Hazautazás légitársaság váltással

66-67. nap (2012. márc. 19-20.)

66-67th day (19-20. March 2012.)

A két dátumot azért vesszük egy bejegyzés alá, mert nekünk egy nagyon-nagyon hosszú napnak tűnt az egész hazafelé út, ami nem volt éppen zökkenőmentes.

Mivel legkésőbb délben lehetett elhagyni a szobát, addig pihengettünk, bepakoltuk súly-, törés- és lopásbiztosra a csomagjainkat, és mi is felkészültünk a hazaútra. Kijelentkeztünk és egy nagy ebéd után a buszmegállóban várakoztunk a „minden fél órában jön egy reptéri busz”-ra. De másfél óra múlva sem akart jönni, ez idő alatt legalább háromszor leizzadtunk, András fejét leszarta egy madár, és kezdtünk idegesek lenni, hogy ha fél óra múlva sem érkezik meg a busz, lekéssük a repcsinket Mumbai-ba.

De befutott, időben, és mi még jó helyzetben voltunk, mert a mellettünk ülő csávónak egy órával hamarabb indult a gépe, mint a mienk (azaz másfél óra múlva) és azt tudni kell, hogy Indiában a becsekkolás legkésőbb az indulás előtt 45 perccel lehetséges. A buszút pedig befelé majdnem 1,5 óra volt. Rekordot döntöttünk, mert egy óra alatt kiértünk a reptérre, úgy, hogy az első kilométert több, mint 20 perc alatt tettük meg, utána ledudáltunk mindenkit az útról, de szó szerint.

Mi teljesen rendben elértünk Mumbai-ba a 3 órás út után, és további másfél óra kellett ahhoz, hogy a reptér ingyenes kisbuszával átjussunk a 4 km-re lévő nemzetközi reptérre. Úgy gondoltuk, hogy ott várakozunk.

Ja, csakhogy a mi gépünk hajnal 5,25-kor indult volna Isztambulba, de csak 3 órával hamarabb lehet bemenni a reptérre, most pedig még csak 9,30 van, elzavartak bennünket az ajtóból, hogy ott a váróterem! Ahova fejenként 60 rúpia volt a belépőjegy, nekünk meg összesen 40 maradt, úgyhogy András az euró-aprónkkal üzletelt, és végül be is jutottunk, és megkezdtük a többórás várakozásunkat.

Mivel 2-kor már átmehetünk a reptérre, előtte fél órával szóltam Andrásnak, hogy készülődjünk, mert az itteni munkatempót ismerve nehogy lemaradjunk a gépről. Meg is nézem, hogy ki van-e már írva, hányas pult lesz a mienk?! Ki volt írva, és mellé az is, hogy számítások szerint 5,25 helyett 7,00-kor indul. Mindketten ledöbbentünk, hogy akkor most mi lesz, mert nekünk összesen 1 (egy) óránk lett volna az átszállásra Isztambulban! András gyorsan megnézi az ingyenes reptéri neten, hogy este is van gép Pestre, gyors skype anyuéknak, hogyha 20-án este 9-ig nem hívjuk őket, akkor az esti gépről is lemaradtunk és csak másnap délben (21-én) érünk haza. Anyu kész, hogy ennyi ideig utazni! Hát mi is…

Kettőkor már a reptéri ajtóban állunk csak egy Afrikai csávó van előttünk, olyan repjeggyel, amit írógéppel (!) írtak. Gyanús a fegyveres őröknek, ráadásul nem is a mai napra szól a jegye, és az útlevelével is van valami. Na, gyorsan kettő fegyverest még mellé, bentről kihívnak valami fejest, és tárgyalnak, szerencsére a végkifejletet nem tudtuk meg, mert akkor már bejutottunk, és a pultunkhoz siettünk.

Mondjuk, hogy mi lesz, mert a késés, átszállás, és hogyan? Á, mi vagyunk a budapestiek? Hívnak gyorsan valakit, aki megmutatja, hogy kit kövessünk, de rohanva, és míg a reptér egyik végéből átrongyolunk a csomagokkal a másikba, kiderül, hogy felraknak minket a Lufthansa Frankfurti járatára, és onnan jövünk majd haza 4 órás várakozás után. Nagyon rugalmasan és gyorsan megkapjuk az összes beszállókártyát, elhadarják melyik kapu, mikor, és rohanjunk, mert összesen 10 percünk van a beszállítás végéig! Út közben még utánunk hoznak egy kézzel kitöltött stencil lapot, hogy ezt őrizzük meg, mert ez a repjegyünk és Franfurtban le kell majd adnunk.

Visszavágtázunk a reptér másik végébe, közben kitöltjük a kilépő-papírt, amit iszonyatos lassúsággal ellenőriz le egy csaj, de megvannak a pecsétek, majd tovább rohanunk a személyi ellenőrzéshez, ahol szerencsére András csak kicsit volt gyanús (Mumbai-ban nemcsak kipakoltatták, hanem még robbanószer vizsgálatot is végeztek a táskáján), úgyhogy ezen is túljutottunk, és sikeresen beszálltunk a gépbe, ahol meglepetésszerűen egymás mellé szóltak a jegyeink. A gép 400 utassal csak ránk várt.

