Hazautazás légitársaság váltással

66-67. nap (2012. márc. 19-20.)

66-67th day (19-20. March 2012.)

A két dátumot azért vesszük egy bejegyzés alá, mert nekünk egy nagyon-nagyon hosszú napnak tűnt az egész hazafelé út, ami nem volt éppen zökkenőmentes.

Mivel legkésőbb délben lehetett elhagyni a szobát, addig pihengettünk, bepakoltuk súly-, törés- és lopásbiztosra a csomagjainkat, és mi is felkészültünk a hazaútra. Kijelentkeztünk és egy nagy ebéd után a buszmegállóban várakoztunk a „minden fél órában jön egy reptéri busz”-ra. De másfél óra múlva sem akart jönni, ez idő alatt legalább háromszor leizzadtunk, András fejét leszarta egy madár, és kezdtünk idegesek lenni, hogy ha fél óra múlva sem érkezik meg a busz, lekéssük a repcsinket Mumbai-ba.

De befutott, időben, és mi még jó helyzetben voltunk, mert a mellettünk ülő csávónak egy órával hamarabb indult a gépe, mint a mienk (azaz másfél óra múlva) és azt tudni kell, hogy Indiában a becsekkolás legkésőbb az indulás előtt 45 perccel lehetséges. A buszút pedig befelé majdnem 1,5 óra volt. Rekordot döntöttünk, mert egy óra alatt kiértünk a reptérre, úgy, hogy az első kilométert több, mint 20 perc alatt tettük meg, utána ledudáltunk mindenkit az útról, de szó szerint.

Mi teljesen rendben elértünk Mumbai-ba a 3 órás út után, és további másfél óra kellett ahhoz, hogy a reptér ingyenes kisbuszával átjussunk a 4 km-re lévő nemzetközi reptérre. Úgy gondoltuk, hogy ott várakozunk.

Ja, csakhogy a mi gépünk hajnal 5,25-kor indult volna Isztambulba, de csak 3 órával hamarabb lehet bemenni a reptérre, most pedig még csak 9,30 van, elzavartak bennünket az ajtóból, hogy ott a váróterem! Ahova fejenként 60 rúpia volt a belépőjegy, nekünk meg összesen 40 maradt, úgyhogy András az euró-aprónkkal üzletelt, és végül be is jutottunk, és megkezdtük a többórás várakozásunkat.

Mivel 2-kor már átmehetünk a reptérre, előtte fél órával szóltam Andrásnak, hogy készülődjünk, mert az itteni munkatempót ismerve nehogy lemaradjunk a gépről. Meg is nézem, hogy ki van-e már írva, hányas pult lesz a mienk?! Ki volt írva, és mellé az is, hogy számítások szerint 5,25 helyett 7,00-kor indul. Mindketten ledöbbentünk, hogy akkor most mi lesz, mert nekünk összesen 1 (egy) óránk lett volna az átszállásra Isztambulban! András gyorsan megnézi az ingyenes reptéri neten, hogy este is van gép Pestre, gyors skype anyuéknak, hogyha 20-án este 9-ig nem hívjuk őket, akkor az esti gépről is lemaradtunk és csak másnap délben (21-én) érünk haza. Anyu kész, hogy ennyi ideig utazni! Hát mi is…

Kettőkor már a reptéri ajtóban állunk csak egy Afrikai csávó van előttünk, olyan repjeggyel, amit írógéppel (!) írtak. Gyanús a fegyveres őröknek, ráadásul nem is a mai napra szól a jegye, és az útlevelével is van valami. Na, gyorsan kettő fegyverest még mellé, bentről kihívnak valami fejest, és tárgyalnak, szerencsére a végkifejletet nem tudtuk meg, mert akkor már bejutottunk, és a pultunkhoz siettünk.

Mondjuk, hogy mi lesz, mert a késés, átszállás, és hogyan? Á, mi vagyunk a budapestiek? Hívnak gyorsan valakit, aki megmutatja, hogy kit kövessünk, de rohanva, és míg a reptér egyik végéből átrongyolunk a csomagokkal a másikba, kiderül, hogy felraknak minket a Lufthansa Frankfurti járatára, és onnan jövünk majd haza 4 órás várakozás után. Nagyon rugalmasan és gyorsan megkapjuk az összes beszállókártyát, elhadarják melyik kapu, mikor, és rohanjunk, mert összesen 10 percünk van a beszállítás végéig! Út közben még utánunk hoznak egy kézzel kitöltött stencil lapot, hogy ezt őrizzük meg, mert ez a repjegyünk és Franfurtban le kell majd adnunk.

Visszavágtázunk a reptér másik végébe, közben kitöltjük a kilépő-papírt, amit iszonyatos lassúsággal ellenőriz le egy csaj, de megvannak a pecsétek, majd tovább rohanunk a személyi ellenőrzéshez, ahol szerencsére András csak kicsit volt gyanús (Mumbai-ban nemcsak kipakoltatták, hanem még robbanószer vizsgálatot is végeztek a táskáján), úgyhogy ezen is túljutottunk, és sikeresen beszálltunk a gépbe, ahol meglepetésszerűen egymás mellé szóltak a jegyeink. A gép 400 utassal csak ránk várt.

Az út hosszú volt, a kaja nem jó és kevés, iszonyatos melegben aludtunk a szúnyogok között, de nem panaszkodunk, szerencsésen megérkeztünk Európába, Frankfurtból már csak hazajutunk valahogy. A Lufthansás pultnál senkinek nem kell a repjegyünk, hiába mondjuk, hogy de nekünk ezt itt le kell adni, nem veszik el.

A 4 óra várakozás alatt András felfedezte, hogy vannak ingyenes kávé-tea automaták, és mire bemondták, hogy a pesti gép indul, megittunk vagy 4-4 kávét. De ez a járat sem akart simán elindulni, mivel valami oknál fogva egy másik gép ment, mint aminek kellett volna, emiatt újra kell konfigurálni az ülőhelyeket. Persze minket nem enged be a kapu, úgyhogy a személyzeti bejáraton visznek be, de érdekes módon ott ülünk, ahova a jegyeink szólnak. A kaja itt még rosszabb.

Budapest, gyönyörű napsütés, igazi tavasz, megérkeztünk. A repcsi ajtajában egy papírlapon a nevünkkel vár egy lány, hogy „valamit oda kell adnotok nekem, ami nálatok van”. András hullafáradtan rájön, hogy biztos a repjegy, ami Franfurtban nem kellett senkinek. Igen, az kell neki.

BKV busszal és csömöri járattal haza, összesen 33 órát utaztunk Kalkuttától Csömörig. Otthon minden rendben, nagy szellőztetés és takarítás, mosás 24 órán keresztül, szerencsére meg is szárad minden ebben a gyönyörű időben.

Kalandos utunk ezennel lezárult,nekünk is jönnek a dolgos hétköznapok.

Még egy bejegyzésünk lesz, amiben számokkal illusztráljuk az elmúlt 9 hetet. Érdemes lesz arra is ránézni!

Kalkutta szebb, mint gondoltuk

64-65. nap (2012. márc. 17-18.)

64-65th day (17-18. March 2012.)

A két napot egy bejegyzésként tesszük fel, ugyanis annyira nem történt semmi említésre méltó. Pihi, akklimatizálódás az otthoni időzónához, nézelődés a szállásunk környékén a majd 40 fokban, vásárlás, bazározás, és este szenvedés a melegben, a szúnyogok között.
Mellesleg egész jó részen vagyunk, szép épületek vannak a környéken, még a kolónia idejéből. Az utolsó éjszakára András légkondit kér, hogy tudjunk nyugodtan aludni. Szükségünk lesz rá, mert 29 órát (ebből levegőben 12 és fél óra) fogunk utazni Kalkutta-Budapest között.

Egy lépéssel közelebb a gyomorfekélyhez

63. nap (2012. márc. 16.)

63rd day (16. March 2012.)

