a két halat fogta, megsütik-e neki vacsira? Összecsődül a konyhaszemélyzet, megbeszélik a pasival, hogyan szeretné, ha elkészítenék, én ezalatt megkukucskálom a táska tartalmát. A pincérünk meg halkan súgja, hogy a piros hal (tigrishal) a legdrágább ebben a térségben. Vaúú, erre András is odajön, lefotózza, majd mikor már elcsöndesül minden és mindenki, besurran a konyhába, és ott is lefotózza. Nekem meg mondja, hogy jobb, ha nem látom, hogy mi van a konyhában… Én már az első egyiptomi utunk alatt túljutottam azon, hogy elgondolkodjam, miből, hogyan és milyen körülmények között készül a kaja, a végeredmény a lényeg, legyen forró, és frissensült mikor kihozzák, mert a hő sok mindent megöl, és ne menjen a hasam utána. Ha ez a kettő teljesül, akkor jó.
A szállásunkon kerti mozi van, valami gagyi amcsi filmet nyomnak, aminek hat ember örül a paraván előtt. András morog egy sort, hogy hol a tegnapi csönd, amikor csak a hullámokat lehetett hallani, de mire válaszolnék neki, már horkol is.
Iszonyatosan fáj a hátam és a combom. Szerintem még a tojás is megsülne rajta. András is állandóan nyög, nem tudom, hogy ébren van-e, vagy álmában, de biztos, hogy neki is fáj.

Havelock, na ez már igazi Andamán

44. nap (2012. feb. 26.)

44th day (26. February 2012.)

Szerencsére reggel 8-ra kell kimenni a katamaránhoz, így nem kell kóvályognunk a korai kijelentkezés után a városban. Riksával kivitetjük magunkat a kikötőbe (itt jetty-nek hívják), és a bejárattal szemben megreggelizünk, fánkot és szamózát. András sürget, hogy nagyon büdös van itt, menjünk, én most áldom, hogy meg vagyok fázva, és sem ízt, sem szagokat nem érzek, mert ha ide kijönne a KÖJÁL – ÁNTSZ (nemzeti valami, most nem tudom mi a neve), akkor szerintem már a látványtól meghalnának az ellenőrök, és nem lenne idejük még csak lepecsételni sem az utcának ezt az oldalát. A kajáldák ugyanis a nyitott (!) pöcegödör felett vannak.
A katamarán persze a legmesszebbi helyről indul, kigyalogolunk, majd eligazítanak, hogy először becsekkolni, majd a csomagokat regisztrálni és utána lehet várakozni. A procedúra után András még madarászik kicsit a parton, és időben sikerül elindulnunk. Hála az utazási irodának, aki a jegyet intézte, ablak mellett ülünk, jó nézelődni. Nagggyooon várom már, hogy kikössünk, egy igazi trópusi szigeten, amin nem egy 100 ezres város fogad, hanem olyan falvak, amiknek csak számuk van, nevük nincs, összesen 7 db. A sziget 100 km2 nagyságú, de csak az északi harmada lakott, ebben a 7 faluban. Port Blair-től 54 km-re van, ami 1,5 óra katamaránnak, és 2x annyi helyi komppal.
A Havelock-i kikötőben kristálytiszta a víz!! A katamarán mellé kiszedik a csomagokat, a betonról osztogatják, nem bonyolítják túl, majd regisztráltatnunk kell az engedélyünket a helyi rendőrségen, és csak utána jutunk ki a kikötő területéről. Ott már várnak bennünket a szállásról, Mr. Andras-t, és riksával megyünk is a legles-legutolsó faluba (5-ös) és annak is a túlsó végébe, ahol a tengerparton fekszik az Emerald Gecko. Itt leszünk két éjszakát (csak), bambuszkunyhóban, ahol alul van a fürdőszoba (wc nincs, az közös, innen 5 háznyira), és egy közlekedő szoba, polcokkal a falon, felül pedig a szoba, ami egy matrac szúnyoghálóval. Csak tető van és a felső szinten derékmagasságig bambuszból font fal, az ablakokon pedig bambuszroló, az ágyunkból kilátással a tengerre, ami türkizszínű!!! Mint egy romantikus, egzotikus film!!! Na én le is rongyolok a partra, András is bejön velem a vízbe, a fák alatti hűvösben nézelődünk, mennyire szép itt minden. De ha ez ilyen, akkor milyen lehet a Radna Nagar part, ami a Time magazin besorolása szerint Ázsia 2. legszebb strandja!? El is döntjük, hogy ma ott nézzük meg a naplementét, holnap pedig elmegyünk pipás búvárkodni (snorkelling).
Kigyalogolunk az útra, hogy fogunk egy riksát vagy buszt, ami jön és olcsó, és átmegyünk a szép partra, de busz nem jön, a riksás meg olyan árat mond, hogy inkább akkor motort bérlünk 2 napra. A riksás 500 rúpiáért vitt és hozott volna minket csak ma, a motorbérlés mapi ára pedig 300 rúpia. Nagy nehezen találunk is egy helyet, ahol van szabad motor, és kibéreljük 2 napra. András kap bukósisakot is, mert a vezetőnek kötelező viselni, a többieknek nem, akik vele utaznak a motoron, pedig van, amikor egy komplett család ül a robogón, apu vezet, anyu mögötte ölében az egyik gyerekkel, apu előtt a tankon pedig a másik gyerek, és ez szabályos, ha apun van bukó. Próbáld meg otthon!
A tengerpart gyönyörű, fehér homokos part, háttérben eredeti (nem ültetett) hatalmas fákkal, erdővel, kristálytiszta kék tengerrel. Nem semmi part, az biztos! Fürcsizünk, nézelődünk, várjuk a híres naplemenetét, ami gyorsan jön, fél 6-kor, de sajna nem a hátsó szigetek közé, hanem felhők mögé bukik le a nap. Ne máár! Hát nem ezért jöttünk! Csak halkan jegyzem meg, hogy így is nagyon szép volt.
Amint lemegy a nap, a rendőrök elkezdik végigjárni a partot itt is, mint Wandoor-ban, hogy ne maradjon senki kint. Még helyi sem. Rajta van az engedélyünkön, hogy nem lehet a sötétben a parton lenni, de nem tudjuk miért. András este meg is kérdezi a recepcióst, aki elmondja, hogy 2 éve van ez a rendelet, amikor éjjel megevett egy parton alvó férfit egy krokodil. Atyaég!!
Vacsira kipróbáljuk a Lonely Planet által ajánlott, és délután full zsúfolt helyet, András halat én csirkét eszek sült krumplival és salátával, tiszta otthoni ízek! A házikóban kinyúlunk mindketten és hallgatjuk a hullámokat. Jó éjszakát ékszerdobozka!

Elvandoorultunk Wandoor-ba

43. nap (2012. feb. 25.)

43rd day (25. February 2012.)