Az út hosszú volt, a kaja nem jó és kevés, iszonyatos melegben aludtunk a szúnyogok között, de nem panaszkodunk, szerencsésen megérkeztünk Európába, Frankfurtból már csak hazajutunk valahogy. A Lufthansás pultnál senkinek nem kell a repjegyünk, hiába mondjuk, hogy de nekünk ezt itt le kell adni, nem veszik el.

A 4 óra várakozás alatt András felfedezte, hogy vannak ingyenes kávé-tea automaták, és mire bemondták, hogy a pesti gép indul, megittunk vagy 4-4 kávét. De ez a járat sem akart simán elindulni, mivel valami oknál fogva egy másik gép ment, mint aminek kellett volna, emiatt újra kell konfigurálni az ülőhelyeket. Persze minket nem enged be a kapu, úgyhogy a személyzeti bejáraton visznek be, de érdekes módon ott ülünk, ahova a jegyeink szólnak. A kaja itt még rosszabb.

Budapest, gyönyörű napsütés, igazi tavasz, megérkeztünk. A repcsi ajtajában egy papírlapon a nevünkkel vár egy lány, hogy „valamit oda kell adnotok nekem, ami nálatok van”. András hullafáradtan rájön, hogy biztos a repjegy, ami Franfurtban nem kellett senkinek. Igen, az kell neki.

BKV busszal és csömöri járattal haza, összesen 33 órát utaztunk Kalkuttától Csömörig. Otthon minden rendben, nagy szellőztetés és takarítás, mosás 24 órán keresztül, szerencsére meg is szárad minden ebben a gyönyörű időben.

Kalandos utunk ezennel lezárult,nekünk is jönnek a dolgos hétköznapok.

Még egy bejegyzésünk lesz, amiben számokkal illusztráljuk az elmúlt 9 hetet. Érdemes lesz arra is ránézni!

Kalkutta szebb, mint gondoltuk

64-65. nap (2012. márc. 17-18.)

64-65th day (17-18. March 2012.)

A két napot egy bejegyzésként tesszük fel, ugyanis annyira nem történt semmi említésre méltó. Pihi, akklimatizálódás az otthoni időzónához, nézelődés a szállásunk környékén a majd 40 fokban, vásárlás, bazározás, és este szenvedés a melegben, a szúnyogok között.
Mellesleg egész jó részen vagyunk, szép épületek vannak a környéken, még a kolónia idejéből. Az utolsó éjszakára András légkondit kér, hogy tudjunk nyugodtan aludni. Szükségünk lesz rá, mert 29 órát (ebből levegőben 12 és fél óra) fogunk utazni Kalkutta-Budapest között.

Egy lépéssel közelebb a gyomorfekélyhez

63. nap (2012. márc. 16.)

63rd day (16. March 2012.)

