10. nap (2012. jan. 23.)
10th day (23. January 2012.)
Éjjel hideg volt a szobában, én még a hálózsákban is fáztam, hiába bújtam Andráshoz. Reggel kiderült, hogy ő is fázott. Öltözés közben vettem észre, hogy annyira meg van vetemedve az erkélyajtó, hogy az alatt jött be éjjel a hideg. Jól felöltözünk (trikó, vékony és rá vastag pulcsi), mert kint látszik a leheletünk is. Hiába, 1500 méter felett vagyunk.
Hétkor már várt bennünket a tegnapi pasas, és egy leszakadt kocsival neki is indulunk. Első utunk a Mattupetty gáthoz visz, ami ilyen korán teljesen kihalt, bezzeg délután, alig lehetett elmenni itt a kocsival, teli árusokkal, emberekkel és kocsikkal. Reggel a csendben egy kicsit sétálunk a tó partján, de nincsenek jó madarak. Tovább haladunk a teacserjék között, és közben hallgatjuk, hogy hogyan is történik itt a tea termesztése.
Egy teacserjét kb. 100 évig gondoznak. Minden ötödik évben levágnak a tetejéből, hogy megújuljon a hajtás, és finomabb tealeveleket teremjen. A Munnar környéki teaültetvények szinte 100%-a a TATA cég tulajdonában van (az a TATA, amelyik a kocsikat is gyártja), ez összesen 80.000 (nyolcvanezer) hektár. Az ültetvényen dolgozó munkások napi 150 rúpiát keresnek (kb. 600 Ft) reggel 8-tól este 5-ig vágva/szedve a leveleket, tűző napon és hideg árnyékban. Azokról a cserjékről, amik még nincsenek 10 évesek, kézzel kell szedni a hajtást, amik pedig idősebbek, azokról egy ollóhoz hasonlító szerkezettel, aminek az egyik oldalán egy háló van, abba esnek a levelek. A hajtás a bokor tetején nő, egy hajtáson, a középső legkisebb, legfrissebből készítik a fehér-, a mellette lévő nagyobból a zöld- és a többiből pedig a fekete teát. A fehér teának a kilója 7.000, a feketének 400 rúpia az ára (1 rúpia = 4 Ft). Minden hetedik napon kell szüretelni, mert akkor a legjobb a minősége a hajtásoknak. A TATA fizeti a munkások szállását, szállítását, és a gyerekeik iskoláztatását még a munkadíjon felül. Összesen 12.000 (tizenkétezer) munkása van itt Munnar-ban, ebből 8.000 a nő. A nők szedik a leveleket, a férfiak pedig hordják a megtömött zsákokat.
Az út minősége miatt lassacskán, de eljutunk a Top Station nevű helyre, ami Kerala és Tamil Nadu államok határán fekszik, fantasztikus kilátással a környező hegyekre és völgyekre. Egy teaültetvény mellett nem is kezdhetjük mással a napot, mint a nagyon finom (András szerint, nekem annyira nem jön be) helyi chai-val (ejtsd: csá), angol tea kicsit máshogy elkészítve, fűszerekkel.
Következő állomásunk egy nemzeti park, a Shola NP, ami benne sincs a könyvben. Csak vezetővel lehet bemenni (ami benne van a belépő árában), és állítólag 2 óra a sétaút. Rajtunk és a személyzeten kívül egy teremtett lélek sincs. Megvárjuk a vezetőt (fél óra) és utána elindulunk befelé. András rögtön lecsap rá, hogy akkor milyen madarak és hol, mire kiderül, hogy a madarak mellett az angol nyelvet sem igazán ismeri. Hát jó, akkor egyedül keressük a madarakat, megint. Végül is látunk egy jó fajt itt, és még óriás mókuskákat, jó közelről. Elefánt és tigris nyomokat (éjszakai friss nyom), és előttünk megy át az úton kb. 15 m-re egy vad bivaly, magányos hím, ami veszélyes. A vezetőnk integet, hogy csönd, és legyünk futásra készen, de szerencsére nem akar velünk ismerkedni az állat, és megvárjuk, míg jó messze becsörtet az aljnövényzetben. Már egészen fent vagyunk a hegy tetején lévő erdőségben, vizenyős a talaj is, sok a nyom. A vezetőnk mindig nézi a nyomokat, és minden kanyarban kikukucskál (szó szerint), hogy nincs-e ott valami „vadság”. Szerencsére nincs. Az idő már egész jó, megszabadulunk a pulcsiktól közben. Sajnos nem sokat beszélt angolul, arra a kérdésre, hogy milyen állatok vannak itt, az volt a válasz: Állatok!...