Nincs semmi erőnk reggel korán kelni, így sokáig pihenünk. Csak délután fogunk kinézni Wandoorba egy kicsit madarászni.
Sikerül is elkapnunk egy buszt kifelé, és több, mint egy órán keresztül zötyögünk, majd egy nagy kanyar után előttünk egy öböl! András már majd kiesik a székből, annyira nézi a madarakat, de semmi extra. Egy újabb kanyar után pedig a nyílt tenger van a bal oldalunkon, gyönyörű színekkel. Azt hisszük, hogy itt vagyunk, de nem, még átcsattogunk egy nagy kapu alatt, ami azt jelzi, hogy beértünk a nemzeti parkba, és még onnan 1 km a végállomás. Innen már út sincs tovább.
Leülünk egy kidőlt fatörzsre, kekszet eszünk, először csak ketten, majd kiegészül a társaságunk három helyi kutyával, az egyik annyira be akar vágódni, hogy végül már András ölében fekszik. Lassan felsétálunk észak felé a parton, és ahogy távolodunk a megállótól, úgy lesznek egyre jobbak a kis öblök, a hatalmas sziklák és a kidőlt fák. Találunk egy kis öblöcskét, ahol senki sincs rajtunk kívül, és már olyan messze vagyunk, hogy nem is jönnek ide a fürdőzők, úgyhogy végre, tudok fürdeni a tengerben! Nagyon kellemes. Sajnos nem lehet úszni, és olyan helyekre menni, ahol már nem látsz a víz aljára, és a közvetlen környezetedre, mert az állomáson ki volt írva, hogy krokodil veszély van a part mentén!
A délutánt itt töltjük, én fürcsizek, napozok, András meg bejárja a környező erdőt és madarászik.
Még időben visszaindulunk, hogy a naplementét a megálló mellől nézzük, a rendőrök társaságában, aki nem sokkal később elindulnak a part mentén, hogy mindenkit kitessékeljenek onnan. Mi már nem várjuk meg ezt, hanem az út mellett lassan gyalogolva lappantyúkat keresünk, de sajnos nem akarják mutatni magukat. András tök szomorú, hogy nem fog látni andamáni lappantyút, pedig az is csak itt van a szigeteken.
Már sötét van, amikor felszállunk a buszra, és olyan lassan megyünk, minden bokornál megállunk, hogy az már hihetetlen. Ráadásul a városban a buszmegállótól nem messzire megállunk tankolni. Na, mi itt intünk búcsút a sofőrnek, és vacsizunk az olcsó helyünkön.
Kivételesen most nem a bazár felé kanyarodunk, hanem a kajáldától nem messze egy kis utcába, ahol rengeteg CD-t és DVD-t lehet kapni, úgyhogy András az egyik boltban elkezdi énekelni a kedvenc itteni számát, amit felismernek (pedig nekem erős kételyeim voltak ezzel kapcsolatban), és nemcsak a számot másolják át neki a kártyánkra, hanem bónuszként összesen 3 CD-t kapunk, amikor András leállítja a gyereket, hogy elég lesz! Nem kért semmit az anyagért, mert számára volt megtiszteltetés, hogy mi tamil nyelvű dalokat szeretnénk hallgatni. Ez a kedvenc:

http://www.youtube.com/watch?v=E1iH2KletHM&noredirect=1

Éjjel nagyon meleg volt a szobában, alig tudtunk aludni.

Délelött Chiriya Tapu, délután Sippighat, mint a profik

42. nap (2012. feb. 24.)

42nd day (24. February 2012.)

Hajnalban kelek, hogy elérjem a háromnegyed ötös buszt Chiriya Tapuba. Sikeresen kiérek a buszállomásra, ahol nincs nagy mozgolódás. Megkérdezem, hogy honnan indul a busz, de mondják, hogy olyan busz nincs. Mutatom a kiírt menetrendet, arra csak legyintenek, hogy az már régi, csak félórával később megy Tapuba. Nagyszerű, most várhatok Andamán legnagyobb és „legcsodálatosabb” buszpályaudvarán, közben a szúnyogok is megtalálnak.
Nehezen, de elindulunk. A rendkívül korai órának köszönhetően hihetetlen sebességgel hasítunk, csak szét ne essen a busz. Sikeresen megérkezünk a településre, ahol csak a bezárt turistainformáció emlékeztet a nyolc évvel ezelőtti szökőárra, na és a turisták hiánya. Ezt a szakaszt változtatta át legjobban a cunami, annyira, hogy ez a rész majdnem teljesen elnéptelenedett. Van egy tábor feljebb, ahol még mindig élnek olyanok, akiknek a házát elvitte a víz és nem mernek visszaköltözni. Apály van, így a közeli mangrovésban madarászok, de nem sokáig, mert itt gyorsan jön a dagály. Gyalogolok vissza az úton és a következő 3 kilométerre koncentrálok. Állítólag az a legjobb, mivel itt sokkal ritkább az erdő Mt. Harriethez képest. Szépen jönnek a fajok, csak az andamáni harkály nem akarja magát mutatni, kopácsol össze-vissza, meg kiabál, de nem látom. Elérek a hármas kilométerkőhöz, ahol visszafordulok, és újra lemadarászom a területet. A harkály nem adta magát. Sikerül a tábornál elcsípnem a buszt, mellyel terveim szerint még elég időm lesz kinézni a reptér melletti területre, amit mostanában már nem ajánlanak a madarászok, de én kíváncsi vagyok rá. Csillának küldök egy SMS-t, hogy ne aggódjon.
A területre tényleg nem érdemes kimenni, főleg kocsi nélkül, mert nagyon sokat kell gyalogolni a semmiért. Egy „személyszállító alkalmasság” se járt arra, az elágazásig kellett visszamenni, ahol már sikeresen elkaptam egy buszt vissza Port Blair-be. Szerencsére a szállásunk közelébe volt a végállomása. Csillának elújságolom mit láttam és elhatározzuk, hogy délután újra rápróbálunk a récére Sippighat-nál, de előtte egy kis pihenés.
Délután egy másik ösvényen megyünk be a lagúnák közé, jó sokat gyalogolva. Sajna itt sem látunk semmi extrát, két helyi nőn kívül, akik éppen mosnak. Kivándorolunk a legmesszebbi lagúnához, amiben már lecsapolták a vizet, és nagy sár van a mangrovék között, állítólag ezt szeretik a legjobban az andamáni récék, de egy sincs itt. Vagy mi tudjuk rosszul, hogy mit szeretnek, vagy ők.
Indítványozom Csillunak, hogy menjünk át a kis erdő túloldalára, mert ott egy nagy öböl van, nézzünk rá, és utána induljunk vissza, mert nemsokára sötétedik. Csakhogy az erdőn nem tudunk átjutni, mert nincs ösvény a túloldalra, csak párhozamosan a lenti úttal, majd szétágazva és keresztezve más ösvényeket. Persze nem tudtuk lerövidíteni a vissza utat sem, mert egy nagy leszakadáson kellett volna lemennünk a lenti ösvényhez, ami elég veszélyes lett volna. Csillu már tök ideg, hogy tuti el fogunk a dzsungelben tévedni, hiába nyugtatom. Nagyon csöndben van, csak az ujjait ropogtatja mögöttem. Csak akkor kezd beszédes lenni, mikor felismeri az ösvényt, amin bejöttünk az erdőbe.
Visszafelé elkapunk egy buszt, kaja az olcsó helyen, és szenvedés a meleg szálláson.

Blog bejegyzés később...

Mt. Harriet

41. nap (2012. feb. 23.)

41th day (23. February 2012.)