Reggeli után fizetünk és kérjük a számlát, amit kicsit sokkalunk, persze, mert a drágább szobát számlázzák nekünk, mint amiben voltunk. András reklamál, aminek hatására sztornózni kell a számlánkat és újat kiállítani, ez csak kb. 20 perc. Nekünk meg menni kellene a buszhoz.
Végül is sikerül a 10 órás buszt elérni, terv szerint, ráadásul még helyünk is van és az árnyékos oldalon. Királyság! Csak nagyon lassan megyünk. Mondják, hogy nyugodjunk meg, mert 3 óra alatt beérünk Siliguriba, de nem számoltak a Teesta-folyó hídja előtti lerobban kamionnal és az egyik vasúti átjárónál zajló felújítással, emiatt mindkét irányban és helyen több kilométeres sor állt. Szerencsénkre a buszunk beelőzött mindenkit, szerintem így fél órát spóroltunk, és utána rákapcsoltunk és nyomtuk, ahol csak lehetett. Volt baleset is, de elkerültük.
Kettőre értünk be a buszállomásra, ahol gyorsan lekapkodjuk a csomagokat és fogunk egy riksást ki a reptérre. Negyed 4-kor indul a gépünk, előtte 45 perccel zárnak a kapuk, és még 15 km van a nagy dugóban.
Kifogtuk a leglassabb riksást, a legnagyobb sebessége 20 km/óra. Ráadásul reptér előtt megáll tankolni, mert kifogyott a benya. Én már annyira kész vagyok az idegtől, hogy ordítani tudnék. A gyomrom oda. András is ideges. Mondja a sofőrnek, hogy négykor megy a gép, minek állunk meg tankolni. Megnyugtat mindenki, hogy közel van a reptér, de három különböző számot hallunk a célpontunk távolságáról…
Beérünk a reptérre, szerencsénkre még most tologatja egy család át a nagy csomagokat az ellenőrzésen, a pultnál is sokan vannak. Nem késtük le a repcsit!
Sikeresen átjutunk minden ellenőrzésen, és még várunk is egy kicsit a beszállításra. A 6. sorba kaptunk helyet, soha nem ültünk még elől a repcsin.
A szokásos káosz-beszállítás után (ki-hova üljön) elindulunk az 50 perces útra. Olyan hangja van a repcsinek, hogy iszonyatos. Én még soha nem féltem repülőn, akkor sem, amikor a Himalája felett mentünk át akkora turbulenciában, hogy a teás bögréből felfelé lötyögött ki a tea, de most nagyon. Végig zötyögtük az utat, az öveket sem lehetett kikapcsolni.
Kalkuttában meleg fogad bennünket, a csomagok is rendben megérkeznek, bár az enyémbe bepróbálkoztak, de nem vittek el semmit. Leülünk és eszünk-iszunk, meg kinézünk valami szállást, ugyanis nem így terveztük az utolsó 3 napunkat. Szerettünk volna elmenni tigrisezni, de Siliguriban a fent említett rohanás miatt nem tudtunk a hajóra jegyet venni, holnap pedig reggel indulnak, így ezt bebuktuk.
Kinézzük, hogy a könyv hova írja a szállásokat, szerencsére egy utcára, és annak a mellékutcáira, és kimegyünk a reptér elé, ahonnan több busz is indul. Akkora szerencsénk van, hogy pont az utca mellé megy az egyik, tiszta is, meg légkondis. Majdnem 2 órát utazunk vele.
Kalkuttának az általunk látott részei egészen jók, élhető városnak tűnik, sokkal zöldebb, mint Chennai. Ez India 2. legnagyobb városa, melyben kb. 15 millióan laknak, a külvárosokkal együtt.
A sofőr megmutatja, merre kell mennünk, és a cuccokkal gyalogolva eljutunk a bazársorig, ahol meglátunk egy nyugati gyorséttermet. Bevetjük ide magunkat, kisebb vagyonért jól lakunk, és közben megnézzük a laptopunkon, merre is kell menni, ugyanis nem nyomtattam ki ezt a fejezetet.
Sikeresen meg is találjuk a szállást, amit kinéztünk, de tele van, a mellette lévő is. Végül is találunk egyet, ami tiszta, van meleg víz is és nem vödörből, bár kicsit drágálljuk, de ma itt maradunk. Talán holnap nézünk másikat.
Az utcában több utazási iroda is van, akik tigrisezést szerveznek, hajósat is, meg hajóval kombinált szigeten alvósat is. Az egyikre csak úgy tudnánk menni, ha lekéssük a hazainduló repcsink, a másikra a jegyet meg aranyárban mérik. Van, amire nem sajnáljuk a pénzt, mert valószínűleg ez az egy esélyünk van arra, hogy láthassuk/eljuthassunk oda, de azért van egy határ. Ez a tigris nekünk nagyon nem akar összejönni!
Este még egy kis netezés, bazározás, mert itt abból több otthoni nagyvárosra elegendő van, és alvás.

Madarihat – Siliguri – Kolkata

By bus from Madarihat to Siliguri, 4 hours (or more, if there is accident on road).
Accomodation in Kolkata: Bhagirathi Guest House on Sudder Street, clean room (very bad corridor) with hot water. Non AC 700 INR, AC 900 INR/room. Good.

Elefántról rinocéroszt!

62. nap (2012. márc. 15.)

62nd day (15. March 2012.)

Természetesen egy órával az indulás előtt csörögnek fel a szobánkba, de még visszaalszunk. Illetve aludnánk, ha nem zörögnének 10 perc múlva, hogy itt a csá, meg a keksz. Szupi, én nem szeretem a csá-t (tejes fekete tea) a keksz meg csípős masszalás.
Időben indulunk a kisbuszunkkal, a sofőr persze rögtön előadja, az olcsóbb szállást és jó madarászós, tigrisnézős dumát, de András leállítja, hogy majd beszélünk a szafari után.
Megérkezünk az elefánt-állomásra, de majdnem egy órát kell várnunk, hogy befusson az elefánt az első turnusról. Addig nézegetjük a patak melletti papagáj sereget, a fákon ülő pávákat, és azt, hogy gyülekszik a nép mögöttünk, én meg félek, hogy ha hátra kapok helyet az elefánton, akkor esélyem sincs a rinocéroszra. Ráadásul helyiek mind, akkora zajjal, hogy az összes madár elrepül, András mérges, de szerencsére megérkeznek az elefántok is.
Két nagy elefánt jön vasszerkezettel a hátukon, a bónusz, hogy mindkettőnek van kicsinye, akik mellettük ügetnek. Édes-drágák! Az állomáson leszállnak az érkezők, és szerencsére nekünk intenek, hogy mi leszünk az elsők. Négyen férünk fel a szerkezetre (ami padra hasonlít) plusz a hajcsár, aki az elefánt nyakán ül és rugdossa a fülét hátulról, ösztökélve és irányítva ezt a nagy állatot.
Erdőn keresztül megyünk a kitaposott ösvények egyikén, mi vagyunk az első nagy elefánton, pár lépéssel mögöttünk jön a másik, a két kicsi meg hol itt, hol ott. Mindig egymást utánozzák, ha az egyik letép egy növényt, akkor a másik is, ha az egyik a mamájához megy, akkor a másik is, közben meg végig egymással játszanak. Bár meleg van, azért örülök, hogy hosszú farmert vettem és bakancsot, mert a fák között elefánton menni veszélyes, mert mi állandóan a levelek és ágak között vagyunk, vigyázni kell a fejünkre. Semmi mozgás, Andrással fél óra után letudtuk, hogy nem lesz ebből rinó, főleg, hogy mielőtt felszálltunk az állatra, szóltak, hogy a dzsip-szafarival csak pávát láttak.
Nem sokkal később kiérünk egy nagy elefántfüves részre, itt van még esély az állatra. Az elefántunk egyre inkább sztrájkol, enni akar, a kicsik meg mennek össze-vissza. Kezd kaotikus lenni az egész, amikor is szól a hajcsárunk, hogy lát egy állatot a fűben, mutatja is az irányt. Én is látom, hogy az embermagas fűben mozog valami, mondom is Andrásnak, hogy mekkora átvágás az egész, ez egy kicsi nyuvaszta állat, ami ott mozog, ezért jöttünk? Ő meg néz rám, nem érti, mondja nekem, hogy de ez hatalmas! Mire megmozdul a rinó, és kiderül, hogy amit láttam, az csak a füle volt…
Irdatlan méretekkel rendelkező magányos hím, éppen reggelizik, amikor megzavarjuk. Gondolom, ma már másodjára, hiszen az előző szafari is ezt láthatta. Mérges, és felénk fordul, erre a két nagy elefánt olyan hangokat ad ki, amit nem tudok leírni, és még soha nem is hallottunk egy természetfilmben sem. Olyan, mintha dobolnának a gyomrukban és közben nagyokat fujtatnak, a rinón meg látszik, hogy gondolkodik, megtámadja-e az első elefántot (minket) vagy inkább ne. A hajcsárok is kiabálnak, a kicsi elefántok meg elbújnak az anyjuk mögé, 2 méterre sem vagyunk a rinótól, mikor az inkább hátat fordít, és lassan baktat az erdő felé. Jó ideig követjük, az elefántok végig dobolnak meg fújtatnak, majd mikor biztos távolra ér tőlünk a rinó, elcsendesednek. Félelmetes volt, mellettem a helyi nő majd összepisilte magát, én csak szorítottam a korlátot, András is mondja, hogy ez nem volt gyerekjáték.
Indulunk vissza, egy rinó kipipálva, vége a szafarinak. Messze látok egy másik elefántot, amin helyiek vannak, mivel csak szőrén ülik meg az állatot, jó gyorsan mennek, kis idő múlva már azt is látni, hogy ez egy tusker (agyaras hím).
Már majdnem az erdőt határoló pataknál vagyunk, itt az elefántfüvet felváltják a kis fák és nagy bokrok dzsungele, amikor is újra dobol az elefántunk, egy újabb rinó van előttünk 2 méterre. Erre még a hajcsárok sem számítottak, mert meglepődnek. Gyorsan ösvényt váltunk, mert ez még nagyobb állat, mint az előbbi, ez is magányos hím, ráadásul sebes a feneke, még folyik a vér is belőle. Valószínű az egyik kis elefánt megérezte a vért, mert neki akart menni a rinónak, mire a hajcsárok is teljesen beszartak, ordítottak az anyákra, meg a kicsire, meg a rinóra. A hajcsárok arcán nagy aggodalom, mivel ha a rinó bántja a kicsit, az anyák nekimennek a rinónak, mi meg úgy potyogunk le róluk, mint érett alma a fáról. Hatalmas szerencsénkre a rinó hátat fordít és tovább reggelizik, mintha nem is látott volna minket.
Az erdőben még sűrűbb helyen megyünk vissza, mint ahol jöttünk, az elefántunk meg csak tépkedi a fákat, ami nem lenne baj, csakhogy az összes ág, amit húz, ránk csapódik vissza, az egyik bele is akad a korlátunkba, az elefánt meg nem akar megállni, úgyhogy egy komplett fát húzunk magunk után, aminek én próbálom letörni a beakadt ágát, ami nagy nehezen sikerült.
Végül is sikeresen megérkezünk az állomásra, és kiderül, hogy ma már nincs is több szafari, úgyhogy a kicsik szopizhatnak, a helyiek meg fotózkodhatnak az elefánt hátán (pénzért).
Reggeli után (rántotta és pirítós) a sofőrünkkel elmegyünk a tigris védelmi központba, ahol beteg és sebesült tigrisek és leopárdok vannak nagy ketrecekben saját nagy kifutóval. András madarászik, van új faja, és kiegészülünk egy helyi kutyával, aki idegenvezetőként szegődik mellénk. Az első kb. fél km2-es ketrecben leopárdok vannak, az elsőt én látom meg, a másodikat a kutyu mutatja. A tigrisek sincsenek túl jó bőrben, a kutyu mindegyiknél szépen jelez, hogy gyere, itt van. Jutalmaként kap egy csomag 20 forintos kekszet.
Visszafelé találkozunk egy helyi csoporttal, megmutatjuk a leopárdot, akik úgy örülnek neki, mintha a vadonban látnák. Gyalogolunk még egy kicsit, amikor is a kutyunk hangosan ugat befelé a kerítésen a helyiek mellett. Azok meg szólnak, hogy siessünk vissza. A leopárd befeküdt a kerítés mellé…
A kutyunk elköszön, és a helyeik mellé szegődik újabb keksz reményében, mi meg visszakocsizunk a szállásra.
Ebéd ugyanaz, mint tegnap az ebéd és a vacsi, csak ma már svédasztalos jellegű, mert többen vagyunk. Délután csak nyúlunk az ágyban, alszunk, olvasgatunk, András az erkélyről madarászik, tévézünk, és nézzük az újonnan érkezőket.
Vacsi svédasztalos, ugyanaz, mint az ebéd. Hihetetlen.
Este ismét hang és fény játék, én kihagyom, inkább egy jó filmet nézek. Alvás.