Összesen 2 órát mondtak az útra, de mi kinyújtottuk 3,5-re. Az eredmény: szép táj és 10 km gyaloglás 30 fokban, hegynek fel (főként fel). De, jártunk a Himalájától délre található legmagasabb hágón!
Visszafelé még megnézzük a természetes méhkasokat, amik a fák ágairól lógnak lefelé, van, amelyik üres, van, amelyik telis-tele mozgó méhekkel. Brrr…
Látjuk az „elefánt-érkező-helyet”, ami egy nagyobb tisztás, ahova néha kijönnek az elefántok táplálkozni, inni. A tisztás és az út között komoly elektromos kerítés húzódik, mert a magányos hím elefántok néha embereket is ölnek. Itt Munnarban nemrég volt példa erre: a férfi sötétben ment haza a konyhakertjük mellett és nem látta, hogy ott az elefánt. Mindketten megijedtek a másiktól, de az elefánt ezt úgy reagálta le, hogy megszorongatta a férfit, aki ebbe belehalt. Szóval itt nem olyan aranyosak a vad elefántok. Évente 20-25 ember ölnek meg az elefántok.
Ebédre egy másik helyre nézünk be, ami drágább, mint a tegnapi (Rapsy). András szól a pincérnek, hogy jöjjön már felvenni a rendelést, de még 5 perc elteltével sem jön senki, úgyhogy felállunk és elmegyünk, át a Rapsyba. András közepesen csípős sült csirkét rendel, ami nem is rossz, meg tojás-karit, ami főtt tojás sárgás szószban és rizst. Na, a tojásos úgy csíp, mint az istennyila, úgyhogy az kihagyom.
Délután kiriksázunk a szomszédos településre, ahol megkeressük az iskolát. Ez mellett van egy kis erdő, ahol sok jó madárfajt láttak más madarászok. Itt is van új faja Andrásnak. Visszafelé busszal megyünk, ami a teagyár elől indul. Itt van egy picinyke bolt, teafű, helyi magok és fűszerek kaphatók, veszünk kesudiót, és a bolt elé leülve majszoljuk. Rögtön meg is áll 3 busz egymás után, és hirtelen teli lesz a tér. András jó elkomázik a helyiekkel, én meg közben leintem az érkező buszt (ha nem inted le, elmegy megállás nélkül).
Itt Munnarban, amint lemegy a nap, rohamosan csökken a hőmérséklet. Előkerülnek a sapkák, nagykabátok, cipők, fáznak a helyiek. A legjobban a buszokon látni, hogy mikor van hideg, ugyanis a csak ablakkeretek vannak, de üveg nincs bennük. Amint fázni kezdenek a helyiek, lehúzzák az ablakkeret tetejében lévő redőnyöket, és ezzel megoldják a buszba beáramló hideg problémáját. Mivel ilyenkor a fény sem jön be kintről, felkapcsolják a buszban a különböző színű és ritmusban villogó lámpákat, nyomatják ezerrel a helyi zenét, úgyhogy este a busz átalakul mozgó diszkóvá, táncosok nélkül.