Hajnal 4-kor csörög a mobil (ébresztő), András lenyomja, hogy még 5 percet tudunk aludni, majd a müezinre ébredünk (elfelejtettem mondani, hogy a szomszédunk egy mecset), szóval ez azt jelenti, hogy fél 5 elmúlt, és nekünk 10 percünk lenne kiérni az 1 km-re lévő buszállomásra. András úgy dönt, hogy ma más lesz a program, aludjunk még, és mindketten kómába zuhanunk. Azt hiszem, most már eljutottunk arra a pontra, amikor érezzük a 6 hetes aktív pihenésünk eredményét, az állandó jövést-menést, a buszra fel-le hátunkon a 25-35 kg-os csomagokkal, mindezt hőségben és nagy páratartalmú környezetben.
Kilenckor kelünk, összekészülünk és úgy döntünk, hogy átkompozunk Mt. Harriet-re, ami a fővárostól északra fekszik, szép erdővel és jó madarakkal. A riksás letesz a jegyárusnál, és szerencsénk is van, mert bent áll a kikötőben a komp, indulunk is, kb. 15 perc az út. Ez alatt megreggelizünk, és kávé helyett iszunk egy kólát. Annyira elszoktunk az ilyen lónyálaktól, hogy csak nevetünk egymáson, ahogy csíp a szénsav, és fintorgunk a sok cukortól.
Bamboo Flat-be érkezünk, ahol kiderül, hogy a hegy tetejére nincs busz, úgyhogy jeep-pel felvitetjük magunkat, azzal a taktikával, hogy lefelé könnyebb gyalogolni. Megint negatív diszkrimináció áldozatai vagyunk, ugyanis a helyieknek 25 rúpia a belépőjegy, nekünk 250! A legdurvább akkor is Sri Lankán volt Sigiriya-ban, ahol a helyieknek 0,3 nekünk meg 30 dollár volt e belépőjegy ára, 100x-os a különbség!!!
A kantinban eszünk egy rántottás kenyeret, ami meglepően finom, majd szétnézünk a kilátókról, a legmagasabb a legjobb, ahonnan Andrásnak már több új faja is van. Az egyetlen gond csak az, hogy a kilátó mögötti árokba öntik a park összes szemetét, ami a meleggel egyarányúan szaglik, és a kilátóban érezni a legjobban. Még benézünk a nikobár-kunyhóba, aminek csak teteje és szúnyogháló falai vannak, és kicsit elidőzünk itt, mert olyan kellemes az időjárás, András pedig megnézegeti az építési fortélyokat, mert mi is szeretnénk hasonló szúnyoghálós kiülőt otthonra.
Több ösvény is vezet be az erdőbe, a világítótoronyhoz (tök jó tengerparttal, ami már olyan igazán egzotikus kinézetű), és más helyekre, a leghosszabb 16 km hosszú. Mi ezen indulunk el, lassan madarászva, és kis idő után jönnek az új fajok. Délután 2 körül fordulunk vissza, ugyanis 5-ig el kell hagyni a park területét, ami innen 3 km-re van.
A kilátón még egy kicsit ücsörgünk, de én inkább sétálgatok, mert olyan büdös a szemétkupac, András hősiesen bírja, mert még bejön 2 új faja, majd elindulunk lefelé a hegyről.
Út közben csak kapkodjuk a fejünket annyi itt a pillangó, szebbnél-szebbek, és hatalmasak. Mondom is Andrásnak, miért nem inkább pillangózik, az sokkal egyszerűbb lenne, mert itt vannak végig az úton előttünk, mellettünk, könnyű őket látni. Szerintünk 20-25 fajt láttunk a 3 km-es úton, a bejáratig (kijárat), ahol megáll mellettünk egy kocsi, madarászokkal. Kalkuttai madarászokkal (kolkatabirds.com) és infocsere következik. Szerencsére nem csak az, hanem még mutatnak egy új endemikust is, a nő meg büszkén újságolja, hogy látott nikobár-galambot, ami itt a szökőár előtt nem is volt. Milyen szerencsés, mert nagyon szép madár.
Már sötétedik, amikor látjuk, hogy a hegyhez közelebbi kompkikötőbe beáll a hajó, odasietünk, és szerencsénkre a fővárosba megy. Hihetetlen áron, 16 forintért veszünk jegyet/fő. A fővárosba is a másik kikötőbe érkezünk (3 van), ahol utánajárunk, hogy tudunk foglalni a 26-ára, a Havelock-szigetre jegyet, de már minden zárva van, a helyiek segítenek, mi-mikor-hogy.
A buszmegállóval szemben egy kifőzdében eszünk 2 zöldséges tésztát, meg András 2 csirkefasírt-szerű valamit, mindezt 280 forintért! Ráadásul finom is volt, bár asztal nélkül ettünk, mert csak székek vannak. Kaja közben eltanulom, hogyan csinálják a tojástekercset, ami kinézetre a swarma-hoz hasonlít, otthon én is kipróbálom, nem néz ki bonyolultnak.
A tegnapi netezőben próbálkozunk, szerencsére nekünk van wifi, de a vezetékesek állandóan leszakadnak a rendszerről, egy csávó már kiabál az idegtől. Próbálok anyuékkal skypolni, ők hallanak, én meg nem, illetve csak minden 5. szótagot, ráadásul az utcáról iszonyú zaj jön be, 5 perc után inkább kilépek, mert nincs értelme.
A tv-ben a rinocéroszokról van egy kisfilm, onnan, ahova mi is szeretnénk menni kb. 1-2 hét múlva, hát nem semmi állatok, remélem élőben még jobbak lesznek! Kinyitunk minden ablakot, hogy kihűljön a szoba, és megint szerencsénk van a szállással, mert a sarki szobánknak oldalra is van ablaka, ahonnan ömlik be a hűvös levegő, a szomszédok meg szenvednek a melegtől, mert nekik csak előre, ahol kicsi a légmozgás (igaz, nekik van szőnyeg a szobában, nekünk meg nincs, ó de szomorúság)! Mivel ezen a szinten mindenki cigizik (minket kivéve), bosszúból meggyújtok egy füstölőt, hogy ők is szívjanak már büdöset!
Én már túl vagyok a vödörből-hajmosás agyrém procedúrán, ami csak fél órámba került, és olyan szauna volt a fürdőben, hogy mire végeztem a hajmosással, újra le kellett tusolnom, mert leizzadtam. Már elfogyott minden otthonról hozott samponunk, úgyhogy vettünk tasaskos(!) pantene sampont, ami 7 ml=12 forint, tök jó, ha ki tudod bontani, mert azt nem könnyű.
András holnap reggel 4-kor kel, és egyedül elmegy Chiriya Tapu-ba, én pedig kimosok néhány cuccot, meg megírom az elmaradt 2 napnyi blogot.

Mt Harriet

Reach a ferry from Chatham to Bamboo Flat. If you’d like to trekking or walking there, the best is if you go to top of the mount by jeep (250 IN drop) from Bamboo Flat and walking down to the main road. Entrance fee is 250 INR/person + 20 INR/vehicle. NP closes at 5 pm. There is a cantin inside, you can drink cold water and some beverages, tea and coffe, and eat omlett with bread (good), but close at 1pm. There is a ferry at 5:20pm from Paninghat to Port Blair, ticket price is same, 4 INR/person.

Újabb sziget, sőt szigetcsoport!

40. nap (2012. feb. 22.)

40th day (22. February 2012.)

Folytatva a tegnapi (mai) napot, miután hajnal fél háromig várakoztunk a kényelmetlen székeken, áttoljuk a csomagjainkat a reptér másik oldalára, a biztonsági vizsgálatra. Fél 5-kor indul a gépünk (elméletileg), de 3-kor még egy teremtett lélek, sem a pultoknál, sem a röntgengépnél. Végül is nagy nehezen felveszik a munkát, és a hatalmas sor megindul. Teli lesz a gép. Mulatságos, hogy csak a nagy csomagokat vizsgálják itt át, a kézit nem. Miután átment a gépen a csomag, leragasztják, hogy ellenőrizve, és hogy ki ne tudd bontani és beletenni valamit, míg el nem érsz a 10 m-re lévő check-in pultokhoz. Persze Andrásét olyan profi módon leragasztották, hogy amikor a csomag-emelgető alkalmazott megfogta a zsákot a leragasztott csatjánál, akkor az ki is kapcsolódott, matricástól együtt.
Kiderül az is, hogy fél 5 helyett negyed 6-kor indul a gép, tekintettel arra, hogy mennyien vagyunk, és milyen helyi népességgel már megint (olvasási nehézségek…), szerintem lesz egy órás is a késésünk.
Lett is. Mellesleg én még ilyen pokróc légiszemélyzetet, mint ezek, még soha nem láttam. Borzasztóak voltak. Ráadásul annyira nagy ívben tettek mindenre, hogy az nem is igaz. Négy sorral előttünk csörgött valakinek a mobilja, hangosan és sokáig, mikor már a levegőben voltunk, de egyik sztyuvi sem ment oda, hogy akkor legyen kedves…
Port Blair az Andamán-szigetek fővárosa. Gyalogoltunk a repcsitől a házig, gondolom, akkor ez mutatja, hogy nem egy nagy reptérre érkeztünk. Megérkezése után minden külföldi állampolgárnak kötelező engedélyt kérnie, hogy beléphessen és mozoghasson a szigeteken. Pontosabban, meghatározott helyeken, ugyanis nem lehetséges minden szigetre bejutni, ezzel is védik a helyi indiánokat, őslakosokat. Ki kell tölteni egy űrlapot, amit leellenőriznek, majd begépelik az adatokat, kinyomtatják az engedélyt, amit összevetnek az útlevéllel, űrlappal, és végül megkapjuk a pecsétet az útlevélbe, és az engedélyre is, ami mellesleg egy A5-ös papír, és végig magadnál kell tartanod, különben ha nem tudod felmutatni ellenőrzéskor, kiutasítanak. A procedúra csupán egy órácskát vett el az életünkből.
Betaxizunk a lefoglalt szállásra, ami nem rossz, ár-érték arány, de tiszta. Nyolcra sikerül is elfoglalnunk a szállást, kicsit pihenünk, mert hullák vagyunk mindketten, a repcsin nem sikerült aludni, mert olyan kényelmetlen volt az ülés. Ja, mi most a Dél-Andamán szigeten vagyunk helyileg.
Az Andamán-szigetcsoport 1000 km-re van India keleti partjaitól, és összesen 572 trópusi szigetből áll, amiből 36 lakatlan. Nem ismerik az első lakosokat, sem azt, hogy mikortól lakott a terület, mivel az első feljegyzések csak a 2. századból vannak, Ptolemaiosztól, majd a 7. századból egy kínai szerzetestől, aki 17 éven keresztül utazgatott Indiában. A 19. században Brit kolónia lett, sok helyi történet szól a britek és az indiai függetlenségért harcolók csatáiról. A II. világháborúban pedig Japánok foglalták el a szigeteket, tovább bonyolítva a helyiek függetlenségért való harcát. Az 1947-es Függetlenség után a szigetek úgy döntöttek, hogy Indiához csatlakoznak, ezt követően nagy bevándorlási hullám indult meg a szárazföld felől, és a néhány ezres lélekszám mára már 350 ezerre emelkedett. Ezzel sajnos egyre inkább háttérbe szorultak az őslakosok jogai, egyre nehezebb helyzetbe kerültek, és ez az oka annak is, hogy sok helyre nem mehetnek a turisták, sőt még csak nem is fényképezhetik az őslakosokat, ha találkoznak velük.
Mivel Indiához tartozik a szigetcsoport, az indiai időzónát használják, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy reggel 5-kor pirkad, és este 6-kor sötétedik. A két időpont között hatalmas a hőség, 30 fok felett, és éget a nap. Évente kétszer jön a monszun, a délnyugati május közepétől októberig, az északkeleti november és december között. A főszezon így december és január, valamint szeptember és október.
A hely gyönyörű, és a tengerparton, illetve a fák árnyékában igazán élvezhető, de sajnos minden szépségnek megvan az ára. A szigetcsoport tűzfészken fekszik, az indiai és a burma-andamán-szumátra lemezek találkozásától nem messze (bolygó léptékkel mérve), emiatt csak az elmúlt 100 évben egyszer a földrengés, majd a szökőár rongálta meg a térséget. A földrengés 1941-ben 7.7-es erősségű volt, a déli- és a középső Andamán-szigeteket érte, épületeket rongálva meg, illetve a Ross-szigeten elsöpörte a brit adminisztrációs központot. A 2004-es szökőár ide 1 m magas hullámokkal érkezett, főként a szigetcsoport déli részén rongált, a Nicobár-szigeteken, ez az esemény is az őslakosoknak nehezítette az élethelyzetét. Mi Port-Blair-től délre még láttunk rengeteg elhagyott házat, melyet a cunami tett tönkre. Rengeteg tengerpart eltűnt, amely régebben kedvelt és frekventált hely volt, valamint sok-sok korallzátonyt csapott el a hullám. Sok embert kellett kitelepíteni, máshová költöztetni, akiknek a nulláról kell újra kezdeni az életet. A tudósok azt mondják, hogy ilyen katasztrófa, mint ez, nem valószínű, hogy újra megtörténhet ebben a térségben, de sajnos a tektonikai lemezek továbbra is vándorolnak, újabb földrengésekre adva lehetőséget.
Délelőtt 10 körül elindulunk a buszmegállóba, de a szűk és kanyargós kisutcákban eltévedünk, úgyhogy egy riksással kivitetjük magunkat. Felszállunk a Wandoor felé menő buszra (50 fok a buszban, még a helyiek sem bírják), és út közben leszállunk Sippighat-nal, ami jó madarászós hely a lagúnáival. Az út két oldalán lagúnák és félbehagyott, széttöredezett házak, ez mind a szökőár műve. Keresgetjük a récéket, de nincsenek sehol, András már tiszta frász, hogy nem vagyunk jó helyen. Bemegyünk kis mellékutakon az öblökbe, de ott sincsenek, viszont lát néhány új fajt, aminek nagyon örül.
A délutánt itt töltjük, sötétben érünk vissza a szállásra, most András alszik egyet, majd elmegyünk kajálni a sarki étterembe, ahol tibeti kaják is vannak. Most szembesülök azzal, hogy én semmit sem tudok a tibeti konyháról (kivéve azt, hogy jaktej és avas vaj), úgyhogy maradunk a bevált leves-tészta kombinációnál, és megkóstoljuk a csirke-göngyöleget, ami nagyon finom.
Internetezni itt halálos, mert már annak is örülsz, ha egyáltalán van net, hogy gyors is legyen, na, az már túlzás! A Google Earth-ön megnézzük, hogy bizony mi jó helyen voltunk, csak a récék ezt nem tudták.
András még néz egy kis krikettet a tv-ben, én bezuhanok, mert holnap hajnal 4-kor kelünk, megyünk Chiriya Tapu-ba (akkor megy az első busz, utána meg csak a hőségben).

Andaman Islands

Arrive to Port Blair, every foreigners need a permit to visit the islands. You can ask for it in immigration office, 30 days permit is free.
Pre-paid taxi to Hotel Raja Monsoon Villa is 100 INR, room is 600 INR/night. Clean, good.
Bus to Shippigat is 10 INR/person, take a bus toward to Wanddor. Journey is about 30-40 minutes.

Hajnalban irány Andamán, ha a Kingfisher Airlines is úgy akarja.

39. nap (2012. feb. 21.)

39th day (21. February 2012.)