Reggeli után fizetünk és kérjük a számlát, amit kicsit sokkalunk, persze, mert a drágább szobát számlázzák nekünk, mint amiben voltunk. András reklamál, aminek hatására sztornózni kell a számlánkat és újat kiállítani, ez csak kb. 20 perc. Nekünk meg menni kellene a buszhoz.
Végül is sikerül a 10 órás buszt elérni, terv szerint, ráadásul még helyünk is van és az árnyékos oldalon. Királyság! Csak nagyon lassan megyünk. Mondják, hogy nyugodjunk meg, mert 3 óra alatt beérünk Siliguriba, de nem számoltak a Teesta-folyó hídja előtti lerobban kamionnal és az egyik vasúti átjárónál zajló felújítással, emiatt mindkét irányban és helyen több kilométeres sor állt. Szerencsénkre a buszunk beelőzött mindenkit, szerintem így fél órát spóroltunk, és utána rákapcsoltunk és nyomtuk, ahol csak lehetett. Volt baleset is, de elkerültük.
Kettőre értünk be a buszállomásra, ahol gyorsan lekapkodjuk a csomagokat és fogunk egy riksást ki a reptérre. Negyed 4-kor indul a gépünk, előtte 45 perccel zárnak a kapuk, és még 15 km van a nagy dugóban.
Kifogtuk a leglassabb riksást, a legnagyobb sebessége 20 km/óra. Ráadásul reptér előtt megáll tankolni, mert kifogyott a benya. Én már annyira kész vagyok az idegtől, hogy ordítani tudnék. A gyomrom oda. András is ideges. Mondja a sofőrnek, hogy négykor megy a gép, minek állunk meg tankolni. Megnyugtat mindenki, hogy közel van a reptér, de három különböző számot hallunk a célpontunk távolságáról…
Beérünk a reptérre, szerencsénkre még most tologatja egy család át a nagy csomagokat az ellenőrzésen, a pultnál is sokan vannak. Nem késtük le a repcsit!
Sikeresen átjutunk minden ellenőrzésen, és még várunk is egy kicsit a beszállításra. A 6. sorba kaptunk helyet, soha nem ültünk még elől a repcsin.
A szokásos káosz-beszállítás után (ki-hova üljön) elindulunk az 50 perces útra. Olyan hangja van a repcsinek, hogy iszonyatos. Én még soha nem féltem repülőn, akkor sem, amikor a Himalája felett mentünk át akkora turbulenciában, hogy a teás bögréből felfelé lötyögött ki a tea, de most nagyon. Végig zötyögtük az utat, az öveket sem lehetett kikapcsolni.
Kalkuttában meleg fogad bennünket, a csomagok is rendben megérkeznek, bár az enyémbe bepróbálkoztak, de nem vittek el semmit. Leülünk és eszünk-iszunk, meg kinézünk valami szállást, ugyanis nem így terveztük az utolsó 3 napunkat. Szerettünk volna elmenni tigrisezni, de Siliguriban a fent említett rohanás miatt nem tudtunk a hajóra jegyet venni, holnap pedig reggel indulnak, így ezt bebuktuk.
Kinézzük, hogy a könyv hova írja a szállásokat, szerencsére egy utcára, és annak a mellékutcáira, és kimegyünk a reptér elé, ahonnan több busz is indul. Akkora szerencsénk van, hogy pont az utca mellé megy az egyik, tiszta is, meg légkondis. Majdnem 2 órát utazunk vele.
Kalkuttának az általunk látott részei egészen jók, élhető városnak tűnik, sokkal zöldebb, mint Chennai. Ez India 2. legnagyobb városa, melyben kb. 15 millióan laknak, a külvárosokkal együtt.
A sofőr megmutatja, merre kell mennünk, és a cuccokkal gyalogolva eljutunk a bazársorig, ahol meglátunk egy nyugati gyorséttermet. Bevetjük ide magunkat, kisebb vagyonért jól lakunk, és közben megnézzük a laptopunkon, merre is kell menni, ugyanis nem nyomtattam ki ezt a fejezetet.
Sikeresen meg is találjuk a szállást, amit kinéztünk, de tele van, a mellette lévő is. Végül is találunk egyet, ami tiszta, van meleg víz is és nem vödörből, bár kicsit drágálljuk, de ma itt maradunk. Talán holnap nézünk másikat.
Az utcában több utazási iroda is van, akik tigrisezést szerveznek, hajósat is, meg hajóval kombinált szigeten alvósat is. Az egyikre csak úgy tudnánk menni, ha lekéssük a hazainduló repcsink, a másikra a jegyet meg aranyárban mérik. Van, amire nem sajnáljuk a pénzt, mert valószínűleg ez az egy esélyünk van arra, hogy láthassuk/eljuthassunk oda, de azért van egy határ. Ez a tigris nekünk nagyon nem akar összejönni!
Este még egy kis netezés, bazározás, mert itt abból több otthoni nagyvárosra elegendő van, és alvás.

Madarihat – Siliguri – Kolkata

By bus from Madarihat to Siliguri, 4 hours (or more, if there is accident on road).
Accomodation in Kolkata: Bhagirathi Guest House on Sudder Street, clean room (very bad corridor) with hot water. Non AC 700 INR, AC 900 INR/room. Good.

Elefántról rinocéroszt!

62. nap (2012. márc. 15.)

62nd day (15. March 2012.)

Természetesen egy órával az indulás előtt csörögnek fel a szobánkba, de még visszaalszunk. Illetve aludnánk, ha nem zörögnének 10 perc múlva, hogy itt a csá, meg a keksz. Szupi, én nem szeretem a csá-t (tejes fekete tea) a keksz meg csípős masszalás.
Időben indulunk a kisbuszunkkal, a sofőr persze rögtön előadja, az olcsóbb szállást és jó madarászós, tigrisnézős dumát, de András leállítja, hogy majd beszélünk a szafari után.
Megérkezünk az elefánt-állomásra, de majdnem egy órát kell várnunk, hogy befusson az elefánt az első turnusról. Addig nézegetjük a patak melletti papagáj sereget, a fákon ülő pávákat, és azt, hogy gyülekszik a nép mögöttünk, én meg félek, hogy ha hátra kapok helyet az elefánton, akkor esélyem sincs a rinocéroszra. Ráadásul helyiek mind, akkora zajjal, hogy az összes madár elrepül, András mérges, de szerencsére megérkeznek az elefántok is.
Két nagy elefánt jön vasszerkezettel a hátukon, a bónusz, hogy mindkettőnek van kicsinye, akik mellettük ügetnek. Édes-drágák! Az állomáson leszállnak az érkezők, és szerencsére nekünk intenek, hogy mi leszünk az elsők. Négyen férünk fel a szerkezetre (ami padra hasonlít) plusz a hajcsár, aki az elefánt nyakán ül és rugdossa a fülét hátulról, ösztökélve és irányítva ezt a nagy állatot.
Erdőn keresztül megyünk a kitaposott ösvények egyikén, mi vagyunk az első nagy elefánton, pár lépéssel mögöttünk jön a másik, a két kicsi meg hol itt, hol ott. Mindig egymást utánozzák, ha az egyik letép egy növényt, akkor a másik is, ha az egyik a mamájához megy, akkor a másik is, közben meg végig egymással játszanak. Bár meleg van, azért örülök, hogy hosszú farmert vettem és bakancsot, mert a fák között elefánton menni veszélyes, mert mi állandóan a levelek és ágak között vagyunk, vigyázni kell a fejünkre. Semmi mozgás, Andrással fél óra után letudtuk, hogy nem lesz ebből rinó, főleg, hogy mielőtt felszálltunk az állatra, szóltak, hogy a dzsip-szafarival csak pávát láttak.
Nem sokkal később kiérünk egy nagy elefántfüves részre, itt van még esély az állatra. Az elefántunk egyre inkább sztrájkol, enni akar, a kicsik meg mennek össze-vissza. Kezd kaotikus lenni az egész, amikor is szól a hajcsárunk, hogy lát egy állatot a fűben, mutatja is az irányt. Én is látom, hogy az embermagas fűben mozog valami, mondom is Andrásnak, hogy mekkora átvágás az egész, ez egy kicsi nyuvaszta állat, ami ott mozog, ezért jöttünk? Ő meg néz rám, nem érti, mondja nekem, hogy de ez hatalmas! Mire megmozdul a rinó, és kiderül, hogy amit láttam, az csak a füle volt…
Irdatlan méretekkel rendelkező magányos hím, éppen reggelizik, amikor megzavarjuk. Gondolom, ma már másodjára, hiszen az előző szafari is ezt láthatta. Mérges, és felénk fordul, erre a két nagy elefánt olyan hangokat ad ki, amit nem tudok leírni, és még soha nem is hallottunk egy természetfilmben sem. Olyan, mintha dobolnának a gyomrukban és közben nagyokat fujtatnak, a rinón meg látszik, hogy gondolkodik, megtámadja-e az első elefántot (minket) vagy inkább ne. A hajcsárok is kiabálnak, a kicsi elefántok meg elbújnak az anyjuk mögé, 2 méterre sem vagyunk a rinótól, mikor az inkább hátat fordít, és lassan baktat az erdő felé. Jó ideig követjük, az elefántok végig dobolnak meg fújtatnak, majd mikor biztos távolra ér tőlünk a rinó, elcsendesednek. Félelmetes volt, mellettem a helyi nő majd összepisilte magát, én csak szorítottam a korlátot, András is mondja, hogy ez nem volt gyerekjáték.
Indulunk vissza, egy rinó kipipálva, vége a szafarinak. Messze látok egy másik elefántot, amin helyiek vannak, mivel csak szőrén ülik meg az állatot, jó gyorsan mennek, kis idő múlva már azt is látni, hogy ez egy tusker (agyaras hím).
Már majdnem az erdőt határoló pataknál vagyunk, itt az elefántfüvet felváltják a kis fák és nagy bokrok dzsungele, amikor is újra dobol az elefántunk, egy újabb rinó van előttünk 2 méterre. Erre még a hajcsárok sem számítottak, mert meglepődnek. Gyorsan ösvényt váltunk, mert ez még nagyobb állat, mint az előbbi, ez is magányos hím, ráadásul sebes a feneke, még folyik a vér is belőle. Valószínű az egyik kis elefánt megérezte a vért, mert neki akart menni a rinónak, mire a hajcsárok is teljesen beszartak, ordítottak az anyákra, meg a kicsire, meg a rinóra. A hajcsárok arcán nagy aggodalom, mivel ha a rinó bántja a kicsit, az anyák nekimennek a rinónak, mi meg úgy potyogunk le róluk, mint érett alma a fáról. Hatalmas szerencsénkre a rinó hátat fordít és tovább reggelizik, mintha nem is látott volna minket.
Az erdőben még sűrűbb helyen megyünk vissza, mint ahol jöttünk, az elefántunk meg csak tépkedi a fákat, ami nem lenne baj, csakhogy az összes ág, amit húz, ránk csapódik vissza, az egyik bele is akad a korlátunkba, az elefánt meg nem akar megállni, úgyhogy egy komplett fát húzunk magunk után, aminek én próbálom letörni a beakadt ágát, ami nagy nehezen sikerült.
Végül is sikeresen megérkezünk az állomásra, és kiderül, hogy ma már nincs is több szafari, úgyhogy a kicsik szopizhatnak, a helyiek meg fotózkodhatnak az elefánt hátán (pénzért).
Reggeli után (rántotta és pirítós) a sofőrünkkel elmegyünk a tigris védelmi központba, ahol beteg és sebesült tigrisek és leopárdok vannak nagy ketrecekben saját nagy kifutóval. András madarászik, van új faja, és kiegészülünk egy helyi kutyával, aki idegenvezetőként szegődik mellénk. Az első kb. fél km2-es ketrecben leopárdok vannak, az elsőt én látom meg, a másodikat a kutyu mutatja. A tigrisek sincsenek túl jó bőrben, a kutyu mindegyiknél szépen jelez, hogy gyere, itt van. Jutalmaként kap egy csomag 20 forintos kekszet.
Visszafelé találkozunk egy helyi csoporttal, megmutatjuk a leopárdot, akik úgy örülnek neki, mintha a vadonban látnák. Gyalogolunk még egy kicsit, amikor is a kutyunk hangosan ugat befelé a kerítésen a helyiek mellett. Azok meg szólnak, hogy siessünk vissza. A leopárd befeküdt a kerítés mellé…
A kutyunk elköszön, és a helyeik mellé szegődik újabb keksz reményében, mi meg visszakocsizunk a szállásra.
Ebéd ugyanaz, mint tegnap az ebéd és a vacsi, csak ma már svédasztalos jellegű, mert többen vagyunk. Délután csak nyúlunk az ágyban, alszunk, olvasgatunk, András az erkélyről madarászik, tévézünk, és nézzük az újonnan érkezőket.
Vacsi svédasztalos, ugyanaz, mint az ebéd. Hihetetlen.
Este ismét hang és fény játék, én kihagyom, inkább egy jó filmet nézek. Alvás.

Elephant-safari

We saw 2 male rhino! The best if you wear long trausers and shoes, because you go cross forest area on the back of elephant, and branches can hurt your legs.
There is one other nature park, about 15 km from Madarihat wirt Tiger Rescue Centre. Here you can go to leopard safari, but you don’ do it! Safari means a jeep-trip in a 500 m2 cage and you can see one leopad.

61. nap (2012. márc. 14.)

61th day (14. March 2012.)

Reggel sokáig nyúlunk az ágyban, majd kiérve kilencre a vonatállomásra meglepődve látjuk, hogy kong az ürességtől. Valami nem stimmel, itt emberhordának kéne lennie a fél 10-es vonatra várva. A jegyárus mondja, hogy menjünk az állomásfőnökhöz, aki mondja, hogy elment a vonat fél 9-kor (!), és a következő 4-kor indul. Úgy tűnik, hogy ebben az országban a vonatokkal nincs szerencsénk. Legelső utunkon egy egész napunk ment el feleslegesen, mert kimentünk az állomásra a napi 1x közlekedő vonathoz (Bharatpur), és nem fértünk fel rá. Hiába próbáltuk megvesztegetni a kallert, nem tágított, úgy dobtak le minket a vonatról, hogy öröm volt nézni (nem nekünk). Akkor megtanultuk egy életre, hogy az indiai vonattal nem lehet számolni, csak ha jó hónappal előre megveszed a jegyed, persze azt csak a hosszú utakra lehet.
Szóval megszívtuk, marad a busz. Átbattyogunk a buszállomásra, ahol egyik végéből a másikba irányítanak, mire végre találunk egy értelmes embert, aki elkísér bennünket a jegyárushoz, ami egy kicsi, jelöletlen bódéban ül. Természetesen a legközelebbi busz 11-kor indul, majdnem 2 órát kell itt várakoznunk. Ez idő alatt megkajálunk, veszek két újságot összesen 25 forintért (a többi kriksz-kraksz nyelvű volt), és elhajtunk egy csomó kéregetőt.
A zsákjainkat a tetőre teszik fel, majd az elkövetkező fél óra alatt még néhányszor az egész tetőt átpakolják, mert állandóan hoznak valami nagy dobozokat a sherpák. A székeink iszonyat kényelmetlenek, alig férünk el egymás mellett, alattunk egy komplett csirkefarm, ugyanis valaki a falu csirkepopulációjának genetikai állományát innen frissíti, előttünk egy rakat vödör és emellé a csirkeszar szag mellé, még a busz is iszonyú koszos.
Időben indulunk, és kb. 1 km-re az állomástól nagy veszekedés hatására felpréselnek még egy nőt egy kisgyerekkel (dugig vagyunk), aki végig András ölében aludt.
Kedves Pusztaföldvári és Csanádapácai olvasók, ha azt hiszitek, hogy a két település közötti út nem jó minőségű, akkor gyertek ide, és utazzatok ezen. Akkora gödrök vannak itt, hogy a busz simán eltűnik benne tengelyig. Ezen az egy órányi rossz szakaszon nincs KRESZ, aki gyorsabb és erősebb, az megy az út használhatóbb oldalán, bármelyik oldalon legyen is az. A 3 órás utat sikerül 4 óra alatt lenyomni.
Madarihat egy kicsi település a Jaldaphara Nemzeti Park szélén. A buszmegállótól fél km-re van a szállás, egy zsákutca végén, nyugodt, csendes helyen. Becsekkolunk, elfoglaljuk a legfelső emeleti sarokszobát, ami tiszta, nagy és erkélyes. Jó hűvös is, ugyanis itt már nagy a meleg. A recepcióról felszólnak, hogy ebéd, menjünk.
Finom csirke és hal, zöldséghegyekkel és rizzsel a kaja. Rögtön be is akarnak szervezni a recepción egy esti dzsipszafarira, de nem megyünk, ma pihi napot tartunk, a környéken sétálunk, meg mosunk, mert egy db tiszta ruhánk sincs. Na, ez így nem igaz, mert nekem van egy nadrágom és pulcsim, amit hazaútra tartogatok, egyszer sem volt rajtam, de akkor is kell mosni.
Három után fejezzük be az ebédet, András az erkélyről madarászik, nagy örömmel, mert a szobánk az erdőre néz és jó a mozgás. Én mellette mosok vödörből a mosószappanunk utolsó centijeivel, sötétedés után meg csak úgy lézengünk össze-vissza. Egyszer csak valami hangos zajt hallunk, én kiszaladok a folyósóra, hogy mi a baj, miközben András felveszi a telefont, a recepcióról szólnak, hogy hang és fény játék következik a Jaldaphara NP-ról. Én pár perc után elveszítem az érdeklődésem, mivel nem látok jól ilyen fényviszonyok között, ráadásul van, amit nem is értek a helyi angol dialektusból, András végignézi. Nevetve mondja, hogy ha a felét látjuk annak, ami az előadásban szerepelt, akkor nagyon boldogok leszünk. Remélem a rínó közte lesz, hiszen Asszám államon kívül (ahol 1800 rinocérosz él), itt él a legtöbb indiai orrszarvú. A legutolsó felméréskor 133 állatot számoltak össze.
Vacsi előtt leszervezzük a holnapi elefánt szafarit, a második turnussal megyünk, fél hétkor kell innen indulnunk kocsival, ami elvisz minket a NP-ba, és ott átszállunk az elefántra. Kérdezik, hogy elég-e, ha egy órával hamarabb keltenek, és csodálkoznak, hogy nekünk a fél is elég.
A vacsi ugyanaz, mint az ebéd.
András beájul este, én még nézem a mozifilmeket a tv-ben, már egyre többet értek angolul, csak néha ellenőrzöm magam a feliratokkal. Jó lenne, ha ez a tudás visszafelé is működne, és beszélni is így tudnék.

Siliguri – Madarihat

Madarihat is next to the Jaldaphara NP, and 125 km from Siliguri. We wanted to go by train, but the last went at 8,30 am, unfortunatelly we missed that, the next one is at 4,00 pm. Bus to Madarihat starts from next to the train station, 65 INR/person, 4 hours. Everybody said the journey is 3 hours, but this is not true, because the road is very-very bad in the first hour.
Jaldaphara Tourist Lodge is 500 m from the bus station, good lodge, our room is clean with balcony faces to forest. The birding is excellent from room 301, actually I think, from the all room is good on the third floor. Food is good, but the lunch and the dinner is same: chicken or/and fish, vegetable and rice. We booked the elefant-safari for tomorrow, 2500 INR / 2 person, include transport, entrance fee, camera and permit. There is sound-and-light show at night, in english, good.

Viszlát Szikkim

60. nap (2012. márc. 13.)

60th day (13. March 2012.)

A szokásos reggeli után felcuccolunk, elköszönünk a menedzsertől, és lesétálunk a busz-dzsipállomásig, ahonnan indulnak a buszok Siliguri-ba. Hát lefelé sem volt semmi gyalogolni, jó meredek úton, és utána a nyitott pöcecsatorna melletti keskeny lépcsőn, ami nekem nagyobb gondot okozott, mint Andrásnak, mivel a mellemen lévő kézi hátizsák mögül alig látok ki, olyan nagy.
Az állomáson nagyon ajánlgatták magukat a dzsipesek, de mi elhatároztuk, hogy busszal megyünk. Sikerült is találni egyet, amin még senki nem ült (a másik dugig volt már), felkecmergünk rá a nagy zsákokkal, mire szólnak, hogy le kell menni, és jegyet venni a bódéban, ami persze jó kis sétányira van innen. Fél 10-kor indul a busz, háromnegyed óra múlva. A nagy zsákjainkat pedig a busz hátuljában lévő kis csomagtartóba tették, mivel a tető várhatóan tele lesz. Mikor benéztem a csomagtartóba, kész lettem. Az újonnan vett nagy hátizsákom (a régi elszakadt 12 év után) totális beavatáson vett részt az elmúlt hetekben, a másikkal együtt olyan koszos már, hogy szégyellem (még ebben a koszos országban is), de ez a csomagtartó ad még neki legalább 3 hétnyi koszt, olyan „tiszta”.
Az indulásig lassan telik a busz, mire egy nagy család befut, megveszik a jegyet, és felszállnak a buszra. Ez kicsi busz, kb. 20-25 személyes, úgyhogy majdnem megtelünk. Mondom is Andrásnak, hogy remélem, pontosan indulunk, mert most már csak ezeknek kell leülni és idő van! Azért az a leülés nem ment könnyen, mint itt Indiában mindenhol az a lényeg, hogy a család/ismerősök egymás szájában üljenek, mert amúgy vége a világnak. A család kb. 10 fős volt, és csak nem sikerült a jegyeken levő székekre leülniük. Végük is a sofőr, a jegyadó is hangoskodott, azután a családfő (aki a legértelmesebb volt mind közül) szétosztotta a nőket, és rájuk kiabált, hogy „oda ülsz, ahova mondom”. Csak 15 perces késéssel indultunk a 4 órás útra (80 km).
Az út végig nagyon szép helyeken visz, a hegyek között, a Teesta-folyó völgyében, majd hirtelen kiérünk a síkságra. Sajnos itt is ugyanolyan esős idő fogad bennünket, mint reggel Gangtokban és az út folyamán végig.
Siliguri egy 650 ezer lakosú nagy, kereskedő város, ami bagdograi reptértől 15 km-re fekszik. Az átutazók, akik egy éjszakát megszállnak itt lent, mind Siligurit választják szállásukként, ahogy mi is. Pontosan ott tesz le bennünket a busz, ahonnan néhány napja még Dardzsilingbe indultunk, és most persze ajánlgatják is magukat a dzsipek, hogy menjünk velünk.
Leszállva a buszról sikerül is megtalálnunk magunkat az útikönyv térképén, pont az ajánlott szállások és a Nyugat-Bengál Turista Iroda mellett vagyunk. Gyorsan áttrappolunk a másik oldalra, a szállás-utcára, és egymás után megnézzük a lehetőségeket. Hát egyik leszakadtabb, mint a másik, ami nem lenne baj, ha tiszta lenne. Végül is a harmadik szállás, a Hotel Manila jó ár-érték arányú, tiszta, bár az ablak tűzfalra néz, de mindegy, úgy is majdnem sötét van már, és reggel korán indulunk is tovább.
A turista irodát még éppen nyitva találjuk, és sikeresen lefoglalunk két éjszakát a rinós helyen, jó drágán. Az elkövetkező 3 napban annyit fogunk költeni, mint a hegyekben egy hét alatt, de hát ez van. Madarihat a rinós hely, vannak ott olcsóbb szállások is, de az elefánthátas rínó-szafari ugyanúgy az állam irányítása alatt áll, mint ez a szállás, ahova mi megyünk, és ennek köszönhetően az ezen a szálláson lévők az elsők a szafaris listán. És mi azért megyünk oda, hogy rínót lássunk.
Megkérdezzük a tigrisezést is a Sunderband Nemzeti Parkban, ami mellesleg világörökség is, olyan árat mondanak a csomagra, hogy erősen gondolkodnunk kell rajta, főként, hogy a tigris látásához hatalmas szerencse kell. (Találkoztunk egy kalkuttai nővel, aki 3x ment tigrisezni ide, és csak 4-jére látott egy hátat egy másodperc erejéig.)
Úgy gondoljuk, hogy megnézzük, honnan indul holnap a busz, vagy a vonat, mert ebben az istentelen nagy káoszban, ami itt van az utak mentén, nem lehet tudni. Mindenki más irányba mutogat, amikor megkérdezed. Ráadásul azt ajánlották, hogy menjünk vonattal, mert az szebb út, mint a rázós úton a busz.
A vonatállomást meg is találjuk, ahol iszonyú nagy sor áll minden ablaknál, és a menetrend táblák is értelmezhetetlenek, mert csak a vonat neve van kiírva (pl. Traianus IC), érkezik – indul, de mi honnan tudnánk, hogy nekünk melyikkel kell menni? Beállunk a legrövidebb sorba (kb. 20 ember előttünk), amikor odajön egy helyi csávó és mondja, hogy a nők előre mehetnek, soron kívül kapnak jegyet. András persze rögtön rácsap, hogy akkor gyerünk, de nekem nem tetszik, egyrészt mert szerintem holnapra nem lehet jegyet venni, másrészt meg már így is kiabálnak elől, hogy haladjunk, mert mindjárt megy a vonat. Én is utálom, ha sietek, és elém bevág pofátlanul valaki. Mutatom is Andrásnak, hogy ki van írva, hogy a nőknek nincs külön sor, eközben két helyi nyanya be is vág a sor elejére. Szerencsére a mögöttünk álló helyi segít, mondja, hogy holnapra nem lehet jegyet venni, és hogy mikor indulnak Madarihat-ba a vonatok, nekünk a reggeli fél 10-es jó lesz.
Vacsi a könyv által ajánlott és a helyiek által is nagyon kedvelt étteremben, ahol bár nem olcsón, de végre csirkét, zöldséget és rizst tudunk enni, ráadásul finom volt minden!
A szállás felé András meglát egy kis borbély bódét, és úgy dönt, hogy megszabadul a szakállától. Végre, már kezdett egy ősemberre hasonlítani. Ráadásul rendes, régi borotvával nyomják még itt, és András még soha életében nem borotválkozott, csak nyírta eddig a szakállát, úgyhogy az elkövetkező negyed óra neki több szempontból is különleges lesz.
A borbély már messziről integet, András be is ül a székbe, és elmutogatja, hogy mit szeretne, mivel a mester nem tud angolul. Persze a helyiek is megérkeznek, nevetgélnek, azután meglepődnek, mikor András mutatja, hogy a bajszát is szedje le. Azt itt nem szokás, mivel mindenki bajuszt növeszt. Még masszást is kap a végén, ami persze neki csíp, de jó lett az eredmény, végre kulturált a feje.
Este még kis netezés, utána végre hajmosás meleg vízzel tusolóból (nem vödörből), és végre olyan tasakos samponnal, amit kézzel is fel lehet bontani. Csótánycsapkodás, alvás.

Gangtok – Siliguri

By bus from Deorali bus (and jeep) station, 110 INR / person, 4 hours.
Accomodation is Siliguri: Hotel Manila on Hill Cart Road, clean with hot water, 800 INR.
We booked 2 nights to Jaldaphara Tourist Lodge in West Bengal Tourist Office. You can book only this office in Siliguri or Kolkata. Non AC room is 1800 INR/night with full board. You pay the roomrates here, and the taxes and other (safaris) at the lodge. You try to book early, because today was almost full the lodge, we were lucky. If you want to go to elephant (rhino) safari, you have to stay in this lodge, because the guest of this edge is the first on the safari-list. You can stay in cheaper one in Madarihat, but your risk, no place on elephant or there is too late, and don’t see rhino.

Új engedély

59. nap (2012. márc. 12.)

59th day (12. March 2012.)

Ma van jelenésünk a „Külföldiek Regisztrációs Irodájában” reggel 10-kor, hogy új engedélyt csináltassunk. Azt tervezzük, hogy reggel elmegyünk a Tibeti Intézethez és ott sétálunk, madarászunk, majd az engedély megszerzése után felmegyünk a Ridge Park-ba, megnézzünk a virágzó orchideákat, és onnan lejövünk a kötélpályás felvonóval.
Persze a Tibeti Intézet is csak 10-kor nyit, úgyhogy mellette mászkálunk, András le-lemegy a főútról a kis és meredek ösvényekre, én meg fent napozok az út mellett. Várakozás közben megértem, hogy miért van ebben a városrészben ennyi buddhista szerzetes, mert a fenti kolostorból egyszer csak ömleni kezd a vörös ruhás áradat. Pont az iskolájukkal szemben madarászunk, tanítás kezdetekor. Meg-megállnak, néznek felém, majd az egyikük odajön és kérdezi, hogy mit csinálok, meg mi az mellettem. A teleszkóp, mivel még saját bevallása szerint soha nem látott ilyet, bemutatót tartok neki, aminek tökre örül, de mire én is kérdezgetnék pár dolgot, elszelel, mintha ott sem lett volna. Persze, mert a mély hangú kürt megszólal az udvarból és semmi pillanat alatt szétoszlik a szerzetes-had, be a termekbe. Kezdődnek az órák.
Negyed 11-re érünk be a regisztrációs irodába, ahol egy idősebb fazon hulla nagy nyugalommal kezdi el kitölteni az újabb engedélyt, és csak az zökkenti ki a munkából, hogy egy másik emberke beesik a szobába leltározni. Egy órát vagyunk itt, ezalatt a mi emberünk megírt 2 db engedélyt, ami azt jelenti, hogy előre nyomtatott papíron kitöltötte a nevünket, állampolgárságunkat és azt, hogy mettől-meddig érvényes ez az engedélyünk, ezalatt a másik emberke sikeresen leleltározott 2 db számítógépet tartozékaival és egy faxkészüléket. Ja, és a munka közben beszólt a főnök titkárnője az emberünknek, hogy ugyan vegye már fel az asztali telefont, mert keresik rajta, de hiába hallózott, senki nem érte el. Mint rá 5 perc múlva kiderült, azért nem, mert nem is volt bedugva a konnektorba a telefon…
A hivatal előtt elbúcsúzunk a menedzserünktől, megköszönjük a segítségét és felmászunk a sétálóutcába, ahol egy kicsit bazározunk, ebédelünk, majd tovább kaptatva felfelé a hegyre eljutunk a parkig, ahol megnézzük a virágzó orchideákat. Hát mondjuk én nem arra gondoltam az útikönyv leírása alapján, hogy egy kis félig nyitott szobácskában cserepes virágokat nézünk meg…
Tovább gyalogolunk, de a park délebbi részére sajnos mi már nem mehetünk be, mert ott fekszik a királyi palota. Megkerüljük a teljes parkot, és a térképünk szerint levágunk a kötélpálya felső állomásáig, de kiderül, hogy sokat vágtunk le, és a középsőhöz jutottunk. Szerencsére van egy kis lépcső felfelé, rengeteg imaszalaggal végig a felső állomásig, és nagyon szép kilátással. Mindketten leizzadunk, mire felérünk, de látjuk, hogy éppen most ér be egy kabin az állomásra, szerencsénk van, még várnunk sem kell!
Ja, szerencsénk lenne, ha nem lenne valami probléma az egész kötélpályás rendszerrel, amit úgy próbálnak megoldani, hogy mindhárom állomás ellőtt fel-le húzogatnak egy-egy kabint, üresen. Várunk egy kicsit, sétálgatunk, nézelődünk, de a helyzet nem változik, úgyhogy legyalogolunk a szállásunkig.
Azt gondoljuk, hogy bepakolunk és pihi estét tartunk, de a menedzserünk egyre felszabadultabb, miután sikeresen elintéztük az engedély-dolgot, úgyhogy hosszasan beszélgetünk vele. Jópofa csávó.
Este még netezünk, majd alvás, holnap délután megyünk tovább Siliguriba, mivel 14-én már a rinocéroszos helyen szeretnénk lenni.

Ropeway is 70 INR/person, but doesn’t work today, because of some problem about the rope.