Útba a szállás felé meglátunk egy utazási irodát, ahova betérünk, hogy le tudjuk-e foglalni Mettupalayam-ból Ooty-ba a vonatjegyet, de sajna, nem. András megkérdezi, hogy tudnak-e foglalni nekünk repjegyet az Andaman-szigetekre, és hogy mennyi lenne. Telefon ide-oda, üljünk le, várjunk. és végre is jön az eredmény, majdnem feleannyiért, mintha otthonról vettük volna. Gyorsan osztunk-szorzunk, és kiderül, hogy nincs annyi rúpiánk, megkérdezzük, váltanak-e eurót (a váltó 3-kor bezárt). Megoldjuk, uram! Tíz perc múlva egy mindent-áruló boltban váltjuk (nem éppen hivatalosan) az eurót, és utána már csak fél órát várunk, hogy kinyomtassák a repjegyeket. Ezalatt csak kétszer ment el az áram… Végül is megvannak a jegyeink, február végén egy hétig leszünk az Andamán-szigeteken!!!
Internetezés, na azért erről is írok: az internetszalon egy 2x5 méteres helyiség, ahol a legzsúfoltabb pillanatban 12-en voltunk + a gépek, monitorok és asztalok, székek. Szalon, indiai értelmezésben.
Este összepakolunk, és hamar lefekszünk, mert holnap reggel 7-kor indul a közvetlen buszjárat Coimbatore-ba (140 km). Muszáj elérnünk, mert onnan még tovább kell mennünk 60 km-t Mettupalayam-ba, ahonnan holnapután hajnalban indul a kisvonat Ooty-ba, a hegyekbe. Ez a kisvasút India egyik világöröksége, és állítólag nagyon szép úton halad felfelé. Olvastunk útleírásokat, amelyekben mások már megjárták ezzel a busszal, mert a menetrend táblánál várták, míg a busz szépen elment a 150 méterrel feljebb lévő ki nem táblázott megállóból. Így az egész napja odalett… Mi háromszor kérdeztük meg, hogy honnan indul, biztos, ami biztos, úgyhogy most azzal fekszünk le, hogy tudjuk, hova kell reggel 6,45-re kimenni a buszhoz.
Az erkélyajtót kipárnázom a felesleges kispárnával, talán így nem lesz olyan hideg ma éjjel.
Munnar – Top Station – Shola NP
We payed a half-day trip to Top Station (honey bee nest, elefant arrival point, Mattupetty dam, eco point, indo-swiss projekt…), 1000 INR / 2 person. Not include the entrance ticket to Shola NP, the highest road in India, south from Himalya. Great walking tour in the NP.
Hétkor már várt bennünket a tegnapi pasas, és egy leszakadt kocsival neki is indulunk. Első utunk a Mattupetty gáthoz visz, ami ilyen korán teljesen kihalt, bezzeg délután, alig lehetett elmenni itt a kocsival, teli árusokkal, emberekkel és kocsikkal. Reggel a csendben egy kicsit sétálunk a tó partján, de nincsenek jó madarak. Tovább haladunk a teacserjék között, és közben hallgatjuk, hogy hogyan is történik itt a tea termesztése.
Egy teacserjét kb. 100 évig gondoznak. Minden ötödik évben levágnak a tetejéből, hogy megújuljon a hajtás, és finomabb tealeveleket teremjen. A Munnar környéki teaültetvények szinte 100%-a a TATA cég tulajdonában van (az a TATA, amelyik a kocsikat is gyártja), ez összesen 80.000 (nyolcvanezer) hektár. Az ültetvényen dolgozó munkások napi 150 rúpiát keresnek (kb. 600 Ft) reggel 8-tól este 5-ig vágva/szedve a leveleket, tűző napon és hideg árnyékban. Azokról a cserjékről, amik még nincsenek 10 évesek, kézzel kell szedni a hajtást, amik pedig idősebbek, azokról egy ollóhoz hasonlító szerkezettel, aminek az egyik oldalán egy háló van, abba esnek a levelek. A hajtás a bokor tetején nő, egy hajtáson, a középső legkisebb, legfrissebből készítik a fehér-, a mellette lévő nagyobból a zöld- és a többiből pedig a fekete teát. A fehér teának a kilója 7.000, a feketének 400 rúpia az ára (1 rúpia = 4 Ft). Minden hetedik napon kell szüretelni, mert akkor a legjobb a minősége a hajtásoknak. A TATA fizeti a munkások szállását, szállítását, és a gyerekeik iskoláztatását még a munkadíjon felül. Összesen 12.000 (tizenkétezer) munkása van itt Munnar-ban, ebből 8.000 a nő. A nők szedik a leveleket, a férfiak pedig hordják a megtömött zsákokat.