Elephant-safari

We saw 2 male rhino! The best if you wear long trausers and shoes, because you go cross forest area on the back of elephant, and branches can hurt your legs.
There is one other nature park, about 15 km from Madarihat wirt Tiger Rescue Centre. Here you can go to leopard safari, but you don’ do it! Safari means a jeep-trip in a 500 m2 cage and you can see one leopad.

61. nap (2012. márc. 14.)

61th day (14. March 2012.)

Reggel sokáig nyúlunk az ágyban, majd kiérve kilencre a vonatállomásra meglepődve látjuk, hogy kong az ürességtől. Valami nem stimmel, itt emberhordának kéne lennie a fél 10-es vonatra várva. A jegyárus mondja, hogy menjünk az állomásfőnökhöz, aki mondja, hogy elment a vonat fél 9-kor (!), és a következő 4-kor indul. Úgy tűnik, hogy ebben az országban a vonatokkal nincs szerencsénk. Legelső utunkon egy egész napunk ment el feleslegesen, mert kimentünk az állomásra a napi 1x közlekedő vonathoz (Bharatpur), és nem fértünk fel rá. Hiába próbáltuk megvesztegetni a kallert, nem tágított, úgy dobtak le minket a vonatról, hogy öröm volt nézni (nem nekünk). Akkor megtanultuk egy életre, hogy az indiai vonattal nem lehet számolni, csak ha jó hónappal előre megveszed a jegyed, persze azt csak a hosszú utakra lehet.
Szóval megszívtuk, marad a busz. Átbattyogunk a buszállomásra, ahol egyik végéből a másikba irányítanak, mire végre találunk egy értelmes embert, aki elkísér bennünket a jegyárushoz, ami egy kicsi, jelöletlen bódéban ül. Természetesen a legközelebbi busz 11-kor indul, majdnem 2 órát kell itt várakoznunk. Ez idő alatt megkajálunk, veszek két újságot összesen 25 forintért (a többi kriksz-kraksz nyelvű volt), és elhajtunk egy csomó kéregetőt.
A zsákjainkat a tetőre teszik fel, majd az elkövetkező fél óra alatt még néhányszor az egész tetőt átpakolják, mert állandóan hoznak valami nagy dobozokat a sherpák. A székeink iszonyat kényelmetlenek, alig férünk el egymás mellett, alattunk egy komplett csirkefarm, ugyanis valaki a falu csirkepopulációjának genetikai állományát innen frissíti, előttünk egy rakat vödör és emellé a csirkeszar szag mellé, még a busz is iszonyú koszos.
Időben indulunk, és kb. 1 km-re az állomástól nagy veszekedés hatására felpréselnek még egy nőt egy kisgyerekkel (dugig vagyunk), aki végig András ölében aludt.
Kedves Pusztaföldvári és Csanádapácai olvasók, ha azt hiszitek, hogy a két település közötti út nem jó minőségű, akkor gyertek ide, és utazzatok ezen. Akkora gödrök vannak itt, hogy a busz simán eltűnik benne tengelyig. Ezen az egy órányi rossz szakaszon nincs KRESZ, aki gyorsabb és erősebb, az megy az út használhatóbb oldalán, bármelyik oldalon legyen is az. A 3 órás utat sikerül 4 óra alatt lenyomni.
Madarihat egy kicsi település a Jaldaphara Nemzeti Park szélén. A buszmegállótól fél km-re van a szállás, egy zsákutca végén, nyugodt, csendes helyen. Becsekkolunk, elfoglaljuk a legfelső emeleti sarokszobát, ami tiszta, nagy és erkélyes. Jó hűvös is, ugyanis itt már nagy a meleg. A recepcióról felszólnak, hogy ebéd, menjünk.
Finom csirke és hal, zöldséghegyekkel és rizzsel a kaja. Rögtön be is akarnak szervezni a recepción egy esti dzsipszafarira, de nem megyünk, ma pihi napot tartunk, a környéken sétálunk, meg mosunk, mert egy db tiszta ruhánk sincs. Na, ez így nem igaz, mert nekem van egy nadrágom és pulcsim, amit hazaútra tartogatok, egyszer sem volt rajtam, de akkor is kell mosni.
Három után fejezzük be az ebédet, András az erkélyről madarászik, nagy örömmel, mert a szobánk az erdőre néz és jó a mozgás. Én mellette mosok vödörből a mosószappanunk utolsó centijeivel, sötétedés után meg csak úgy lézengünk össze-vissza. Egyszer csak valami hangos zajt hallunk, én kiszaladok a folyósóra, hogy mi a baj, miközben András felveszi a telefont, a recepcióról szólnak, hogy hang és fény játék következik a Jaldaphara NP-ról. Én pár perc után elveszítem az érdeklődésem, mivel nem látok jól ilyen fényviszonyok között, ráadásul van, amit nem is értek a helyi angol dialektusból, András végignézi. Nevetve mondja, hogy ha a felét látjuk annak, ami az előadásban szerepelt, akkor nagyon boldogok leszünk. Remélem a rínó közte lesz, hiszen Asszám államon kívül (ahol 1800 rinocérosz él), itt él a legtöbb indiai orrszarvú. A legutolsó felméréskor 133 állatot számoltak össze.
Vacsi előtt leszervezzük a holnapi elefánt szafarit, a második turnussal megyünk, fél hétkor kell innen indulnunk kocsival, ami elvisz minket a NP-ba, és ott átszállunk az elefántra. Kérdezik, hogy elég-e, ha egy órával hamarabb keltenek, és csodálkoznak, hogy nekünk a fél is elég.
A vacsi ugyanaz, mint az ebéd.
András beájul este, én még nézem a mozifilmeket a tv-ben, már egyre többet értek angolul, csak néha ellenőrzöm magam a feliratokkal. Jó lenne, ha ez a tudás visszafelé is működne, és beszélni is így tudnék.

Siliguri – Madarihat

Madarihat is next to the Jaldaphara NP, and 125 km from Siliguri. We wanted to go by train, but the last went at 8,30 am, unfortunatelly we missed that, the next one is at 4,00 pm. Bus to Madarihat starts from next to the train station, 65 INR/person, 4 hours. Everybody said the journey is 3 hours, but this is not true, because the road is very-very bad in the first hour.
Jaldaphara Tourist Lodge is 500 m from the bus station, good lodge, our room is clean with balcony faces to forest. The birding is excellent from room 301, actually I think, from the all room is good on the third floor. Food is good, but the lunch and the dinner is same: chicken or/and fish, vegetable and rice. We booked the elefant-safari for tomorrow, 2500 INR / 2 person, include transport, entrance fee, camera and permit. There is sound-and-light show at night, in english, good.

Viszlát Szikkim

60. nap (2012. márc. 13.)

60th day (13. March 2012.)

A szokásos reggeli után felcuccolunk, elköszönünk a menedzsertől, és lesétálunk a busz-dzsipállomásig, ahonnan indulnak a buszok Siliguri-ba. Hát lefelé sem volt semmi gyalogolni, jó meredek úton, és utána a nyitott pöcecsatorna melletti keskeny lépcsőn, ami nekem nagyobb gondot okozott, mint Andrásnak, mivel a mellemen lévő kézi hátizsák mögül alig látok ki, olyan nagy.
Az állomáson nagyon ajánlgatták magukat a dzsipesek, de mi elhatároztuk, hogy busszal megyünk. Sikerült is találni egyet, amin még senki nem ült (a másik dugig volt már), felkecmergünk rá a nagy zsákokkal, mire szólnak, hogy le kell menni, és jegyet venni a bódéban, ami persze jó kis sétányira van innen. Fél 10-kor indul a busz, háromnegyed óra múlva. A nagy zsákjainkat pedig a busz hátuljában lévő kis csomagtartóba tették, mivel a tető várhatóan tele lesz. Mikor benéztem a csomagtartóba, kész lettem. Az újonnan vett nagy hátizsákom (a régi elszakadt 12 év után) totális beavatáson vett részt az elmúlt hetekben, a másikkal együtt olyan koszos már, hogy szégyellem (még ebben a koszos országban is), de ez a csomagtartó ad még neki legalább 3 hétnyi koszt, olyan „tiszta”.
Az indulásig lassan telik a busz, mire egy nagy család befut, megveszik a jegyet, és felszállnak a buszra. Ez kicsi busz, kb. 20-25 személyes, úgyhogy majdnem megtelünk. Mondom is Andrásnak, hogy remélem, pontosan indulunk, mert most már csak ezeknek kell leülni és idő van! Azért az a leülés nem ment könnyen, mint itt Indiában mindenhol az a lényeg, hogy a család/ismerősök egymás szájában üljenek, mert amúgy vége a világnak. A család kb. 10 fős volt, és csak nem sikerült a jegyeken levő székekre leülniük. Végük is a sofőr, a jegyadó is hangoskodott, azután a családfő (aki a legértelmesebb volt mind közül) szétosztotta a nőket, és rájuk kiabált, hogy „oda ülsz, ahova mondom”. Csak 15 perces késéssel indultunk a 4 órás útra (80 km).
Az út végig nagyon szép helyeken visz, a hegyek között, a Teesta-folyó völgyében, majd hirtelen kiérünk a síkságra. Sajnos itt is ugyanolyan esős idő fogad bennünket, mint reggel Gangtokban és az út folyamán végig.
Siliguri egy 650 ezer lakosú nagy, kereskedő város, ami bagdograi reptértől 15 km-re fekszik. Az átutazók, akik egy éjszakát megszállnak itt lent, mind Siligurit választják szállásukként, ahogy mi is. Pontosan ott tesz le bennünket a busz, ahonnan néhány napja még Dardzsilingbe indultunk, és most persze ajánlgatják is magukat a dzsipek, hogy menjünk velünk.
Leszállva a buszról sikerül is megtalálnunk magunkat az útikönyv térképén, pont az ajánlott szállások és a Nyugat-Bengál Turista Iroda mellett vagyunk. Gyorsan áttrappolunk a másik oldalra, a szállás-utcára, és egymás után megnézzük a lehetőségeket. Hát egyik leszakadtabb, mint a másik, ami nem lenne baj, ha tiszta lenne. Végül is a harmadik szállás, a Hotel Manila jó ár-érték arányú, tiszta, bár az ablak tűzfalra néz, de mindegy, úgy is majdnem sötét van már, és reggel korán indulunk is tovább.
A turista irodát még éppen nyitva találjuk, és sikeresen lefoglalunk két éjszakát a rinós helyen, jó drágán. Az elkövetkező 3 napban annyit fogunk költeni, mint a hegyekben egy hét alatt, de hát ez van. Madarihat a rinós hely, vannak ott olcsóbb szállások is, de az elefánthátas rínó-szafari ugyanúgy az állam irányítása alatt áll, mint ez a szállás, ahova mi megyünk, és ennek köszönhetően az ezen a szálláson lévők az elsők a szafaris listán. És mi azért megyünk oda, hogy rínót lássunk.
Megkérdezzük a tigrisezést is a Sunderband Nemzeti Parkban, ami mellesleg világörökség is, olyan árat mondanak a csomagra, hogy erősen gondolkodnunk kell rajta, főként, hogy a tigris látásához hatalmas szerencse kell. (Találkoztunk egy kalkuttai nővel, aki 3x ment tigrisezni ide, és csak 4-jére látott egy hátat egy másodperc erejéig.)
Úgy gondoljuk, hogy megnézzük, honnan indul holnap a busz, vagy a vonat, mert ebben az istentelen nagy káoszban, ami itt van az utak mentén, nem lehet tudni. Mindenki más irányba mutogat, amikor megkérdezed. Ráadásul azt ajánlották, hogy menjünk vonattal, mert az szebb út, mint a rázós úton a busz.
A vonatállomást meg is találjuk, ahol iszonyú nagy sor áll minden ablaknál, és a menetrend táblák is értelmezhetetlenek, mert csak a vonat neve van kiírva (pl. Traianus IC), érkezik – indul, de mi honnan tudnánk, hogy nekünk melyikkel kell menni? Beállunk a legrövidebb sorba (kb. 20 ember előttünk), amikor odajön egy helyi csávó és mondja, hogy a nők előre mehetnek, soron kívül kapnak jegyet. András persze rögtön rácsap, hogy akkor gyerünk, de nekem nem tetszik, egyrészt mert szerintem holnapra nem lehet jegyet venni, másrészt meg már így is kiabálnak elől, hogy haladjunk, mert mindjárt megy a vonat. Én is utálom, ha sietek, és elém bevág pofátlanul valaki. Mutatom is Andrásnak, hogy ki van írva, hogy a nőknek nincs külön sor, eközben két helyi nyanya be is vág a sor elejére. Szerencsére a mögöttünk álló helyi segít, mondja, hogy holnapra nem lehet jegyet venni, és hogy mikor indulnak Madarihat-ba a vonatok, nekünk a reggeli fél 10-es jó lesz.
Vacsi a könyv által ajánlott és a helyiek által is nagyon kedvelt étteremben, ahol bár nem olcsón, de végre csirkét, zöldséget és rizst tudunk enni, ráadásul finom volt minden!
A szállás felé András meglát egy kis borbély bódét, és úgy dönt, hogy megszabadul a szakállától. Végre, már kezdett egy ősemberre hasonlítani. Ráadásul rendes, régi borotvával nyomják még itt, és András még soha életében nem borotválkozott, csak nyírta eddig a szakállát, úgyhogy az elkövetkező negyed óra neki több szempontból is különleges lesz.
A borbély már messziről integet, András be is ül a székbe, és elmutogatja, hogy mit szeretne, mivel a mester nem tud angolul. Persze a helyiek is megérkeznek, nevetgélnek, azután meglepődnek, mikor András mutatja, hogy a bajszát is szedje le. Azt itt nem szokás, mivel mindenki bajuszt növeszt. Még masszást is kap a végén, ami persze neki csíp, de jó lett az eredmény, végre kulturált a feje.
Este még kis netezés, utána végre hajmosás meleg vízzel tusolóból (nem vödörből), és végre olyan tasakos samponnal, amit kézzel is fel lehet bontani. Csótánycsapkodás, alvás.

Gangtok – Siliguri

By bus from Deorali bus (and jeep) station, 110 INR / person, 4 hours.
Accomodation is Siliguri: Hotel Manila on Hill Cart Road, clean with hot water, 800 INR.
We booked 2 nights to Jaldaphara Tourist Lodge in West Bengal Tourist Office. You can book only this office in Siliguri or Kolkata. Non AC room is 1800 INR/night with full board. You pay the roomrates here, and the taxes and other (safaris) at the lodge. You try to book early, because today was almost full the lodge, we were lucky. If you want to go to elephant (rhino) safari, you have to stay in this lodge, because the guest of this edge is the first on the safari-list. You can stay in cheaper one in Madarihat, but your risk, no place on elephant or there is too late, and don’t see rhino.

Új engedély

59. nap (2012. márc. 12.)

59th day (12. March 2012.)

Ma van jelenésünk a „Külföldiek Regisztrációs Irodájában” reggel 10-kor, hogy új engedélyt csináltassunk. Azt tervezzük, hogy reggel elmegyünk a Tibeti Intézethez és ott sétálunk, madarászunk, majd az engedély megszerzése után felmegyünk a Ridge Park-ba, megnézzünk a virágzó orchideákat, és onnan lejövünk a kötélpályás felvonóval.
Persze a Tibeti Intézet is csak 10-kor nyit, úgyhogy mellette mászkálunk, András le-lemegy a főútról a kis és meredek ösvényekre, én meg fent napozok az út mellett. Várakozás közben megértem, hogy miért van ebben a városrészben ennyi buddhista szerzetes, mert a fenti kolostorból egyszer csak ömleni kezd a vörös ruhás áradat. Pont az iskolájukkal szemben madarászunk, tanítás kezdetekor. Meg-megállnak, néznek felém, majd az egyikük odajön és kérdezi, hogy mit csinálok, meg mi az mellettem. A teleszkóp, mivel még saját bevallása szerint soha nem látott ilyet, bemutatót tartok neki, aminek tökre örül, de mire én is kérdezgetnék pár dolgot, elszelel, mintha ott sem lett volna. Persze, mert a mély hangú kürt megszólal az udvarból és semmi pillanat alatt szétoszlik a szerzetes-had, be a termekbe. Kezdődnek az órák.
Negyed 11-re érünk be a regisztrációs irodába, ahol egy idősebb fazon hulla nagy nyugalommal kezdi el kitölteni az újabb engedélyt, és csak az zökkenti ki a munkából, hogy egy másik emberke beesik a szobába leltározni. Egy órát vagyunk itt, ezalatt a mi emberünk megírt 2 db engedélyt, ami azt jelenti, hogy előre nyomtatott papíron kitöltötte a nevünket, állampolgárságunkat és azt, hogy mettől-meddig érvényes ez az engedélyünk, ezalatt a másik emberke sikeresen leleltározott 2 db számítógépet tartozékaival és egy faxkészüléket. Ja, és a munka közben beszólt a főnök titkárnője az emberünknek, hogy ugyan vegye már fel az asztali telefont, mert keresik rajta, de hiába hallózott, senki nem érte el. Mint rá 5 perc múlva kiderült, azért nem, mert nem is volt bedugva a konnektorba a telefon…
A hivatal előtt elbúcsúzunk a menedzserünktől, megköszönjük a segítségét és felmászunk a sétálóutcába, ahol egy kicsit bazározunk, ebédelünk, majd tovább kaptatva felfelé a hegyre eljutunk a parkig, ahol megnézzük a virágzó orchideákat. Hát mondjuk én nem arra gondoltam az útikönyv leírása alapján, hogy egy kis félig nyitott szobácskában cserepes virágokat nézünk meg…
Tovább gyalogolunk, de a park délebbi részére sajnos mi már nem mehetünk be, mert ott fekszik a királyi palota. Megkerüljük a teljes parkot, és a térképünk szerint levágunk a kötélpálya felső állomásáig, de kiderül, hogy sokat vágtunk le, és a középsőhöz jutottunk. Szerencsére van egy kis lépcső felfelé, rengeteg imaszalaggal végig a felső állomásig, és nagyon szép kilátással. Mindketten leizzadunk, mire felérünk, de látjuk, hogy éppen most ér be egy kabin az állomásra, szerencsénk van, még várnunk sem kell!
Ja, szerencsénk lenne, ha nem lenne valami probléma az egész kötélpályás rendszerrel, amit úgy próbálnak megoldani, hogy mindhárom állomás ellőtt fel-le húzogatnak egy-egy kabint, üresen. Várunk egy kicsit, sétálgatunk, nézelődünk, de a helyzet nem változik, úgyhogy legyalogolunk a szállásunkig.
Azt gondoljuk, hogy bepakolunk és pihi estét tartunk, de a menedzserünk egyre felszabadultabb, miután sikeresen elintéztük az engedély-dolgot, úgyhogy hosszasan beszélgetünk vele. Jópofa csávó.
Este még netezünk, majd alvás, holnap délután megyünk tovább Siliguriba, mivel 14-én már a rinocéroszos helyen szeretnénk lenni.

Ropeway is 70 INR/person, but doesn’t work today, because of some problem about the rope.

Rumtek, a buddhista kolostor

58. nap (2012. márc. 11.)

58th day (11. March 2012.)

Reggel megvitatjuk, hogy menjünk Rumtek-be, mert az csak 24 km-re van a szállásunktól, és ha kitoloncolnak bennünket a nem létező engedélyünk miatt, akkor nem kell olyan sokat utaznunk, mintha északra mennénk, sokkal távolabbra. Irány Rumtek, a buddhista kolostor!
Legyalogolunk arra a dzsipállomásra, ahova megérkeztünk Lava-ból, én csak lesek, hogy milyen meredek úton jöttünk felfelé a csomagokkal. Akkor nem is tűnt fel, mert csak arra koncentráltam, hogy jobb láb, táska emel, bal láb…
Persze onnan nem mennek Rumtekbe kocsik, két lehetőség van, vagy bemegyünk a központba, vagy lemegyünk egy utcát a főútra, és várunk, hogy jöjjön egy dzsip, ami oda megy. A másodikat választjuk, várunk, várunk, de nem jön semmi jó kocsi. Végül is jön egy, ami Rangpo-ba megy, az elvisz bennünket a Rumtek-i kereszteződésig, ahonnan reményeink szerint eljutunk egy másik osztott dzsippel a kolostorig (12 km). 100-ról indultunk, András mondott neki 60-t, amire azt mondta, hogy jó. Mikor megérkeztünk lett belőle 40… Na ilyen sem volt még, hogy a kialkudott összegből még engedjen valaki.
A kereszteződésnél kiderül, hogy 2 közlekedési lehetőség van a kolostorig, vagy taxi, horribilis összegért (1200 Ft), vagy gyalog. Gyalogolunk hegynek fel, András közben madarászik, kb. 1 km után megunjuk és leállunk stoppolni. Egy idősebb fazon vesz fel bennünket és majdnem a kolostorig visz, út közben mindent megmutat, elmond, igazi önkéntes idegenvezető. Még azt is megmutatja, hol lakik, találkozunk a lányával és a fiával is. Nagyon kedves volt, elmondja, hogy minden évben vannak vendégei a világ minden tájáról, akiknek szobát meg konyhát ad, főzzenek, takarítsanak magukra és semmit sem kér érte. Na, ezt adjátok össze!
A kolostorig jó meredeken gyalogolunk, majd egy taxiállomás mellett meglátjuk a díszes kaput is. Természetesen itt is katonák állnak, adminisztráció-regisztráció, „Útlevél, engedély!” Na, most ugrik a majom a vízbe. De semmi gond, elég az útlevél a pecsétekkel és az engedélyünk másolata. Kérdezzük, hogyan lehet visszajutni Gangtok-ba, busz, vagy valami, mire nevetve mondják, hogy itt nincs buszjárat, és dzsip is vagy van, vagy nincs. Szóval inkább számoljunk a méregdrága taxival. Oksi.
Soha nem voltam még buddhista kolostorban, és bevallom, nem is tudok sokat a buddhista szerzetesek életéről, csak kb. annyit, amit Lőrinc L. László (vagy L.L.L.) könyveiből olvastam, úgyhogy tegnap rákerestem a neten, hogy mégis mihez tartsuk magunkat, milyen viselkedési formák a megengedettek ilyen helyen. Nem lettem sokkal bölcsebb, csupán annyit tudok, hogy a szerzetesek életmódja nagyon egyszerű: alapvető élelmiszereket fogyasztanak, és nagyon kevés személyes holmijuk van. A vörös és sárga színű ruháik és a borotvált fej a külső megjelenéshez való kötődésről és a mindennapi kényelemről való lemondást jelképezi. Cölibátusban élnek, mely feltétele a spirituális fejlődésüknek.
A legtöbb szerzetes vagy árva, vagy nagyon szegény származású családok gyerekeiből lesz, hiszen így sokkal jobb taníttatásban részesülnek, mint amit a család nyújtani tudna. A kolostori élet viszonylag szigorú, de rugalmas. Reggelente imádkoznak, majd tanulnak és vannak szabadidős foglalkozások is, a napot pedig ismét imával zárják. A tanulmányok része a vita-foglalkozás, amikor az érvelési képességeit fejlesztik, csiszolgatják. A vita alatt nem csak szavakkal próbálják meggyőzni az ellenfelet, itt minden hangsúlynak, mozdulatnak szerepe van. A vitatkozási, érvelési képesség fontos része a vizsgák teljesítésének. A rumteki kolostor a legfelsőbb buddhista tanulmányoknak ad helyet a tibeti mintára épült iskolájában.
Útban a kolostor felé találunk egy teázót, ahol kapható tibeti tea. András már régóta szeretné kipróbálni, én nem lelkesedem érte. Értem én, hogy a tibeti hidegben ezzel pótolják a sót és energiát nyernek a jakvajból, de az íze! Borzadályos. Nekem egy korty elég volt, András meg a tibeti teáját leöblíti az én fekete teámmal, meg a szamózám felével. Azt hiszem, én nem kérek ilyet többet, ha nem muszáj. De szerintem András sem.
A kolostor nagyon szép és tiszta. A külső részeken lehet fotózni, de a templomban nem, sajnos azt nem tudjuk megmutatni nektek, pedig érdemes lenne. Szín-szín hátán, mindenféle kitalált alakokkal, absztrakt motívumokkal, amiknek biztos van jelentése, rengeteg Buddhával, és hatalmas szobrokkal, akiket ünnepek alatt kivisznek az udvarra. Az udvaron pedig a szerzetesek élik a mindennapi életüket, most éppen a szabadprogram lehet, mert napoznak és beszélgetnek. Hiába van kiírva, hogy csendben kell lenni, a beérkező helyi csorda ordítva dobálja a pénzt a szobor tetejére és kérdezés nélkül tolja bele a szerzetesek arcába a fényképezőt. Ráadásul vannak nők, akik száriban és kis blúzocskában jönnek ide, én meg majd megsülök a mellényben, mert alatta egy mély dekoltázsú pulcsi van, és nem akarom levenni. Komolyan elgondolkodtam, hogyan lehet cölibátusban élni egy ilyen helyen, ahol minden nap ez a cirkusz megy, kis, mindent láttató ruhácskájú nőkkel?
A kilátás fantasztikus, nem tudok ennél többet írni róla.
Az arany sztupa egy kis aranyozott szobor, az utolsó láma emlékeivel, képeivel, meg számunkra nem értető feliratokkal.
Iszunk még egy teát a kolostor kantinjában, amiben csak ámulunk. Az egész indiai túránk legkulturáltabb teázója, tiszta, tök jó bútorokkal. Van egy szerzetes-kutya is, aki kérésként csak pislog, úgyhogy a kekszünk negyedét ő eszi meg.
András madarászik egyet a tiltott helyen, én várok rá a lépcső szélén, nézem a többi hangos turistát, a szerzetesek meg engem.
Kifelé menet engedélyt kérünk a katonáktól, hogy tovább gyalogoljunk az úton egy pár km-t, jó kis erdőfoltok mellett. Nagy a meleg, Andrásnak megint van új faja.
Visszafelé megint horror áron akarnak vinni minket, úgyhogy gyalogolunk lefelé. Kb. 2 km után felvesz egy pasi bennünket, és visz 5 km-t, a kereszteződésig. Innen újra stoppolunk, de csak egy osztott dzsip vesz fel, amivel bemegyünk Gangtok központjába, és újra a Subway-be eszünk, de ma akciósan, úgyhogy megússzuk ugyannyiból, mintha megint egy rontás zöldséges tésztát ettünk volna. Míg eszünk a TV-ben a helyi Oscar-díj átadás megy, iszonyat gagyi műsor. Az év nője annyit mond köszönőbeszédként, hogy „Nem tudom miért kaptam, nem tudom mivel érdemeltem ki, de köszönöm!” Utána egy híres énekesnő táncosokkal ad elő valamit, aminek se füle-se farka, ráadásul a playback is kaka, és még a tánc is csapnivaló. Andrással azt se tudjuk, hogy fogjuk vissza a röhögésünket.
A bazár-boltban András bevásárol, a változatosság kedvéért most uborkaízű szőlőt és kekszet. Eszünk még egy csirkés szendvicset, ami rettenetes, és legyalogolunk a szállásra.
Lassan sötétedik, pihi estet tartunk, mert ma is gyalogoltunk egy 10-est. Már meg se kottyan hátizsákkal ez a táv, lötyög rajtam a farmer is, a bőrövet pedig egy újabb lyukkal beljebb kell csatolnom. Azt hiszem, fogytam.

Rumtek

We went by a shared jeep to the Ranipool (Rumtek – Gangtok highway junction) 20 INR/person. From the junction the only trasnport is taxi, one way is 2-300 INR, go and back way is 600 INR. We walked and hitchiked. After 1 km a car stopped and lifted us to the monastery. To down we hitchiked again, and 7 km from the Ranipool got a shared jeep to Gangtok centre, 50 INR/person.

Tsomgo-tó, a legmagasabb pontunk

57. nap (2012. márc. 10.)

57th day (10. March 2012.)

Nem kelünk korán, mert fél nyolcra jön a kocsi értünk, elméletileg. Mi még meg is reggelizünk addigra, András az alattunk lévő kajáldából hoz fel rántottát (csípős) és tejeskávét. Végül is negyed 10-kor csak elindulunk, a vezetőnk a menedzser öccse, aki nem tud angolul, és a szálloda előtt várjuk a kocsit, ami 5 perc után be is fut. Beugrunk és nekiindulunk hegynek felfelé a rázós utakon a Changu-tóhoz.
Changu/Tsangu/Tsomgo-tó (ejtsd Csangu) a tibeti határtól 12 km-re van, 3753 m magasan. Ide emelkedünk fel kb. 1700 m-ről, olyan lélekvesztő utakon, hogy egyes részein két fillért nem adtam volna az életünkért. Nem túlzok, átmentünk olyan hídon, ami elé ki van írva, hogy sérült híd, és látod, hogy a hozzád közelebbi láb törött, zötyögtünk olyan földúton, ami felett még most is gurultak lefelé a kövek az útra, és a másik oldalon pedig nem láttam mást a kocsi mellet, csak a mély szakadékot. A mély itt 800-1000 méter mélységet jelent. A napsütésből feljutottunk a hó birodalmába. Az út mellett végig dolgoztak az emberek, hogy megállítsák/helyreállítsák az állandó hegyomlásokat. Egy részét az útnak el is söpörte a görgeteg, így most mi kb. 50 méterrel az út alatt megyünk egy hevenyészve kitaposott köves részen. Most biztos azt gondoljátok, hogy aki nem akar, az nem megy a tóhoz ilyen körülmények között, de ez az egyetlen út nem csak a tóhoz, hanem a 12 km-rel arrébb lévő Nathu La városkához is, ami az indiai-tibeti határ, de csak a helyieknek. Ezt az átkelőt is csak nemrég nyitották meg, sőt a 2008-as útikönyvünk azt írja, hogy a helyiek is csak az első tibeti piacig mehetnek, ami a határtól 8 km-re van. Nem tudom, hogy ez mára mennyire változott, tekintettel a kínai-tibeti konfliktusra, és arra, hogy állítólag Kína hivatalosan sohasem ismerte el Szikkim Indiához való csatlakozását, mi csak annyit láttunk, hogy több helyen virítanak a „Free Tibet” feliratok, és csak indiai, nepáli és külföldi turisták utaznak a tóhoz.
A tóig két ellenőrző ponton mentünk keresztül, a sofőrünk begyűjtött minden iratot és az útlevelünket, és intéz mindent.
A tó tökig be van fagyva, hideg szél fúj és az északi oldalon végig hó és jég fogad bennünket. A sofőr és a vezetőnk nagyon fáznak, de rendületlenül kísérnek minket, mivel itt ez a szabály. Ráadásul a tónak csak azon az oldalán lehet közlekednünk, ahol nem fut a főút, nehogy gyalog átszökjünk Tibetbe!
Vagy gyalogolsz a hóban-jégben, vagy jakolsz, ami nem éppen olcsó, és valljuk be, szaglik is ez a gyapjas állat. A méretük ellenére olyan jámbor jószágok ezek, hogy a kötelük végére egy kismaréknyi kavics van kötve és azt hiszik, hogy most nem tudnak elmenni. Szombat lévén szegények be vannak keményen fogva, viszik a pohos helyieket (kalkuttaiak), akik életükben először látnak havat, és papucsban-zokniban jakolnak egy rakat takaró alatt. A tetőn van egy étterem, ahol én egy zöldséglevest eszek, András zöldséges tésztát, majd visszaindulunk a kocsihoz.
Lefelé ugyanazon az úton megyünk, hátszélben, úgyhogy dől befelé a kipufogószag. A legalsó ellenőrzőpontnál kiderül, hogy a kedves sofőrünk elhagyta a szikkimi engedélyünket, ami nélkül nem lehetünk ebben az államban. Kérdezem az ellenőrzőponton, hogy hol van, segítsenek már, mire előveszik a mai papír-termést, és keressük. Megtalálunk minden más engedélyünket, csak ezt nem. Tuti, hogy ez a szerencsétlen a felső ellenőrző ponton hagyta ott, de az innen 20 km-re van a veszélyes zónán túl, oda nem jutunk fel. Mi legyen? Telefon a szálloda-menedzsernek, akit kiosztok, hogy mi a helyzet, nincs engedélyünk. Nem mond rá semmit. Tanakodunk, mivel semmi sem történik, visszaülünk a kocsiba.
A szállodánál már vár minket a menedzser azzal, hogy ő most visszamegy az ellenőrző pontokra, és megpróbálja, amit lehet. Majd jön. Várunk. Én mérges vagyok, András bizakodik. Mondom neki, hogy találja ki, mit mond, ha nem lesz meg az engedély.
Nem lett meg. Mire visszaér, a menedzser már lebeszélte a bátyjával, aki rendőr, hogy mi a teendő. Megírja a kérvényünket is, hogy elhagytuk (!) az engedélyünket, csak másolatunk van, és kérni szeretnénk egy újat. Tényleg a lelkét is kiteszi szerencsétlen, de én még mindig mérges vagyok, nem érti miért. Mikor elmondja, hogy hát ez egy kis szerencsétlenség a sofőr részéről akkor elmondom neki, hogy nem, ez idiótaság volt, mert mondja már meg nekem, hogy tud elhagyni egy eredeti dardzsilingi pecsétes szikkimi engedélyt valaki, a másik fele meg az ellenőrző ponton ülő, akinek meg ez a munkája és miért nem mondta, hogy ezt add vissza annak a két hülye külföldinek, mert szükségük van rá. Ekkor megérti a mérgelődésem okát, és mondja, hogy a helyemben ő is mérges lenne.
Elmegyünk a rendőrségre, ahol nagyon segítőkészek, főként miután meghallják, hogy nem mi vagyunk a ludasok. A kérvényünket beiktatják, és a másolt engedélyünkkel, meg az útlevélbe kapott dardzsilingi és rangpo-i pecséttel jók vagyunk hétfőig, amikor is új engedélyt kell csináltatnunk egy másik irodában. A rendőr még a nevét és a számát is megadja nekünk, hogyha hétfőig bármi gond lenne, akkor hívassuk fel azzal a rendőrrel, aki nem érti a dolgot, és ő megmagyarázza. Az összes adminisztrációt a menedzser intézte, nekünk csak várnunk és mosolyognunk kellett.
Visszafelé már jót vidulunk az egészen, és amikor a menedzser megtudja, hogy ez az első utunk Szikkimbe, jót nevet, hogy akkor emlékezetes lesz nekünk. Hát az biztos…
A tegnapi netezőbe betérve András leadja a kérését a „főnöknek”, hogy akkor AC/DC! Jót vidulnak a buddhista szerzetes barátjával, és megdumálják, hogy inkább szikkimi keményzenét nyomnak nekünk. Jöjjön! A végeredmény az lett, hogy zenéket cseréltünk, kaptunk valami szikkimi kemény bandát, ők meg Tankcsapdát, Zanzibárt, Quimby-t és egy kis Csík Zenekart (mint folk) cserébe. Hát kíváncsi vagyok, mit mond majd hétfőn, ugyanis vasárnap zárva van a netező.

Tsongu Lake

Beautiful trip, the lake is frozen in March, and the surround area is covering with snow and ice. There is yak riding from 350 INR (this is the short way), we didn’t try it. You need special permit, and reserved jeep, because shared jeep is not allowed and invidual travellers can’t get permit. We went two and our guide (brother of the hotel-manager, who doesn’t speak english) and the driver, full day trip with permit, 2000 INR/2 person. Travelling by jeep is the best, because of the bad road conditions. You bring with you warm coat and gloves, because today was very cold and big wind there.

Poros utakon Gangtokba

56. nap (2012. márc. 09.)

56th day (09. March 2012.)

Reggel 7-kor kijelentkezünk, mivel a Gangtok-ba induló egyetlen közvetlen dzsipjárat fél 8-kor indul. Kimegyünk az állomásra, és várunk. Már bőven elmúlt fél, de a kocsi még nincs sehol. András leegyeztet egy vezetővel a 8 órási kalimpongi járatra két helyet, ha mégse jönne a gangtoki, és már be is cuccolnánk, amikor szólnak, hogy itt van a kocsi. Persze, hogy már csak a 3. sorban van hely, ami azt jelenti, hogy nincs ablak, csak lehajtható ponyva a keretben, és a cuccunk is csak nagy nehezen fér fel a tetőre, mert viszik a terményeket be a városba, Kalimpongba.
Összesen 5 órát utazunk Gangtokba, ebbe csak egy 5 perces pihenő fér bele, és a szikkimi határon a mi belépésünkkel járó adminisztráció. Ugyanis hiába van érvényes indiai vízumod, ha Szikkimbe mész, kell külön szikkimi engedély is, amit Rangpo-ban kell érvényesíteni.
Szikkim 1975-ig független királyság volt, majd az utolsó néhány évben, a turizmusnak köszönhetően, egyre inkább kezdi elveszíteni hagyományos életformáját. Az idegenforgalom miatt az építészet is teljesen átalakult, a tibeti formákat elvetve inkább a többemeletes kocka-házakat építik, főleg a nagyobb városokban. A legtöbb látogató Kalkuttából jön a forró nyarakon, hiszen itt egészen kellemes akkor a klíma. Mindezek ellenére még most is megtalálható a régi szikkimi kultúra és életforma, csak messze kell menni a városoktól és a forgalmas utaktól (amikhez természetesen újabb engedélyek kellenek).
Szikkim a nepáli, a tibeti és a bhutáni határ mellett fekszik, így nem meglepő, hogy a lakossága is több nemzetiségű, ráadásul több vallású. Megtalálható itt a buddhista, keresztény, hindu vallás is, és mindegyik megünnepli a saját ünnepeit, így enyhe túlzással elmondható, hogy Szikkimben állandóan ünnep van. A fekvésének köszönhetően fontos állomása volt a himalájai kereskedő útvonalaknak.
Életem legporosabb országúti utazását követően kora délután megérkezünk Gangtok-ba, ahol is egy dzsipállomáson kirak bennünket a vezető. Fogalmunk sincs, hol vagyunk, egy helyi segít nekünk, hogy a Deorali városrészben. Innen a városközpont 2-3 km-re van, ott néztünk ki szállást az útikönyvből. Ez a távolság nem is lenne sok, még a csomagokkal sem, ha szintben kellene menni, de sajnos nem, nagyon durva emelkedőn gyalogolunk felfelé. Nekem a hátamon a nehezebb zsák, viszont a nagyobbat elől viszem, ami azt jelenti, hogy minden egyes lépésnél még a zsákot is emelnem kell a combommal. Mire felérünk a főútra, ami fél km hosszú volt, viszont szintben 50 méter, én totálisan kidöglök. Nem könnyű a válladon kb. 25 kilóval, melegben megcsinálni. Mondom is Andrásnak, hogy innen még 2-3 km-t megyünk, én meghalok. Ő sem akar a központba menni, mivel már itt is nagy a forgalom, a zaj és a por is, úgyhogy keresünk itt szállást, választási lehetőség bőven van. A sokadikra találunk egy olcsót, 2000 Ft/szoba, de olyan kicsi és sötét, mivel az ablaka a szomszédra nyílik, ami kb. 1 méterre van, hogy én tök depis leszek tőle. Ráadásul tele van pókhálóval a szoba, az ágy meg kicsi kettőnknek.
András leszervezi a holnapi napra a Changu tavi túrát, amihez, kapaszkodjatok, külön engedélyt kell kérni. Van egy indiai vízumod, egy szikkimi engedélyed és még kérned kell egy engedélyt a tóhoz, amit csak egy napra adnak meg, és csak vezetővel mehetsz. Szupi! A szálloda menedzsere mond egy árat (10 ezer Ft), amit sokallunk, úgyhogy begyalogolunk a városba és végigjárjuk az összes utazási irodát, de mindenhol többet mondanak ennél. A sétáló utcában találunk egy Subway-t, amit otthon soha nem szerettem, de itt eszünk, és élvezzük az otthoni ízeket. Nincs masszala, nincs tészta, hanem igazi grillcsirke bagettben!! Már alig várom anyu töltött-káposztáját!
Ha már a városközpontban vagyunk, azért megnézzük a könyv által ajánlott szállásokat. Amire azt írja, hogy a hátizsákosok kedvenc helye, az egy nagy bűz- és koszfészek, tény, hogy feleannyi, mint a mi szobánk, de borzadályosabb is. A többi meg mind drágább, annyi különbséggel, hogy nappal besüt a nap.
Találunk egy netezőt is, ahol nem lehet csatlakoztatni a laptopot a netre, és mire majdnem megírom húgomnak az ötsoros levelet, az áram is elmegy, és nincs szünetmentes…
Útban visszafelé elhaladunk a Big Bazaar mellett, ahova csak egyikünk tud bemenni, ugyanis sem a táskát, sem a fényképezőt nem engedik be, sőt András Leica távcsövét sem akarják, még úgy sem, hogy ráragasztanak matricát a bolt emblémájával, hogy azt kívülről viszi be. Csak akkor engedik be, amikor megkérdezi, hogy árulnak-e itt ilyet, mert ha nem, akkor ugyan mondják már el, hogyan tudna ilyet lopni bentről? Ekkor beengedik. Míg vásárol (uborka ízű narancsot és kekszet), addig én ámulva nézem, hogy egyes nők nem a rámpám akarják feltolni a bevásárlókocsit, hanem a lépcsőn, és nem értik, hogy miért nem megy? Ráadásul, mikor segítséggel leküzdik ezt az akadályt, akkor jön a másik, az út széle, ugyanis az egy nagy mélyedés, amiben az összes kocsi megfeneklik. A parkolóig eljutni egy kalandtúra, és akinek meg autója sincs, az félórákat is várhat egy taxira, amibe csak bedobálni tudja a cuccait, ugyanis a bolt előtt megállni és várakozni tilos. Logikus…
Visszaérve a szállásra egyeztetünk a menedzserrel, hogy akkor holnap menjünk a tóhoz. Ekkor jön a kertelés, hogy nem annyi, hanem több, mert már bezárt az iroda és nem lehet engedélyt kérni holnapra, blablabla. Én amúgy is depis vagyok a gondolattól, hogy a pókok között kell aludni, úgyhogy magyarul bavágom a morcit, András próbál alkudni, de kivételesen neki most nem sikerül. Egy idő után megelégelem a mantrát, hogy mi mennyi, és mondom, hogy bejártuk a várost, tudjuk az árakat, majd megyünk akkor holnapután mással. Erre rögtön enged 2000 forintot (ami a mai éjszakánk ára), és láss csodát még engedély is lesz holnap reggelre! Na így kell alkudni!
A szobában összepakoljuk az értékeket, hogy keressünk egy netezőt, tudassuk végre a családdal, hogy élünk, mert Lava-ban sokszor még térerő sem volt, hogy telefonálhassunk. Mielőtt elindulunk én még ellenőrzöm, hogy felmelegedett-e már a víz, de egyik csapból sem jön semmi a levegőn kívül. Szólunk a lótifutinak, hogy gond van, aki bejön és tekerget mindent, ami a falból kiáll, de csak nem jön víz. Oké, cseréljünk szobát. Mondjuk, hogy netezés után.
Majdnem szemben a szállásunkkal találunk egy netezőt, ahol még a laptopot is tudjuk használni, gyors is, és a „főnök” AC/DC-t nyom tuti hangerővel. Jó a hangulat, viszont csak fél 8-ig van nyitva, de kapunk még negyed óra bónuszt.
A szálláson mutatnak egy másik szobát, ami 2x akkora, mint a pókos, tiszta és két nagy ablaka van az utcára, ráadásul van hideg-meleg víz a csapban. Ugyannyiért, mint a pókos. Na, így már jobb. Ráadásul van star movie csatorna, ahol angol nyelvű mozifilmeket nyomnak angol felirattal, úgyhogy míg András képeket szerkeszt, én mozizok.
Ma már nem kell melegítőalsó, sőt poláros gyapjú zokni sem, végre normális hőmérséklet van a szobában, úgyhogy mozizás helyett hullaként alszunk a két takaró alatt.

Lava – Kalimpong – Gangtok

There is only one direct shared jeep from Lava to Gangtok (through Kalimpong), at 7,30 am, 5 hours, 180 INR / person. It’s arrived to Gangtok-Deorali, about 2-3 km south from Gangtok centre. Nice journey, but very dusty.
Accomodation in Gangtok: Heena Hotel in Deorali, friendly staff, big, clean room with hot water is 500 INR.

Neora-völgy felé, majd dzsipút gyalog

55. nap (2012. márc. 08.)

55th day (08. March 2012.)

Mivel tegnap este András azt mondta, hogy ő reggel egy 20 km-es túrát szeretne lenyomni, én úgy döntök, hogy ma pihi délelőttöt tartok. Ő is jobban tud így madarászni, nem kell rám várnia hegynek felfelé gyalog.
Szerencsére ma is napsütésre ébredünk, és az erkélyünkről végre látni a havas hegyeket a messzeségben, amikről később kiderül, hogy az a kínai határ. Az én délelőttöm nem eseménydús, mivel 8-kor már igen jó ereje van a napnak, hajmosást rendezek vödörből, tasakos samponnal. Mire végzek, lefagy a lábam is, hiába állok a vödörben. Már éppen ideje volt hajat mosnom, mivel még az andamáni tengeri só is rajta volt, nem beszélve az út poráról. Szellőztetek, kiülök az erkélyre, hogy minél hamarabb megszáradjon a hajam, közben nézem a gyerekeket, akik ünneplik a holi-t.
Holi: a tavaszköszöntő itt Indiában, amikor színes porokkal szórják és festik egymást az utcán az emberek. A színkavalkád a gonosztól és az ártó szellemektől véd. Itt nincs nagy holi, a gyerekek jönnek az utcán, műanyag dolgokon dobolnak és az összes szembejövőt szórják a színes porral. Pont az erkélyünk alatt alakul ki egy nagy csata, még András is látja a nyomait, amikor visszaér.
Dél körül esik be, és büszkén mutogatja, hogy látta a Khangchendzonga-t, amit a Tigris-hegyről nem sikerült. Sőt még rólam is készített videót, amint éppen az erkélyen sétálok.
Én meg döbbentem mesélem neki, hogy a napsütés előcsalta az embereket, és egymást tetvészik a napon. A szomszéd kislány hajából már másfél órája szedi ki az anyuka a tetveket!! Rosszul vagyok, azt hiszem, nem fogok megszabadulni a sapkától egy ideig.
Ebéd a tegnapi vendéglőben, meglepetésszerűen ugyanaz a menü.
Délután elindulunk Damdam felé az úton, majd 4 km után lekanyarodunk a dzsipösvényre, amit szerintünk már nem használnak az autók. Szép erdős, bambuszos helyeken megyünk, sok a madár, kis vízesések zubognak mellettünk, majd az egyik kanyarban válik teljesen egyértelművé számunkra, hogy miért csak gyalog használják ezt az utat. Leszakadt az út, és gyalog is csak a vízesésen keresztül tudunk átjutni a túloldalra.
Már elmúlt 4 óra, amikor még mindig a dzsipösvényen vagyunk, és nem értük el az elágazást Lava felé. Én már kezdek ideges lenni, mert mi van, ha ez csak egy kis ösvény felfelé, ami mellett elmegyünk /már elmentünk, és ha vissza kell fordulni, akkor a sötét az erdőben ér minket. Amit egyszer éltem meg életemben, és többet nagyon nem szeretnék.
András is figyeli a kanyarokat, lassan már 7 km-t tettünk meg gyalog a főútról letérve, mikor is meglátjuk az utat felfelé. Végre!
Pedig innen jön a neheze, mivel kb. 500 méter szintet kell emelkednünk olyan lépcsősoron, amit már több földcsuszamlás is elvitt, ráadásul nem spóroltak az anyaggal a lépcsőfokokban, ugyanis majdnem mind térdmagasságú. Emelkedünk felfelé, András csak a tetején meri bevallani nekem, hogy a reggeli túra csak 10 km-es volt, és végig szintben ment. Én meg nem akartam a nagy túrára menni, erre most legyalogoltunk több mint 11 km-t és emelkedtünk felfelé egy csomót.
Mivel tegnap este megittuk az utolsó ceyloni tea filterünket is, ma kérünk egy adag fekete teát (ami itt 2 liter), és kekszet vacsizunk mellé. Ma már kicsit melegebb van a szobában, már harisnyát sem kell felvenni a melegítőalsó alá!