Későn kelünk, ma tényleg „Nem csinálunk semmit!” napot tartunk. Szokásos keksz a sarokról, a kimosott ruháinkat is nekünk kell menedzselni, mert már második napja száradnak a kötélen, de még mindig vizesek?!
András elmegy ebédet venni és meglepetésemre nagyon gyorsan visszajön. Bérelt egy biciklit fél napra (20 INR), ezért tudta ilyen hamar megjárni. Gazdag a felhozatal: csirkés briyani, csirkedarabok vörös szószban kisütve, lilahagyma saláta és gyümölcs (banán, ananász, papaya), összesen 215 INR.
Ebéd után sziesztáznánk, mivel innen egyenesen a repülőtérre megyünk és csövezünk a gép indulásáig, ami hajnalban indul Chennai-ból. De ma különösen nagy a forgalom, mosnak, mosogatnak és jön-megy mindenki. Lassan elcsendesedik minden és sikerül aludnunk pár órát. Beszélünk az öreggel, hogy hétkor megyünk a buszállomásra, rendezzük a szállást. Összesen 550 INR-t fizettünk a három napért, a másik szállásunkon, amit előre foglaltunk, és oda nem mentünk, ez a pénz fél éjszakára lett volna elég…
Szokásos áramszünet alatt egy japán gyerek keresi a hiba forrását, mert nem tudja, hogy itt mi a módi. Kérdezi András segíthet-e valamit, ő mondja, hogy nincs áram a szobájába. Megnyugtatja, hogy sehol sincs és elsoroljuk a négy időpontot. Kicsit ledermed és megköszöni az új információt.
Megvárjuk a harmadik áramszünet végét, hogy lássuk nem hagyunk-e valamit a szobában, majd kisétálunk a buszhoz. Az információnál már nincsen jó állapotba az alkalmazott, mondjuk hová szeretnénk menni, rávágja, hogy holnap reggel megy a következő busz. Kösz szépen, akkor már az Andamán-szigeteken leszünk. Keresünk értelmesebb embert. Két lehetőség bontakozik ki, vagy visszamegyünk Chennai-ba és kitaxizunk a reptérre, vagy az eddig „járatlan úton” megyünk. Ahhoz el kell buszozni Tambaram-ba (azt se tudjuk, hol van), majd felszállni egy másik buszra, ami a reptér felé megy és csak tizenöt percet kell utazni vele. Szerintünk ez az olcsóbb, így ezt választjuk. A busz számát sikerül megtudnunk (515), de csak két másik busz vár az állomáson. Kávézunk egyet, addig beesik két 515-ös. Az egyik beáll, felszállunk, a helyiek ismét leszállnak-visszaszállnak-átszállnak társasjátékot játszák. Elindulunk, egy helyi segít megkérdezni, hogy Tambaram-ból mennek-e tovább buszok. Nagyon jó a tempónk, ismét hasítunk, itteni viszonyokhoz képest „fénysebességgel”, még azt a buszt is leelőzzük, ami előbb indult. Az teljesen tele van, miénken még krikettezni is lehetne. Megint szerencsénk volt, a két órás utat másfél alatt teljesítjük. A sofőr segít, hogy az 1/B-s buszt kell keresni. Megtaláljuk, egy főiskolás is megerősíti, hogy ezzel a busszal kell menni. A riksások 150-ről engednek 100-ra, de inkább a buszt választjuk, az csak 11 INR/fő.
Hamar kijutunk a reptérre, ahol első utunk a Kingfisher Airlines pultjához vezet, mivel tegnapelőtt este a vacsi közben András talált egy cikket az újságban, hogy rengeteg járatot töröltek az alkalmazottak sztrájkja miatt. Ugyanis múlt hét pénteken az alkalmazottak úgy döntöttek, hogy ha nem kapják meg a fizetésüket este 5-ig vagy 6-ig (elfelejtettem), akkor nem veszik fel a munkát. Vasárnap is káosz volt a társaság járatait illetően, volt, ami ment, és volt, ami nem. Hát így állunk, csak remélni tudjuk, hogy a mienk menni fog.
A pultnál még semmit sem kérdezek, már meg is nyugtatnak, hogy megy a szigetekre a repcsi. Örülünk annak, hogy csak az odafelé megyünk ezzel a társasággal. A kő legördül a szívünkről, és megkeressük az IndiGo társaság irodáját, hogy ott megvegyük a Kalkutta – Mumbay repjegyet március 19-re, (ugyanis 20-án jövünk haza Mumbay-ból), majd miután ez is megvan, megvesszük a SpiceJet-nél a Bagdogra – Kalkutta repjegyet is március 16-ra. A hátralévő időnket ez a két jegy határozza meg, azaz Andamán után Dardzselingben és Sikkimben, valamint Kalkutta mellett töltjük. Az még képlékeny, hogy a helyszínek hogy követik egymást, mert Dardzseling-be vonattal szeretnénk felmenni, ami ugyanúgy világörökség, mint az Ooty kisvonat, és csak ott lehet jegyet venni. Szeretnénk orrszarvút is látni, én a keddi nagy piacot Lava-ban, hiszen a környező államokból és országokból is ide jönnek az árusok, valamint szeretnénk Kalkutta mellett megkísérteni a sorsot, és tigrist látni. Ha már a leopárd sikerült…
Most a kényelmetlen székeken csövezünk, és nézzük, hogy az előttünk lévő 3 járat (Bangalore, Hydebarad és Mumbay) mennyi késéssel indul, az első helyre „csak” 6 órással. Szintén a Kingfisherről van szó. A tábla szerint a mienk időben megy, de én csak akkor hiszem el, ha már leszálltunk Port Blair-ben. András azzal színesíti a várakozásunkat, hogy a kézi hátizsákjában összepréselt véletlenül egy hatalmas érett banánt, így most takaríthatjuk a táskát és a benne lévő cuccokat is, közben bele-belenéz a bajnokok ligája közvetítésekbe.

Mahaballipuram – Chennai Airport

Take the bus to Tambaram (number 515) and change to the airport (number 1/B). At night (after dark) the total journey is 2 hours, ticket fee is 27 + 11 INR / person, and the bus is stop next to the airport.

Az áramszünetek vonzásában

38. nap (2012. feb. 20.)

38th day (20. February 2012.)

Hatkor arra kelünk, hogy leáll a ventillátor lapátja, megkezdődött a szokásos áramszünet-lánc első etapja (06:00-09:00). Reggel lustálkodunk, a vendéglátóinktól rendelünk egy kancsó tejeskávét, majd András kiugrik a sarokra valami reggelit venni. Egy nagyon aranyos öreg nénike árulja portékáit, ami nekünk potenciális áruforrás: a hűtött víz és négyféle keksz, darabra (1 INR). Vizünk még volt, így csak kekszet hoz. Nincsen semmi kedvünk kimenni a napra, így a mai napon tervezgetünk és pihenünk, úgyis ránk fér már. Kilenc helyett csak fél 10-kor jön vissza az áram. A két német srác, akik tegnap érkeztek a szomszédba, és mellesleg egész éjjel lámpa mellett aludtak, mert féltek a pálmalevél tetőben mászkáló bogaraktól és állatoktól, ma át tudtak költözni a másik kis házba, ahol palatető van, viszont nincs rendes szellőzés. Nem tudják, mi vár rájuk (meleg éjszaka)!
Szólok Andrásnak, hogy dél van, mire teljesen ledermed, hogy honnan tudtam. Azt hiszi, harangoznak, de csak később esik le neki, hogy elkezdődött az áramszünet-lánc második etapja (12:00-15:00). Leállt a lapát… Ebéd papaya, chips és csokoládé, ezért már messzebb kellett menni, két üveg hideg Coca-Cola-t is hoz, dőzsölünk! Az áram ismét fél órás késéssel jön vissza…
Négy után nagy nehezen elindulunk felfedezni a sziklatemplomokat és a faragásokat. A parti templom és környéke a Pallava királyság második fővárosa és kikötőjeként funkcionált, ma 12 ezres kis város, teli turistákkal. Az itteni látványosságok keletkezését a 7. századra datálják, és meglepetés szerűen nincsenek elzárva a látogatók elől, nyugodtan bemehet –ingyen- bárki a sziklatemplomokba.
Felmegyünk a régi világítótoronyba, ami még ma is üzemel, nagyon szép a kilátás a tengerre, és a sziklatemplomokra is. Beszédbe elegyedünk egy helyivel, aki egész sokat tud Magyarországról és az európai helyzetről.
Bejárjuk az egész parkot, szebbnél szebb faragásokat látunk, de a legjobb a végére marad, a világ legnagyobb szikla-domborműve, ami 30x12 m.
Este még volt egy extra áramszünet (22:30-23:15), itt éreztük –szó szerint- a szállásunknak adott nevének értelmét Sewage Wiew. Dől be kintről a szag, András próbálja beljebb hajtani a spalettát, de nehezen záródik, inkább az ajtót nyitjuk ki. Visszajön az áram. Beindul a ventilátor, így már becsukhatjuk az ajtót, megváltozik a levegő áramlásának iránya, el tudunk aludni.

Mamallapuram, régi nevén Mahaballipuram

37. nap (2012. feb. 19.)

37th day (19. February 2012.)

Miután ma éjszaka 2 körül elalszunk, 4-kor arra ébredünk, hogy valaki iszonyatos zörejjel hagyja el a szállodát, a recepciós pedig a végtelen hosszúságig és hangosan köpköd ez idő alatt. András azt hiszi már reggel 8 van, és ideje kelni, de nem. Miután visszaaludnánk, az udvarról halljuk, hogy valaki vödörbe engedi a vizet, már hajnal 5 van. Mire ismét visszaaludnánk, bekapcsolják a folyosón a tv-t, és mi is hallgatjuk a szappanoperát, mert annyira hangos. Olyan fáradtak vagyunk, hogy már káromkodni sincs erőnk, amint halkabb lesz a zajláda, rögtön beájulunk. Én fél tízkor kelek, András már fél órája fent van, olvasgat, és meglepődünk mindketten, hogy délelőtt mekkora a csönd.
Reggeli és összekészülünk, irány a buszpályaudvar, Mahaballipuram, a világörökség. Mai nevén Mamallapuram.

Riksával kivitetjük magunkat a közeli buszpályaudvarra, ahol nagy bolyongások közepette megtaláljuk a mi járatunkat. A jegyárus szól, hogy a leghátsó sorba üljünk, nem értjük miért, de úgy teszünk. András beágyaz engem a csomagok közé, és mire végez, felszáll elénk két kanadai nő, anya-lánya. A lány elmegy vásárolni a közeli standhoz, miközben elindul a busz, az anyja meg halálra rémülten kiabál, hogy „Stop-stop”, meg kifelé, hogy „Annabell, gyere már”! András meg nyugtatja, hogy nem lesz semmi baj, mögöttünk áll egy másik busz, ami miatt mi nem tudunk kimenni, de ha nem állna, akkor is percekig tartana, míg kiérnénk az útra. Mint ahogy most is.
Alig érünk ki a pályaudvarról, megtudjuk, miért kellett hátra ülnünk, ugyanis a busz mezőgazdasági járattá alakul, hiszen feldobnak egy rakás zsákot is a buszra, meg nagy alumíniumedényeket, amik mind tele vannak valami terménnyel. A mi négy hátizsákunk eltörpül ezek mellett. András mellett ülő két nő meg hosszas vitába keveredik a jegyárussal, hogy mennyit is fizessenek, a sok csomagjuk miatt, amiket mindenki kerülget a busz közepén.
A két kanadai állandóan kérdezgeti, hogy mikor kell leszállniuk, de valahogy nem értenek a helyiekkel szót, pedig, értelemszerűen, ők jobban tudnak angolul, mint mi.
Szóba elegyedünk velük, és persze, hogy most érkeztek, a lány most jár először Indiában, az anyja 15 éve volt itt, és most bejárják ugyanazokat a helyeket, amit akkor, 2 és fél hónap alatt. Mondom, hogy nem mennek Andamánra, mert olcsó a repjegy, és szép hely, és azt sem tudják, hogy hol van, előveszik az útikönyvet, hogy mutassam meg, az még olyan szűz, hogy csak nevetünk rajta. Zseblámpájuk sincs, ami pedig itt elengedhetetlen, mivel Tamil Nadu-ban állandó áramszünetek vannak. Pont most olvastunk egy cikket a Chennai Times-ban, hogy napi 2x1 óráról 2x2 órára emelték az áramszünet kvótát, mert nem tudnak annyi elektromos áramot termelni, amennyire az államnak (Tamil N.) szüksége lenne.
Szerencsésen megérkezünk, és amint leszállunk a buszról, lecsap ránk egy pasas, hogy tud olcsó és jó szállást, 200 INR/éjszaka (800 Ft), ami elég hihetetlenül hangzik. Megnézzük, végül is maradunk 2 éjszakát, legalább spórolunk egy kicsit. A tulaj segít, hogy mi-merre, mennyibe kerül, és hogyan lehet olcsón megnézni a dolgokat, meg mondja, hogy legyen zseblámpa nálunk, mert itt nagyon sokszor van áramszünet. Teljesen kivannak a „vidékiek”, mert Chennai áramigénye már akkora, hogy itt egyre többször kapcsolják le az áramot.
Délután pihi, kimosatjuk a vastag cuccainkat, kisöpörjük a szobánkat (mert azt itt nem nagyon szoktak) és lézengünk fel-alá.
Este elmegyünk a híres templomhoz, de nem megyünk be, mert egyrészt kicsike és nincs is benne semmi extra, másrészt meg már zárnak is. Inkább kimegyünk mellé a tengerpartra, ahol vasárnap lévén, hatalmas vidámpark van a helyieknek, körhinta, lovaglás, céllövölde, bazársor, és rengeteg helyi. A helyi férfiak nagy részének csillog a szeme, valószínűleg nem a napsütéstől...
Na ezért sem erőltettük a délutáni városnézést, meg azért sem, mert iszonyatos a meleg, égeti a bőrünket, pedig már nem vagyunk hófehérek.
A tengerparti kis templom pedig kívülről sem rossz, ahogyan a sziklák tetején tűri a hullámok verését, már évszázadok óta. Állítólag volt még itt 2-3 ilyen templom, de azokat a víz eróziója már megette.
Találunk egy jó kajáldát, finom, nagy adagokkal és olcsó is. Ez a város tényleg jó választás volt!
Internetezés, majd visszamegyünk a szállásra, ahol szerencsénkre ismét van áram, megy a ventilátor és a szúnyogriasztó is. Befekszünk a szúnyogháló alá, és egyeztetjük, hogy ma nem volt áram: 12,00 – 15,00 és 18,00 – 18,45 és 20,00 – 20,45 között. Állítólag reggel sem lesz.

Stresszes nap

36. nap (2012. feb. 18.)

36th day (18. February 2012.)

Nem kelünk korán, András kimegy az erkélyre és „szomorúan” konstatálja, hogy az első szobából, amit lecseréltünk, sokkal jobb a kilátás a tengerre, de egyben örül is, hogy szobát cseréltünk. A tengert abból lehet látni, de a szálloda parkja nem éppen „patikatisztaságú”… Én pihi napot tartok, mert délelőtt lehet a legjobban pihenni, öt hét után rám is fér.
Csak néhány dolog van a mai napra: későn kijelentkezni a szállásról, rendbe rakni a blogot, és a legkevesebb időt tölteni a reptéren.
Kiülünk az erkélyre, de ahogy melegszik az idő, a kert sarkában lévő szemétkupac felől „érdekes” szagok kezdenek terjedni, a hőmérséklet emelkedésével ez exponenciálisan növekszik. Dél körül alig bírjuk, András leszervezett egy ebédet, amit inkább az étteremben fogyasztunk el, pedig ajánlották, hogy felhozzák a szobába. Nem is merünk semmilyen húst enni, mert ha olyan a konyha, mint a szálloda, akkor jaj nekünk! Maradunk a bevált dolgoknál: paradicsomleves, tojásos tészta. A megbeszélt időre nincs kész semmi, ez már kezd indiás lenni, legalább akklimatizálódunk. Az ételben kellemesen csalódunk, a tálalás királynői volt, de komolyan és finom is, bár a paradicsomleves Indiában sokkal finomabb.
Ebéd után irány a város, feltölteni az új bejegyzéseket, venni ezt-azt. Megegyezünk egy riksással, hogy kivigyenek a reptérre. Alku nélkül sikerül 20%-t csökkenteni az áron (800LKR, kb. 10 km)… Megbeszéljük, hogy ötre legyen a szállodánál.
A legnehezebb feladatnak egy netező felkutatása tűnt, csak a harmadik helyen sikerült adatkábelt csatolnunk a laptophoz. Netezés után visszaváltottuk a maradék helyi rúpiát, majd a szakadt euró bankjegyünket is készségesen kicserélik, ezt eddig sehol sem sikerült, még beváltani sem. Nem is értettük, mivel az itteni pénzek állapotáról hosszú oldalakat lehetne írni (némelyik úgy néz ki, mint az egy éve használt mosogatórongy), addig a helyihez viszonyítva frissen nyomot pénzen, egy leragasztott szakadás, miért nem felel meg… Addig vásárolunk, hogy kevesebb marad, mint a reptéri transzfer ára.
Ötkor pontban jön a riksás, nekünk be kell még pakolni, húsz percet kérünk. Sikeresen kiérünk, detektoros vizsgálat a bejáratnál. Becsekkolásnál a pultos problémázik, hogy nincsen érvényes vízumunk Indiába, így nem mehetünk. Ne csináljanak ilyet, pont így kértük a nagykövetségen. Mutatjuk, hogy kétszeri beutazás, alulra oda van írva, hogy innen megyünk vissza. Hívnak egy értelmesebb embert a légitársaságtól, mondjuk neki, ő mutatja a pultosnak, hogy nekünk van igazunk, minden rendben, és mindketten elnézést kérnek. Tiszta stresszes az indulás.
Bent a váróteremben ingyenes net-terminálok vannak, András az e-mail-jeit és a blog bejegyzéseinek képsorrendjét rendezgeti, én meg elhűlve látom, hogy a neten található szállások közül már alig van hely Andamánon. Mondom Andrásnak, hogy kéne valamit foglalni, mert szivattyú lesz a dologból! Nagy örömére kinézek két tengerparti helyet, bambuszbungaló az egyik, luxus-sátor a másik. Persze nem ide megyünk, de a sátras verzió elég jól hangzik, mert kettőnknek teljes ellátással kerül 8000 forintba, tengerparti, a Havelock-szigeten (ami egy kis sziget az Andamán szigetcsoportban).
A beszállító kapunál átmegyünk a csilingelős kapun, semmi gond, de már bent ülünk a váróteremben, amikor Andrást odahívják a személyzethez. Na, mindkettőnkön ott a para, hogy mi van már megint?! De téves, egy másik zöld pólós turistát kellett volna odahívni, és összekeverték Andrással… Ismét sűrű bocsánatkérések jönnek.
Végül is nagy nehezen elindul a gép, nehezen, mert az egész gépet (kb. 20 hely kivételével) egy olyan zarándok-csapat foglalja el, akiknek nagy %-a még olvasni sem tud, életében először repül, és nem érti, hogy nem ülhet a „gizi” mellé, ha máshova szól a jegye. Végül András is besegít a sztyuviknak, mert nem bírják eligazgatni ezt a csapatot, annyian vannak és annyi a gond velük, még a csomagot sem tudják feltenni a tárolóba.
Az út nagyon rázós, a két szárazföld között iszonyú nagy vihar lehetett, mert rettenetesen dobálta össze-vissza a gépet. Mi már azon is nevettünk Sri Lankán, hogy a száraz évszakban voltunk, és ehhez képest mindennap, kivétel nélkül, esett az eső, de ha ez a vihar arra megy, akkor nem tudom, ott mi lesz?
Időben érkezünk Indiába, ahol beelőzzük a zarándokcsapatot, és elsők között kerülünk az útlevél ellenőrzéshez, de ott átküldenek a bevándorló-irodába, hogy rendezzük a vízumunkat, mert újra-belépők vagyunk. Az iroda zárva, egy teremtett lélek sincs (mellesleg már este 11 óra van). Végül is egy alkalmazott hívja oda a nőt, és kitöltjük az „újra-belépő” formanyomtatványt, majd vissza az útlevél ellenőrzéshez, ahol megkapjuk a pecsétet, és mehetünk. A csomagok is rendben megjöttek. András foglal taxit, oda megyünk, ahol a múltkor aludtunk Chennai-ban, mert az tiszta és ár-érték arányú volt. Míg elmegy pénzt felvenni, addig engem megkörnyékez a taxis társaság egyik embere, nagyon tolakodóan, úgyhogy eljátszom a „semmilyen-nyelvet nem beszélek hülyét”, és végre lekopik rólam. Mikor András visszaér, mondja, hogy itt van az összes légitársaság irodája, nézzük meg a repjegy árakat West-Bengálba, Bagdográba (onnan tudunk továbbmenni Darjelling-be).
Éjfélkor még felhívja a szállást, hogy egy körül érünk oda, majd megtendereztetjük az összes irodát a jegyárakat illetően és a SpiceJet-nél megvesszük az odajegyet elsejére. Hogy onnan hova és hogyan tovább, még nem tudjuk, attól függ, hogy mire futja a keretből, valószínűleg Goa is kimarad, mert ha tetszik nekünk Darjelling és környéke, akkor ott maradunk, több mint egy hetet.
A taxis persze nem tudja, hol a szállás, de kis tekergőzés után megtaláljuk. Csodálkozok is, hogy éjjel egykor minden kivilágítva, tárva-nyitva, kizárt, hogy minket várnak így. Bemegyünk, a recepciós iszonyatosan megszeppenve áll a pult mögött (a múltkor akkora nagy legény volt), és mellette egy rendőr, meg egy másik a hallban. Mondjuk, hogy megérkeztünk, de a rendőr lecsap ránk, kik, honnan-hova, miért… Útlevél ellenőrzés, majd kérdi a recepcióst, hogy van-e szobája, mondja, hogy igen és még foglalásuk is van! Minden rendben velünk, de hiába kérdezem, hogy mi volt a gond, nem derül ki. Mialatt kitöltjük a papírokat 4 turista jön le az emeletről, és recepciós úgy nézi őket, hogy azzal a tekintettel ölni lehetne. Állítólag kicsekkolnak, de érdekes módon nem iratnak velük alá semmilyen papírt, amit ebben az országban ilyenkor szokás.
A szobában tanakodunk, mi lehetett a gond, András mondja, hogy 4 embert kerestek a rendőrök, látta a papírt, nem a mi nevünk volt rajta, és mikor visszajön a vödör meleg vízzel, mondja, hogy megint itt vannak a rendőrök.
Fürdünk, majd megállapítjuk, hogy ez a nap tiszta stresszes volt. Holnap (ma) későn kelünk, ha lehetséges.

Negombo – Chennai We went tuk-tuk from Negombo to airport, costs 800 LNR (about 10 km, 30 minutes). Chennai: pre-paid taxi is 400 INR to Gokuram Rest House, that is 5 minutes from the main bus station.

Újabb endemikus, így teljes a kép

35. nap (2012. feb. 17.)

35th day (17. February 2012.)

Hatkor kopognak, hogy kész a reggeli. Ismét menetrend szerint jönnek a szarkák. Indulok a sorompóhoz, ahol egy teremtett lélek sincsen. Pár perccel hét után látom, kaptat fel Rathne és sajnálkozik, hogy késett, de nem volt felfelé kocsi ami felhozza, így gyalog jött a faluból. Ezért elnézést kérni?!
Legjobb időben indulunk el az ösvényen. Ismét látjuk a Spurfowl-t, szerintem ez is be van etetve… Rathne kérdezi, hogy akkor mi hiányzik, amire mondom, hogy a Red-faced Malkoha. Kicsit csóválja a fejét, mert nehéz a faj és az olyan fajokat a legnehezebb látni, amit nagyon szeretne az ember. Közben hallunk egy újabb endemikust, a Green-billed Coucal-t, így folytatjuk itt látjuk az összes endemikust két nap alatt…
Kisvártatva halljuk az első táplálkozó csapatot és a vezető rögtön ki is szúr egy Malkoha-t, amit nekem nem sikerül látni. Keressük, de nem kerül elő. Ezt a legnehezebb látni, mivel az erdő legmagasabb fáin táplálkozik, így követi a madárcsapatot. A kutatóállomásnál várjuk a csapatokat, de az áhított fajjal még senki sem találkozott. Közben oda jön két dendrológus (faász, azaz fafaj kutató). Kérdezem hány faj található az erdő rezervátumban, 200-ra teszik a számukat, melynek a 60%-a csak Sri Lankán él! Poénkodok, hogy akkor ez egy „faparadicsom”, mire mutatnak álltó helyben három endemikust.
Teszünk egy kör az egyik ösvényen, amin egy hatalmas, több száz éves fát lehet látni. Lenyűgöző a fa (Mawada fa) 6,3 méter a törzsátmérője, 43 méter magas, lélegzetelállító egy példány. Visszafelé vesszük az irányt, sokan még most jönnek befelé, mi pedig kifelé. Találkozunk egy nagyobb csoporttal, akiknek egy baglyocskát (amit mi kitulgalába láttunk) akarnak megmutatni. Egy újabb csapat, már mindenki a Malkoha-t keresi nekem. Nem sok sikerrel. Sétálunk visszafelé, mikor ismét az ösvényen hagy és beveti magát a páfrányosba. Addig egy újabb endemikust látok a bokrosban (Sri Lanka Bush Warbler), ez már a 24.!!! Szól, hogy menjek, mert talált valamit, egy Sri Lanka Frogmouth-t. Örül, hogy sikerült ezt a fajt is megmutatni. Két méterről nézegetünk egy tojót. Majdnem a sorompónál vagyunk, amikor ismét hangos csapat érkezik, mondom ez az utolsó esélyünk. Elmegy a csapat, na erről a madárról már letettem, mikor int, hogy itt van. Red-faced Malkoha! Nem a legjobban látom, tisztán soha nem ül ki, de az a vörös tekintet a napsütésben, leírhatatlan. Ez is egy olyan szín, amit nem lehet megfesteni. Csak azt sajnálom, hogy ezt a madarat Csilla nem látja. Ekkor konstatálom, hogy sikerült az összes sri lankai endemikus megfigyelni!!!! Juhé!
Mire visszaérek Csillu már összepakolt, alig van kint holmi a szobában. Letusolunk mindketten, mert nagy a meleg, ráadásul 90%-os páratartalommal, utána hitetlenkedve nézzük, hogy kb. 2 busznyi gyerek megy felfelé az erdő bejáratához. Iszonyú nagy zajjal, mondanom sem kell, megint szerencsénk volt, hogy nem hétvégre jöttünk ide! Valószínűleg akkor teli van gyerekkel, meg helyivel az egész terület.
Fél óra alatt lecsattogunk a jeep-el a kocsinkhoz (3-4 km), és a kis hegyi utakon elindulunk Avissawella felé, ahol végleg megválunk Indiga-tól. Állítólag a menedzser is jön, hogy megbeszéljük a túrát, de mi fogadunk abban, hogy nem meri idetolni az arcát.
A 6 m-el lejjebb lévő másik bejáratnál nagy a készültség, mivel érkezik az erdészeti miniszter. Rendőrök mindenhol, az összes túravezető is itt van! Közben találkozunk még négy nagy busszal, ami telis-tele van gyerekkel, és mind oda mennek, ahonnan mi jövünk! Csilluval csak összenézünk, hogy atyaisten mekkora szerencsénk volt! Tudtunk normális körülmények között madarászni, hat busznyi gyerekkel ez elképzelhetetlen lenne. Indiga mondja a miniszter nevét és teljesen kész van, hogy látta. Poénkodok Csillával, hogy vissza kellene menni és fotózkodni vele, jól mutatna a blogon.
Indiga azt mondja, hogy 2 óra lesz az út, ebből 3 és fél lett, mert rengeteg helyen építik az utat, és olyan szerencsétlenül irányítják a forgalmat a leszűkített egy sávon, hogy valamikor azért nem tudtunk tovább menni, mert a szembejövő egyetlen kocsi nem fért el a mi sorunk mellett, és mindannyian azt várták, hogy majd a másik arrébb megy vagy a markoló.
Természetesen a menedzser nem jött el, és természetesen hol máshol szakadna az eső, mint ott, ahol kiszállunk végleg a kocsiból, és busszal utazunk tovább. Szerintem Indiga most volt a legboldogabb a 2 hét alatt, amikor elköszönt tőlünk.
A buszpályaudvaron eszünk két rizskarit, aminek a vége már olyan csípős volt, hogy Csillunak a könnye is folyt. Sikeresen felférünk a Colombo-i buszra, és csodálkozunk, hogy a töredékét fizetjük annak az árnak amit idefelé jövet kértek a jegyért. Úgy látszik nem csak Indiában alaptörvény, hogy visszafelé út mindig sokkal olcsóbb.
A 40 km-es utat 2,5 óra alatt tesszük meg, mert akkora dugók vannak a városba befelé. Érdekes módon le van zárva a buszpályaudvarra bevezető út, a legforgalmasabb főút közepén áll meg a busz, ott kell leszállni a nagy csomagokkal. Esik az eső és mindenhol rendőrök vannak, nagy a készültség. Hát itt meg mi lehet?
Két variáció szerepel a tervünkben, az egyik szerint a buszállomás közelében szállunk meg valahol, ha találunk jó és olcsó helyet, a másik szerint kimegyünk Negombóba, ahonnan csak 10 km a reptér (a fővárosból 40 km). Megállunk egy riksásánál, hogy tud-e valami jó helyet itt a környéken, de mondja, hogy most nem lehet, mert sztrájk van. Nem tud jól angolul, ezért csak ennyit értünk. Hát akkor legyen Negombo, mert mi van, ha holnap is sztrájk lesz és nem mennek a buszok! (Lásd Kerala-ban, az utunk elején.) Nagy nehezen megtaláljuk a Negombo-i peront, ahol már áll a sor. A 7-órási busz fél nyolckor indult, full tele már most, a lépcsőn is lógnak az emberek. Telefonon lefoglalom a negombói buszpályaudvarhoz közeli szállást, és indulunk is. A szomszédtól megtudom, hogy délután demonstráció volt, köveket dobáltak, meg gumikat égettek a lezárt úton, és még nincs vége. Azért ez a nagy készültség.
Két óra buszozás után (ezen a szigeten sehol nem mentünk olyan nagy sebességgel, mint most) beérünk Negombo-ba, a tengerpartra, ahol ismét ömlik az eső, mivel olyan gyorsan mentünk, hogy utolértük a fővárost elhagyó zivatar zónát. A busztól a peronig 50 m az út, ezalatt bőrig ázunk. Szerzek egy riksát, és elvisznek a lefoglalt szállásra, amiben a könyv szerint még II. Erzsébet királynő is megszállt 1958-ban! Mikor megkapjuk a szobát, megállapítjuk, hogy azóta nem is javítottak rajta semmit ráadásul nincs zár az ajtóban, az erkélyen beesik az eső. Csillu lemegy, reklamál, és kapunk egy másik szobát, ami egy fokkal jobb, az illatát tekintve is.
Szerencsére nincs meleg, tudunk aludni. Holnap este irány India!