Az út minősége miatt lassacskán, de eljutunk a Top Station nevű helyre, ami Kerala és Tamil Nadu államok határán fekszik, fantasztikus kilátással a környező hegyekre és völgyekre. Egy teaültetvény mellett nem is kezdhetjük mással a napot, mint a nagyon finom (András szerint, nekem annyira nem jön be) helyi chai-val (ejtsd: csá), angol tea kicsit máshogy elkészítve, fűszerekkel.
Következő állomásunk egy nemzeti park, a Shola NP, ami benne sincs a könyvben. Csak vezetővel lehet bemenni (ami benne van a belépő árában), és állítólag 2 óra a sétaút. Rajtunk és a személyzeten kívül egy teremtett lélek sincs. Megvárjuk a vezetőt (fél óra) és utána elindulunk befelé. András rögtön lecsap rá, hogy akkor milyen madarak és hol, mire kiderül, hogy a madarak mellett az angol nyelvet sem igazán ismeri. Hát jó, akkor egyedül keressük a madarakat, megint. Végül is látunk egy jó fajt itt, és még óriás mókuskákat, jó közelről. Elefánt és tigris nyomokat (éjszakai friss nyom), és előttünk megy át az úton kb. 15 m-re egy vad bivaly, magányos hím, ami veszélyes. A vezetőnk integet, hogy csönd, és legyünk futásra készen, de szerencsére nem akar velünk ismerkedni az állat, és megvárjuk, míg jó messze becsörtet az aljnövényzetben. Már egészen fent vagyunk a hegy tetején lévő erdőségben, vizenyős a talaj is, sok a nyom. A vezetőnk mindig nézi a nyomokat, és minden kanyarban kikukucskál (szó szerint), hogy nincs-e ott valami „vadság”. Szerencsére nincs. Az idő már egész jó, megszabadulunk a pulcsiktól közben. Sajnos nem sokat beszélt angolul, arra a kérdésre, hogy milyen állatok vannak itt, az volt a válasz: Állatok!...
Összesen 2 órát mondtak az útra, de mi kinyújtottuk 3,5-re. Az eredmény: szép táj és 10 km gyaloglás 30 fokban, hegynek fel (főként fel). De, jártunk a Himalájától délre található legmagasabb hágón!
Visszafelé még megnézzük a természetes méhkasokat, amik a fák ágairól lógnak lefelé, van, amelyik üres, van, amelyik telis-tele mozgó méhekkel. Brrr…
Látjuk az „elefánt-érkező-helyet”, ami egy nagyobb tisztás, ahova néha kijönnek az elefántok táplálkozni, inni. A tisztás és az út között komoly elektromos kerítés húzódik, mert a magányos hím elefántok néha embereket is ölnek. Itt Munnarban nemrég volt példa erre: a férfi sötétben ment haza a konyhakertjük mellett és nem látta, hogy ott az elefánt. Mindketten megijedtek a másiktól, de az elefánt ezt úgy reagálta le, hogy megszorongatta a férfit, aki ebbe belehalt. Szóval itt nem olyan aranyosak a vad elefántok. Évente 20-25 ember ölnek meg az elefántok.
Ebédre egy másik helyre nézünk be, ami drágább, mint a tegnapi (Rapsy). András szól a pincérnek, hogy jöjjön már felvenni a rendelést, de még 5 perc elteltével sem jön senki, úgyhogy felállunk és elmegyünk, át a Rapsyba. András közepesen csípős sült csirkét rendel, ami nem is rossz, meg tojás-karit, ami főtt tojás sárgás szószban és rizst. Na, a tojásos úgy csíp, mint az istennyila, úgyhogy az kihagyom.
Délután kiriksázunk a szomszédos településre, ahol megkeressük az iskolát. Ez mellett van egy kis erdő, ahol sok jó madárfajt láttak más madarászok. Itt is van új faja Andrásnak. Visszafelé busszal megyünk, ami a teagyár elől indul. Itt van egy picinyke bolt, teafű, helyi magok és fűszerek kaphatók, veszünk kesudiót, és a bolt elé leülve majszoljuk. Rögtön meg is áll 3 busz egymás után, és hirtelen teli lesz a tér. András jó elkomázik a helyiekkel, én meg közben leintem az érkező buszt (ha nem inted le, elmegy megállás nélkül).
Itt Munnarban, amint lemegy a nap, rohamosan csökken a hőmérséklet. Előkerülnek a sapkák, nagykabátok, cipők, fáznak a helyiek. A legjobban a buszokon látni, hogy mikor van hideg, ugyanis a csak ablakkeretek vannak, de üveg nincs bennük. Amint fázni kezdenek a helyiek, lehúzzák az ablakkeret tetejében lévő redőnyöket, és ezzel megoldják a buszba beáramló hideg problémáját. Mivel ilyenkor a fény sem jön be kintről, felkapcsolják a buszban a különböző színű és ritmusban villogó lámpákat, nyomatják ezerrel a helyi zenét, úgyhogy este a busz átalakul mozgó diszkóvá, táncosok nélkül.
Útba a szállás felé meglátunk egy utazási irodát, ahova betérünk, hogy le tudjuk-e foglalni Mettupalayam-ból Ooty-ba a vonatjegyet, de sajna, nem. András megkérdezi, hogy tudnak-e foglalni nekünk repjegyet az Andaman-szigetekre, és hogy mennyi lenne. Telefon ide-oda, üljünk le, várjunk. és végre is jön az eredmény, majdnem feleannyiért, mintha otthonról vettük volna. Gyorsan osztunk-szorzunk, és kiderül, hogy nincs annyi rúpiánk, megkérdezzük, váltanak-e eurót (a váltó 3-kor bezárt). Megoldjuk, uram! Tíz perc múlva egy mindent-áruló boltban váltjuk (nem éppen hivatalosan) az eurót, és utána már csak fél órát várunk, hogy kinyomtassák a repjegyeket. Ezalatt csak kétszer ment el az áram… Végül is megvannak a jegyeink, február végén egy hétig leszünk az Andamán-szigeteken!!!
Internetezés, na azért erről is írok: az internetszalon egy 2x5 méteres helyiség, ahol a legzsúfoltabb pillanatban 12-en voltunk + a gépek, monitorok és asztalok, székek. Szalon, indiai értelmezésben.
Este összepakolunk, és hamar lefekszünk, mert holnap reggel 7-kor indul a közvetlen buszjárat Coimbatore-ba (140 km). Muszáj elérnünk, mert onnan még tovább kell mennünk 60 km-t Mettupalayam-ba, ahonnan holnapután hajnalban indul a kisvonat Ooty-ba, a hegyekbe. Ez a kisvasút India egyik világöröksége, és állítólag nagyon szép úton halad felfelé. Olvastunk útleírásokat, amelyekben mások már megjárták ezzel a busszal, mert a menetrend táblánál várták, míg a busz szépen elment a 150 méterrel feljebb lévő ki nem táblázott megállóból. Így az egész napja odalett… Mi háromszor kérdeztük meg, hogy honnan indul, biztos, ami biztos, úgyhogy most azzal fekszünk le, hogy tudjuk, hova kell reggel 6,45-re kimenni a buszhoz.
Az erkélyajtót kipárnázom a felesleges kispárnával, talán így nem lesz olyan hideg ma éjjel.
Munnar – Top Station – Shola NP
We payed a half-day trip to Top Station (honey bee nest, elefant arrival point, Mattupetty dam, eco point, indo-swiss projekt…), 1000 INR / 2 person. Not include the entrance ticket to Shola NP, the highest road in India, south from Himalya. Great walking tour in the NP.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése