Rumtek, a buddhista kolostor

58. nap (2012. márc. 11.)

58th day (11. March 2012.)

Reggel megvitatjuk, hogy menjünk Rumtek-be, mert az csak 24 km-re van a szállásunktól, és ha kitoloncolnak bennünket a nem létező engedélyünk miatt, akkor nem kell olyan sokat utaznunk, mintha északra mennénk, sokkal távolabbra. Irány Rumtek, a buddhista kolostor!
Legyalogolunk arra a dzsipállomásra, ahova megérkeztünk Lava-ból, én csak lesek, hogy milyen meredek úton jöttünk felfelé a csomagokkal. Akkor nem is tűnt fel, mert csak arra koncentráltam, hogy jobb láb, táska emel, bal láb…
Persze onnan nem mennek Rumtekbe kocsik, két lehetőség van, vagy bemegyünk a központba, vagy lemegyünk egy utcát a főútra, és várunk, hogy jöjjön egy dzsip, ami oda megy. A másodikat választjuk, várunk, várunk, de nem jön semmi jó kocsi. Végül is jön egy, ami Rangpo-ba megy, az elvisz bennünket a Rumtek-i kereszteződésig, ahonnan reményeink szerint eljutunk egy másik osztott dzsippel a kolostorig (12 km). 100-ról indultunk, András mondott neki 60-t, amire azt mondta, hogy jó. Mikor megérkeztünk lett belőle 40… Na ilyen sem volt még, hogy a kialkudott összegből még engedjen valaki.
A kereszteződésnél kiderül, hogy 2 közlekedési lehetőség van a kolostorig, vagy taxi, horribilis összegért (1200 Ft), vagy gyalog. Gyalogolunk hegynek fel, András közben madarászik, kb. 1 km után megunjuk és leállunk stoppolni. Egy idősebb fazon vesz fel bennünket és majdnem a kolostorig visz, út közben mindent megmutat, elmond, igazi önkéntes idegenvezető. Még azt is megmutatja, hol lakik, találkozunk a lányával és a fiával is. Nagyon kedves volt, elmondja, hogy minden évben vannak vendégei a világ minden tájáról, akiknek szobát meg konyhát ad, főzzenek, takarítsanak magukra és semmit sem kér érte. Na, ezt adjátok össze!
A kolostorig jó meredeken gyalogolunk, majd egy taxiállomás mellett meglátjuk a díszes kaput is. Természetesen itt is katonák állnak, adminisztráció-regisztráció, „Útlevél, engedély!” Na, most ugrik a majom a vízbe. De semmi gond, elég az útlevél a pecsétekkel és az engedélyünk másolata. Kérdezzük, hogyan lehet visszajutni Gangtok-ba, busz, vagy valami, mire nevetve mondják, hogy itt nincs buszjárat, és dzsip is vagy van, vagy nincs. Szóval inkább számoljunk a méregdrága taxival. Oksi.
Soha nem voltam még buddhista kolostorban, és bevallom, nem is tudok sokat a buddhista szerzetesek életéről, csak kb. annyit, amit Lőrinc L. László (vagy L.L.L.) könyveiből olvastam, úgyhogy tegnap rákerestem a neten, hogy mégis mihez tartsuk magunkat, milyen viselkedési formák a megengedettek ilyen helyen. Nem lettem sokkal bölcsebb, csupán annyit tudok, hogy a szerzetesek életmódja nagyon egyszerű: alapvető élelmiszereket fogyasztanak, és nagyon kevés személyes holmijuk van. A vörös és sárga színű ruháik és a borotvált fej a külső megjelenéshez való kötődésről és a mindennapi kényelemről való lemondást jelképezi. Cölibátusban élnek, mely feltétele a spirituális fejlődésüknek.
A legtöbb szerzetes vagy árva, vagy nagyon szegény származású családok gyerekeiből lesz, hiszen így sokkal jobb taníttatásban részesülnek, mint amit a család nyújtani tudna. A kolostori élet viszonylag szigorú, de rugalmas. Reggelente imádkoznak, majd tanulnak és vannak szabadidős foglalkozások is, a napot pedig ismét imával zárják. A tanulmányok része a vita-foglalkozás, amikor az érvelési képességeit fejlesztik, csiszolgatják. A vita alatt nem csak szavakkal próbálják meggyőzni az ellenfelet, itt minden hangsúlynak, mozdulatnak szerepe van. A vitatkozási, érvelési képesség fontos része a vizsgák teljesítésének. A rumteki kolostor a legfelsőbb buddhista tanulmányoknak ad helyet a tibeti mintára épült iskolájában.
Útban a kolostor felé találunk egy teázót, ahol kapható tibeti tea. András már régóta szeretné kipróbálni, én nem lelkesedem érte. Értem én, hogy a tibeti hidegben ezzel pótolják a sót és energiát nyernek a jakvajból, de az íze! Borzadályos. Nekem egy korty elég volt, András meg a tibeti teáját leöblíti az én fekete teámmal, meg a szamózám felével. Azt hiszem, én nem kérek ilyet többet, ha nem muszáj. De szerintem András sem.
A kolostor nagyon szép és tiszta. A külső részeken lehet fotózni, de a templomban nem, sajnos azt nem tudjuk megmutatni nektek, pedig érdemes lenne. Szín-szín hátán, mindenféle kitalált alakokkal, absztrakt motívumokkal, amiknek biztos van jelentése, rengeteg Buddhával, és hatalmas szobrokkal, akiket ünnepek alatt kivisznek az udvarra. Az udvaron pedig a szerzetesek élik a mindennapi életüket, most éppen a szabadprogram lehet, mert napoznak és beszélgetnek. Hiába van kiírva, hogy csendben kell lenni, a beérkező helyi csorda ordítva dobálja a pénzt a szobor tetejére és kérdezés nélkül tolja bele a szerzetesek arcába a fényképezőt. Ráadásul vannak nők, akik száriban és kis blúzocskában jönnek ide, én meg majd megsülök a mellényben, mert alatta egy mély dekoltázsú pulcsi van, és nem akarom levenni. Komolyan elgondolkodtam, hogyan lehet cölibátusban élni egy ilyen helyen, ahol minden nap ez a cirkusz megy, kis, mindent láttató ruhácskájú nőkkel?
A kilátás fantasztikus, nem tudok ennél többet írni róla.
Az arany sztupa egy kis aranyozott szobor, az utolsó láma emlékeivel, képeivel, meg számunkra nem értető feliratokkal.
Iszunk még egy teát a kolostor kantinjában, amiben csak ámulunk. Az egész indiai túránk legkulturáltabb teázója, tiszta, tök jó bútorokkal. Van egy szerzetes-kutya is, aki kérésként csak pislog, úgyhogy a kekszünk negyedét ő eszi meg.
András madarászik egyet a tiltott helyen, én várok rá a lépcső szélén, nézem a többi hangos turistát, a szerzetesek meg engem.
Kifelé menet engedélyt kérünk a katonáktól, hogy tovább gyalogoljunk az úton egy pár km-t, jó kis erdőfoltok mellett. Nagy a meleg, Andrásnak megint van új faja.
Visszafelé megint horror áron akarnak vinni minket, úgyhogy gyalogolunk lefelé. Kb. 2 km után felvesz egy pasi bennünket, és visz 5 km-t, a kereszteződésig. Innen újra stoppolunk, de csak egy osztott dzsip vesz fel, amivel bemegyünk Gangtok központjába, és újra a Subway-be eszünk, de ma akciósan, úgyhogy megússzuk ugyannyiból, mintha megint egy rontás zöldséges tésztát ettünk volna. Míg eszünk a TV-ben a helyi Oscar-díj átadás megy, iszonyat gagyi műsor. Az év nője annyit mond köszönőbeszédként, hogy „Nem tudom miért kaptam, nem tudom mivel érdemeltem ki, de köszönöm!” Utána egy híres énekesnő táncosokkal ad elő valamit, aminek se füle-se farka, ráadásul a playback is kaka, és még a tánc is csapnivaló. Andrással azt se tudjuk, hogy fogjuk vissza a röhögésünket.
A bazár-boltban András bevásárol, a változatosság kedvéért most uborkaízű szőlőt és kekszet. Eszünk még egy csirkés szendvicset, ami rettenetes, és legyalogolunk a szállásra.
Lassan sötétedik, pihi estet tartunk, mert ma is gyalogoltunk egy 10-est. Már meg se kottyan hátizsákkal ez a táv, lötyög rajtam a farmer is, a bőrövet pedig egy újabb lyukkal beljebb kell csatolnom. Azt hiszem, fogytam.

Rumtek

We went by a shared jeep to the Ranipool (Rumtek – Gangtok highway junction) 20 INR/person. From the junction the only trasnport is taxi, one way is 2-300 INR, go and back way is 600 INR. We walked and hitchiked. After 1 km a car stopped and lifted us to the monastery. To down we hitchiked again, and 7 km from the Ranipool got a shared jeep to Gangtok centre, 50 INR/person.

Tsomgo-tó, a legmagasabb pontunk

57. nap (2012. márc. 10.)

57th day (10. March 2012.)

Nem kelünk korán, mert fél nyolcra jön a kocsi értünk, elméletileg. Mi még meg is reggelizünk addigra, András az alattunk lévő kajáldából hoz fel rántottát (csípős) és tejeskávét. Végül is negyed 10-kor csak elindulunk, a vezetőnk a menedzser öccse, aki nem tud angolul, és a szálloda előtt várjuk a kocsit, ami 5 perc után be is fut. Beugrunk és nekiindulunk hegynek felfelé a rázós utakon a Changu-tóhoz.
Changu/Tsangu/Tsomgo-tó (ejtsd Csangu) a tibeti határtól 12 km-re van, 3753 m magasan. Ide emelkedünk fel kb. 1700 m-ről, olyan lélekvesztő utakon, hogy egyes részein két fillért nem adtam volna az életünkért. Nem túlzok, átmentünk olyan hídon, ami elé ki van írva, hogy sérült híd, és látod, hogy a hozzád közelebbi láb törött, zötyögtünk olyan földúton, ami felett még most is gurultak lefelé a kövek az útra, és a másik oldalon pedig nem láttam mást a kocsi mellet, csak a mély szakadékot. A mély itt 800-1000 méter mélységet jelent. A napsütésből feljutottunk a hó birodalmába. Az út mellett végig dolgoztak az emberek, hogy megállítsák/helyreállítsák az állandó hegyomlásokat. Egy részét az útnak el is söpörte a görgeteg, így most mi kb. 50 méterrel az út alatt megyünk egy hevenyészve kitaposott köves részen. Most biztos azt gondoljátok, hogy aki nem akar, az nem megy a tóhoz ilyen körülmények között, de ez az egyetlen út nem csak a tóhoz, hanem a 12 km-rel arrébb lévő Nathu La városkához is, ami az indiai-tibeti határ, de csak a helyieknek. Ezt az átkelőt is csak nemrég nyitották meg, sőt a 2008-as útikönyvünk azt írja, hogy a helyiek is csak az első tibeti piacig mehetnek, ami a határtól 8 km-re van. Nem tudom, hogy ez mára mennyire változott, tekintettel a kínai-tibeti konfliktusra, és arra, hogy állítólag Kína hivatalosan sohasem ismerte el Szikkim Indiához való csatlakozását, mi csak annyit láttunk, hogy több helyen virítanak a „Free Tibet” feliratok, és csak indiai, nepáli és külföldi turisták utaznak a tóhoz.
A tóig két ellenőrző ponton mentünk keresztül, a sofőrünk begyűjtött minden iratot és az útlevelünket, és intéz mindent.
A tó tökig be van fagyva, hideg szél fúj és az északi oldalon végig hó és jég fogad bennünket. A sofőr és a vezetőnk nagyon fáznak, de rendületlenül kísérnek minket, mivel itt ez a szabály. Ráadásul a tónak csak azon az oldalán lehet közlekednünk, ahol nem fut a főút, nehogy gyalog átszökjünk Tibetbe!
Vagy gyalogolsz a hóban-jégben, vagy jakolsz, ami nem éppen olcsó, és valljuk be, szaglik is ez a gyapjas állat. A méretük ellenére olyan jámbor jószágok ezek, hogy a kötelük végére egy kismaréknyi kavics van kötve és azt hiszik, hogy most nem tudnak elmenni. Szombat lévén szegények be vannak keményen fogva, viszik a pohos helyieket (kalkuttaiak), akik életükben először látnak havat, és papucsban-zokniban jakolnak egy rakat takaró alatt. A tetőn van egy étterem, ahol én egy zöldséglevest eszek, András zöldséges tésztát, majd visszaindulunk a kocsihoz.
Lefelé ugyanazon az úton megyünk, hátszélben, úgyhogy dől befelé a kipufogószag. A legalsó ellenőrzőpontnál kiderül, hogy a kedves sofőrünk elhagyta a szikkimi engedélyünket, ami nélkül nem lehetünk ebben az államban. Kérdezem az ellenőrzőponton, hogy hol van, segítsenek már, mire előveszik a mai papír-termést, és keressük. Megtalálunk minden más engedélyünket, csak ezt nem. Tuti, hogy ez a szerencsétlen a felső ellenőrző ponton hagyta ott, de az innen 20 km-re van a veszélyes zónán túl, oda nem jutunk fel. Mi legyen? Telefon a szálloda-menedzsernek, akit kiosztok, hogy mi a helyzet, nincs engedélyünk. Nem mond rá semmit. Tanakodunk, mivel semmi sem történik, visszaülünk a kocsiba.
A szállodánál már vár minket a menedzser azzal, hogy ő most visszamegy az ellenőrző pontokra, és megpróbálja, amit lehet. Majd jön. Várunk. Én mérges vagyok, András bizakodik. Mondom neki, hogy találja ki, mit mond, ha nem lesz meg az engedély.
Nem lett meg. Mire visszaér, a menedzser már lebeszélte a bátyjával, aki rendőr, hogy mi a teendő. Megírja a kérvényünket is, hogy elhagytuk (!) az engedélyünket, csak másolatunk van, és kérni szeretnénk egy újat. Tényleg a lelkét is kiteszi szerencsétlen, de én még mindig mérges vagyok, nem érti miért. Mikor elmondja, hogy hát ez egy kis szerencsétlenség a sofőr részéről akkor elmondom neki, hogy nem, ez idiótaság volt, mert mondja már meg nekem, hogy tud elhagyni egy eredeti dardzsilingi pecsétes szikkimi engedélyt valaki, a másik fele meg az ellenőrző ponton ülő, akinek meg ez a munkája és miért nem mondta, hogy ezt add vissza annak a két hülye külföldinek, mert szükségük van rá. Ekkor megérti a mérgelődésem okát, és mondja, hogy a helyemben ő is mérges lenne.
Elmegyünk a rendőrségre, ahol nagyon segítőkészek, főként miután meghallják, hogy nem mi vagyunk a ludasok. A kérvényünket beiktatják, és a másolt engedélyünkkel, meg az útlevélbe kapott dardzsilingi és rangpo-i pecséttel jók vagyunk hétfőig, amikor is új engedélyt kell csináltatnunk egy másik irodában. A rendőr még a nevét és a számát is megadja nekünk, hogyha hétfőig bármi gond lenne, akkor hívassuk fel azzal a rendőrrel, aki nem érti a dolgot, és ő megmagyarázza. Az összes adminisztrációt a menedzser intézte, nekünk csak várnunk és mosolyognunk kellett.
Visszafelé már jót vidulunk az egészen, és amikor a menedzser megtudja, hogy ez az első utunk Szikkimbe, jót nevet, hogy akkor emlékezetes lesz nekünk. Hát az biztos…
A tegnapi netezőbe betérve András leadja a kérését a „főnöknek”, hogy akkor AC/DC! Jót vidulnak a buddhista szerzetes barátjával, és megdumálják, hogy inkább szikkimi keményzenét nyomnak nekünk. Jöjjön! A végeredmény az lett, hogy zenéket cseréltünk, kaptunk valami szikkimi kemény bandát, ők meg Tankcsapdát, Zanzibárt, Quimby-t és egy kis Csík Zenekart (mint folk) cserébe. Hát kíváncsi vagyok, mit mond majd hétfőn, ugyanis vasárnap zárva van a netező.

Tsongu Lake

Beautiful trip, the lake is frozen in March, and the surround area is covering with snow and ice. There is yak riding from 350 INR (this is the short way), we didn’t try it. You need special permit, and reserved jeep, because shared jeep is not allowed and invidual travellers can’t get permit. We went two and our guide (brother of the hotel-manager, who doesn’t speak english) and the driver, full day trip with permit, 2000 INR/2 person. Travelling by jeep is the best, because of the bad road conditions. You bring with you warm coat and gloves, because today was very cold and big wind there.

Poros utakon Gangtokba

56. nap (2012. márc. 09.)

56th day (09. March 2012.)

Reggel 7-kor kijelentkezünk, mivel a Gangtok-ba induló egyetlen közvetlen dzsipjárat fél 8-kor indul. Kimegyünk az állomásra, és várunk. Már bőven elmúlt fél, de a kocsi még nincs sehol. András leegyeztet egy vezetővel a 8 órási kalimpongi járatra két helyet, ha mégse jönne a gangtoki, és már be is cuccolnánk, amikor szólnak, hogy itt van a kocsi. Persze, hogy már csak a 3. sorban van hely, ami azt jelenti, hogy nincs ablak, csak lehajtható ponyva a keretben, és a cuccunk is csak nagy nehezen fér fel a tetőre, mert viszik a terményeket be a városba, Kalimpongba.
Összesen 5 órát utazunk Gangtokba, ebbe csak egy 5 perces pihenő fér bele, és a szikkimi határon a mi belépésünkkel járó adminisztráció. Ugyanis hiába van érvényes indiai vízumod, ha Szikkimbe mész, kell külön szikkimi engedély is, amit Rangpo-ban kell érvényesíteni.
Szikkim 1975-ig független királyság volt, majd az utolsó néhány évben, a turizmusnak köszönhetően, egyre inkább kezdi elveszíteni hagyományos életformáját. Az idegenforgalom miatt az építészet is teljesen átalakult, a tibeti formákat elvetve inkább a többemeletes kocka-házakat építik, főleg a nagyobb városokban. A legtöbb látogató Kalkuttából jön a forró nyarakon, hiszen itt egészen kellemes akkor a klíma. Mindezek ellenére még most is megtalálható a régi szikkimi kultúra és életforma, csak messze kell menni a városoktól és a forgalmas utaktól (amikhez természetesen újabb engedélyek kellenek).
Szikkim a nepáli, a tibeti és a bhutáni határ mellett fekszik, így nem meglepő, hogy a lakossága is több nemzetiségű, ráadásul több vallású. Megtalálható itt a buddhista, keresztény, hindu vallás is, és mindegyik megünnepli a saját ünnepeit, így enyhe túlzással elmondható, hogy Szikkimben állandóan ünnep van. A fekvésének köszönhetően fontos állomása volt a himalájai kereskedő útvonalaknak.
Életem legporosabb országúti utazását követően kora délután megérkezünk Gangtok-ba, ahol is egy dzsipállomáson kirak bennünket a vezető. Fogalmunk sincs, hol vagyunk, egy helyi segít nekünk, hogy a Deorali városrészben. Innen a városközpont 2-3 km-re van, ott néztünk ki szállást az útikönyvből. Ez a távolság nem is lenne sok, még a csomagokkal sem, ha szintben kellene menni, de sajnos nem, nagyon durva emelkedőn gyalogolunk felfelé. Nekem a hátamon a nehezebb zsák, viszont a nagyobbat elől viszem, ami azt jelenti, hogy minden egyes lépésnél még a zsákot is emelnem kell a combommal. Mire felérünk a főútra, ami fél km hosszú volt, viszont szintben 50 méter, én totálisan kidöglök. Nem könnyű a válladon kb. 25 kilóval, melegben megcsinálni. Mondom is Andrásnak, hogy innen még 2-3 km-t megyünk, én meghalok. Ő sem akar a központba menni, mivel már itt is nagy a forgalom, a zaj és a por is, úgyhogy keresünk itt szállást, választási lehetőség bőven van. A sokadikra találunk egy olcsót, 2000 Ft/szoba, de olyan kicsi és sötét, mivel az ablaka a szomszédra nyílik, ami kb. 1 méterre van, hogy én tök depis leszek tőle. Ráadásul tele van pókhálóval a szoba, az ágy meg kicsi kettőnknek.
András leszervezi a holnapi napra a Changu tavi túrát, amihez, kapaszkodjatok, külön engedélyt kell kérni. Van egy indiai vízumod, egy szikkimi engedélyed és még kérned kell egy engedélyt a tóhoz, amit csak egy napra adnak meg, és csak vezetővel mehetsz. Szupi! A szálloda menedzsere mond egy árat (10 ezer Ft), amit sokallunk, úgyhogy begyalogolunk a városba és végigjárjuk az összes utazási irodát, de mindenhol többet mondanak ennél. A sétáló utcában találunk egy Subway-t, amit otthon soha nem szerettem, de itt eszünk, és élvezzük az otthoni ízeket. Nincs masszala, nincs tészta, hanem igazi grillcsirke bagettben!! Már alig várom anyu töltött-káposztáját!
Ha már a városközpontban vagyunk, azért megnézzük a könyv által ajánlott szállásokat. Amire azt írja, hogy a hátizsákosok kedvenc helye, az egy nagy bűz- és koszfészek, tény, hogy feleannyi, mint a mi szobánk, de borzadályosabb is. A többi meg mind drágább, annyi különbséggel, hogy nappal besüt a nap.
Találunk egy netezőt is, ahol nem lehet csatlakoztatni a laptopot a netre, és mire majdnem megírom húgomnak az ötsoros levelet, az áram is elmegy, és nincs szünetmentes…
Útban visszafelé elhaladunk a Big Bazaar mellett, ahova csak egyikünk tud bemenni, ugyanis sem a táskát, sem a fényképezőt nem engedik be, sőt András Leica távcsövét sem akarják, még úgy sem, hogy ráragasztanak matricát a bolt emblémájával, hogy azt kívülről viszi be. Csak akkor engedik be, amikor megkérdezi, hogy árulnak-e itt ilyet, mert ha nem, akkor ugyan mondják már el, hogyan tudna ilyet lopni bentről? Ekkor beengedik. Míg vásárol (uborka ízű narancsot és kekszet), addig én ámulva nézem, hogy egyes nők nem a rámpám akarják feltolni a bevásárlókocsit, hanem a lépcsőn, és nem értik, hogy miért nem megy? Ráadásul, mikor segítséggel leküzdik ezt az akadályt, akkor jön a másik, az út széle, ugyanis az egy nagy mélyedés, amiben az összes kocsi megfeneklik. A parkolóig eljutni egy kalandtúra, és akinek meg autója sincs, az félórákat is várhat egy taxira, amibe csak bedobálni tudja a cuccait, ugyanis a bolt előtt megállni és várakozni tilos. Logikus…
Visszaérve a szállásra egyeztetünk a menedzserrel, hogy akkor holnap menjünk a tóhoz. Ekkor jön a kertelés, hogy nem annyi, hanem több, mert már bezárt az iroda és nem lehet engedélyt kérni holnapra, blablabla. Én amúgy is depis vagyok a gondolattól, hogy a pókok között kell aludni, úgyhogy magyarul bavágom a morcit, András próbál alkudni, de kivételesen neki most nem sikerül. Egy idő után megelégelem a mantrát, hogy mi mennyi, és mondom, hogy bejártuk a várost, tudjuk az árakat, majd megyünk akkor holnapután mással. Erre rögtön enged 2000 forintot (ami a mai éjszakánk ára), és láss csodát még engedély is lesz holnap reggelre! Na így kell alkudni!
A szobában összepakoljuk az értékeket, hogy keressünk egy netezőt, tudassuk végre a családdal, hogy élünk, mert Lava-ban sokszor még térerő sem volt, hogy telefonálhassunk. Mielőtt elindulunk én még ellenőrzöm, hogy felmelegedett-e már a víz, de egyik csapból sem jön semmi a levegőn kívül. Szólunk a lótifutinak, hogy gond van, aki bejön és tekerget mindent, ami a falból kiáll, de csak nem jön víz. Oké, cseréljünk szobát. Mondjuk, hogy netezés után.
Majdnem szemben a szállásunkkal találunk egy netezőt, ahol még a laptopot is tudjuk használni, gyors is, és a „főnök” AC/DC-t nyom tuti hangerővel. Jó a hangulat, viszont csak fél 8-ig van nyitva, de kapunk még negyed óra bónuszt.
A szálláson mutatnak egy másik szobát, ami 2x akkora, mint a pókos, tiszta és két nagy ablaka van az utcára, ráadásul van hideg-meleg víz a csapban. Ugyannyiért, mint a pókos. Na, így már jobb. Ráadásul van star movie csatorna, ahol angol nyelvű mozifilmeket nyomnak angol felirattal, úgyhogy míg András képeket szerkeszt, én mozizok.
Ma már nem kell melegítőalsó, sőt poláros gyapjú zokni sem, végre normális hőmérséklet van a szobában, úgyhogy mozizás helyett hullaként alszunk a két takaró alatt.

Lava – Kalimpong – Gangtok

There is only one direct shared jeep from Lava to Gangtok (through Kalimpong), at 7,30 am, 5 hours, 180 INR / person. It’s arrived to Gangtok-Deorali, about 2-3 km south from Gangtok centre. Nice journey, but very dusty.
Accomodation in Gangtok: Heena Hotel in Deorali, friendly staff, big, clean room with hot water is 500 INR.

Neora-völgy felé, majd dzsipút gyalog

55. nap (2012. márc. 08.)

55th day (08. March 2012.)

Mivel tegnap este András azt mondta, hogy ő reggel egy 20 km-es túrát szeretne lenyomni, én úgy döntök, hogy ma pihi délelőttöt tartok. Ő is jobban tud így madarászni, nem kell rám várnia hegynek felfelé gyalog.
Szerencsére ma is napsütésre ébredünk, és az erkélyünkről végre látni a havas hegyeket a messzeségben, amikről később kiderül, hogy az a kínai határ. Az én délelőttöm nem eseménydús, mivel 8-kor már igen jó ereje van a napnak, hajmosást rendezek vödörből, tasakos samponnal. Mire végzek, lefagy a lábam is, hiába állok a vödörben. Már éppen ideje volt hajat mosnom, mivel még az andamáni tengeri só is rajta volt, nem beszélve az út poráról. Szellőztetek, kiülök az erkélyre, hogy minél hamarabb megszáradjon a hajam, közben nézem a gyerekeket, akik ünneplik a holi-t.
Holi: a tavaszköszöntő itt Indiában, amikor színes porokkal szórják és festik egymást az utcán az emberek. A színkavalkád a gonosztól és az ártó szellemektől véd. Itt nincs nagy holi, a gyerekek jönnek az utcán, műanyag dolgokon dobolnak és az összes szembejövőt szórják a színes porral. Pont az erkélyünk alatt alakul ki egy nagy csata, még András is látja a nyomait, amikor visszaér.
Dél körül esik be, és büszkén mutogatja, hogy látta a Khangchendzonga-t, amit a Tigris-hegyről nem sikerült. Sőt még rólam is készített videót, amint éppen az erkélyen sétálok.
Én meg döbbentem mesélem neki, hogy a napsütés előcsalta az embereket, és egymást tetvészik a napon. A szomszéd kislány hajából már másfél órája szedi ki az anyuka a tetveket!! Rosszul vagyok, azt hiszem, nem fogok megszabadulni a sapkától egy ideig.
Ebéd a tegnapi vendéglőben, meglepetésszerűen ugyanaz a menü.
Délután elindulunk Damdam felé az úton, majd 4 km után lekanyarodunk a dzsipösvényre, amit szerintünk már nem használnak az autók. Szép erdős, bambuszos helyeken megyünk, sok a madár, kis vízesések zubognak mellettünk, majd az egyik kanyarban válik teljesen egyértelművé számunkra, hogy miért csak gyalog használják ezt az utat. Leszakadt az út, és gyalog is csak a vízesésen keresztül tudunk átjutni a túloldalra.
Már elmúlt 4 óra, amikor még mindig a dzsipösvényen vagyunk, és nem értük el az elágazást Lava felé. Én már kezdek ideges lenni, mert mi van, ha ez csak egy kis ösvény felfelé, ami mellett elmegyünk /már elmentünk, és ha vissza kell fordulni, akkor a sötét az erdőben ér minket. Amit egyszer éltem meg életemben, és többet nagyon nem szeretnék.
András is figyeli a kanyarokat, lassan már 7 km-t tettünk meg gyalog a főútról letérve, mikor is meglátjuk az utat felfelé. Végre!
Pedig innen jön a neheze, mivel kb. 500 méter szintet kell emelkednünk olyan lépcsősoron, amit már több földcsuszamlás is elvitt, ráadásul nem spóroltak az anyaggal a lépcsőfokokban, ugyanis majdnem mind térdmagasságú. Emelkedünk felfelé, András csak a tetején meri bevallani nekem, hogy a reggeli túra csak 10 km-es volt, és végig szintben ment. Én meg nem akartam a nagy túrára menni, erre most legyalogoltunk több mint 11 km-t és emelkedtünk felfelé egy csomót.
Mivel tegnap este megittuk az utolsó ceyloni tea filterünket is, ma kérünk egy adag fekete teát (ami itt 2 liter), és kekszet vacsizunk mellé. Ma már kicsit melegebb van a szobában, már harisnyát sem kell felvenni a melegítőalsó alá!

7km, lisztes zsák és gida-horda

54. nap (2012. márc. 07.)

54th day (07. March 2012.)

Reggel arra ébredünk, hogy süt a nap!!! Gyorsan kiugrunk az ágyból és elindulunk egy nagy túrára, ami 7 km hegynek felfelé az úton. Állítólag a 6. és a 7. km között nagyon jó a madármozgás. Próbálunk reggel 7-kor dzsiphez jutni, de nem megy egy sem, a busz meg csak 8-kor indul arra. Marad a gyaloglás.
Az utunk végig az erdőben visz, kevés az autó, és csak egy-egy busz megy mindkét irányba. Amíg András madarászik az útról, meg a mellette levő kis ösvényekről, addig én napozok. Végre, már elég 2 hosszú pulcsi és a téli mellény is, sapka és kesztyű sem kell! Hátha a szobánk is felmelegszik egy kicsit. Mondom is Andrásnak, hogy ha ilyen marad az idő, akkor megint menjünk fel este a kolostorba, hátha most többet látunk.
A 7. km-nél kis falucska fekszik, kb. 10 ház. András kitalálja, hogy teázzunk valahol, de nekem gyanús, hogy abból itt nem lesz semmi. Hát nem is lett, sőt még azon is nevettek, mikor megkérdeztük, hogy mikor megy Lava felé a busz. Nem megy már ma több. Ahá, de még csak fél 12 van!
Akkor kapjunk el egy dzsipet visszafelé, de nemhogy dzsip, még autó sem jön, amit lestoppolhatnánk. Egyszer csak megjelenik egy kisplatós, dugig a vezetőfülke, András integet neki, hogy akkor a platón! Szerencsére megállnak, felmászunk a lisztes zsákok közé, és zötyögünk vissza kb. 5 km-t, a Lava előtti elágazásig, ahol is lekanyarodik a teher. Ott is stoppolják, hogy akkor mennének a platón, de érdekes módon senkit sem vesznek fel.
Ma a 3. vendéglőt próbáljuk ki, ahol számunkra újdonságként csirkés momo-t eszünk. A momo egy tésztába főzött csirke-zöldség csomag, amit a főzőlevével kell enni. A csomag finom, a lé nem, ráadásul kettőnknek kb. 4 adag kellett volna, hogy jól lakjunk ebben a hidegben, ugyanis itt már megint rossz az idő, felhőbe burkolózott Lava környéke és a szél is fúj. A momo-t megtoldjuk még zöldséges tésztával, amitől már undorom van lassan, mert állandóan tésztát eszünk. Itt még nagyon rizs sincs.
Mivel még kora délután van, úgy döntünk, hogy elmegyünk az utcánkon a másik irányba, ami a hegyekbe visz. Sétálunk egy jó adagot arra is, és nézzük a sziszifuszi munkát, amivel próbálják megállítani a hegyomlásokat, amik rendszeresen vagy betemetik, vagy elviszik az utat fákkal, villany- és vízvezetékkel együtt. Mire az egyik helyen megtámasztják/megállítják a hegyet, addigra a másikon megindul. Amúgy profi munkát csinálnak, tényleg le a kalappal előttük. De itt még a természet a nagyobb úr.
Visszafelé már sötétedik, a tehenekkel és a kecskékkel egy időben érünk vissza a faluba. Az utcánk végén van egy köz-wc, amit csak a piac napján nyitnak ki, egy kecskecsalád éppen ott várakozik, mivel az anyuka valami kincset talált a szemétben. A kisgidák meg olyan aranyosak, mindent megszagolnak rajtunk, a kezünkben, és amint szólunk nekik, már jönnek is oda hozzánk.
András elmegy szamóza-beszerző útra, addig én a teraszról nézegetem, ahogy az állatok jönnek haza a hegyekből, ugyanis reggel kicsapják őket, és este szépen hazatalálnak.
Sajnos ma sem tudtuk meg, hogy milyen is az igazán jó kilátás az erkélyünkről, viszont gyalogoltunk kb. 10 km-t nagyon szép helyeken.

Lava, ami nem folyik és ráadásul hideg

53. nap (2012. márc. 06.)

53rd day (06. March 2012.)

András fél 7 körül elindul szétnézni a településen, másfél óra múlva vissza is ér, azzal, hogy megtalálta az egyik ösvényt, amit a madaras útleírás mond.
Nagyon hideg van, kint is, és a szobában is, ami ráadásul az északi oldalra néz, pont a dzsipállomásra, emiatt zajos is, és ez a szerencsétlen épület a hegy tetején áll, így állandóan fújja a szél, ráadásul nincs ár/érték arányban ez a szoba. Keressünk másik szállást!
Lava nem egy nagy település, olyannyira nem, hogy még internet lehetőség sincs, van összesen 4 kajálda, meg néhány szálláslehetőség, amiből egyet most újítanak fel. Végül is a piac utcáján találunk egy mondhatni jó hotelt, a szoba dél-keleti fekvésű, így ha egyszer talán kisüt a nap, akkor be tudja kicsit melegíteni, van meleg víz is, adnak extra takarót, és franciaágy van, amiben össze tudunk bújni. Ráadásul csendes helyen van, mivel az utolsó ház az utcában, és a kilátás is fantasztikus (lenne jó időben). Nem hiába az a hely neve, hogy „álomföld”. Lefoglaljuk a kis szobát, és átcuccolunk ide. Persze az Orhideában nem értik, miért, hiszen majdnem mindenki ott száll meg, mert az új…
Mire belakjuk a másik szobánkat, már be is népesül az utca, piac van! Na, ne képzeljetek el egy nagy valamit, a környékről jönnek az árusok, zöldségeket, gyümölcsöket, ruhákat, és egyéb háztartásba szükséges dolgokat árulnak, mivel a faluban nagyon nincsen bolt. András vesz is magának egy gyűrűt, az árus pedig bhutáni papír 5-öst ad vissza, mert nincs neki más. A háztartási cikkek legnagyobb része kínai, de itt olyanok vannak, amik otthon a kínai boltokban nincsenek. Árulnak szappanokat is, hát éltetek már büdöset, akkor ez olyan, és kartonszámra viszik!
Délután próbálunk egy vörös pandás utat szervezni, mivel ez az állatka csak itt él a Himalájában. Az állatkertben már láttuk, de azért jó lenne vadon is megnézni. De ugrott a pandázás, mert március 3-9. között pandaszámlálás miatt nem lehet idegeneknek bemenni a nemzeti parkba. András érdeklődik a madarászási lehetőségek iránt, majd kb. fél óra agyalás után összeállít neki a csávó egy programot, amiben 34 km kocsikázás lenne sok gyaloglással 6000 forintért, és még erre jön a madaras-vezető bére. Na, lássuk azt a vezetőt! Meg is érkezik, András nyomja neki a célfajok angol neveit, de semmi reakció, csak az, hogy van-e madaras könyvünk, mert abban megmutatja. Visszagyalogolok a szállásra a könyvért, de már mosolygok magamban, hogy ezekkel szerintem nem lesz madarászás. Ez alatt András kifaggatja őket, hogy merre a hova? Lerajzoltatja. A madaras könyvben minden fajra, amit András szeretne látni, vagy azt mondják, hogy nem, vagy azt hogy nagyon nehéz. Ráadásul mutogatnak olyanokat is, ami csak Sri Lankán van. András még alkudik, de az is olyan drága, én meg mondom, hogy ezek kamugyárak, mert a kiscsávó egy madárfajt sem tudott, úgyhogy nem megyünk velük sehova.
Viszont most már ismerjük az utakat, amiket az útleírás térképe és ezek a kamugyárak ajánlottak, úgyhogy neki is indulunk az egyiken, meredeken a hegynek fel, majd lefelé a csővezeték úton, ami visszavisz a településre a disznóólak és a pöcecsatorna mellé. Mellesleg jó kis túra volt, megint lenyomtunk 5-6 km-t. Zárásként elgyalogolunk még a buddhista kolostor udvarába is, ahonnan nagyon jó kilátás lenne a hegyekre, ha tiszta lenne az idő, de sajna felhőben és ködben úszunk.
Este gyors forró vizes fürdés vödörből, majd jön a ceremónia, felöltözni pizsamába: harisnya, melegítőalsó, trikó, pulcsi, tunika (hogy a derekat védje), és polár pulcsi. Dardzsilingbe vettünk egy gyapjú zoknit, aminek polár a belseje, az egyik legjobb találmány az életben, mert két téli zokni nem tudta melegen tartani a lábfejemet, ez viszont igen! András is hasonló cuccban alszik mellettem, és még 2 vastag takaró is van rajtunk, sőt ő még a hálózsákba is behúzza magát, amit én inkább a derekam alá teszek, mert az ágy is süt a hidegtől. És ne gondoljátok, hogy éjszaka melegünk van! Ja, sapka és kesztyű is van rajtunk. Itt sincs fűtés, ugyanúgy, mint Dardzsilingben.
Alvás előtt még megvitatjuk, hogy itt biztos nem télen „készülnek” a gyerekek, mert a helyiek is úgy fáznak, mint mi.

Lava

New accomodation: Hotel Dreamland, good room with hotwater, 400 INR/room.
On Thuesday there is market, not big, but strange.
No internet, no ATM in Lava.

Fel a hegyre, le a hegyről, fel a hegyre

52. nap (2012. márc. 05.)

52nd day (05. March 2012.)

Reggel 6 körül elgyalogolok Ghoom felé, hogy elkapjak egy „osztott dzsipet”. Sikeresen az első terepjáróban van hely, poénkodnak a kiejtésemen. Hétre, egy benzinkúti „gyors” kitérővel és rövid sétával a tigris-hegyi elágazásnál vagyok. Az elágazásnál megkérdezek egy terepjáróst, hogy mennyi az annyi, 300-t mond, én meg búcsút neki, két és fél kilométerért egy kicsit borsos az ár…
Gyalogolok fel, a napfelkelte nézők meg lefelé. Stoppolok, de egy kocsi sem akar felvenni, pedig hely is van. Haladok felfelé, de sajnos az idő csak egyre romlik. Az ösvénynél már elég rosszak a látási körülmények, pedig eddig nagyon jó volt a mozgás, több vegyes csapattal is találkoztam. Az ösvény szűk bambuszoson visz keresztül, nehéz rajta a madarászat, több a hang, mint a madár. Minden egyes oldalcsapáson behallgatok, ahonnan hangok hallatszanak, beljebb megyek és megpróbálom becserkelni a hangforrását. Valami sikerül, valami nem. Az egyik csapáson beljebb merészkedek, ahonnan két tojó TRAGOPÁNT (Satyr Tragopan) riasztok fel!!! Sajnos vissza kell fordulnom, mert még szeretnék felmászni a csúcsra és nem lesz elég időm visszaérnem délre, kijelentkezni a szállásról. Csillának írok egy sms-t, hogy 12 előtt érkezem. Visszafelé belefutok egy scimitar-babbler csapatba, melyben a vékonycsőrű is benne van, amit szerettem volna látni, pedig már lemondtam róla.
Kiérek az alsó kapuhoz, ahol egy csapat madarász néz valamit. El kell döntenem vagy a csúcs vagy a madarászok, a kettőre nincs időm. A csúcsot választom, talán még bejön valami fenn. Kérek egy jegyet a sorompónál, kapok egy gépkocsi jegyet, de örülnék, ha most azzal lennék. Felloholok, de semmi extra. Irány vissza, mert szűkre szabtam az időt, ha nem kapok el rögtön egy taxit, akkor fizethetünk még egy éjszakát a semmiért.
Félúton találkozom a madarászokkal, valószínűleg ők is a hegyi príniát nézték. Megtudom, hogy egy White-throated Redstart-t néztek annyira fent, jobb lett volna őket választani… Sajnos a kocsi is tele, így gyalogolok lefelé. Senki nem akar felvenni. Kiérek az elágazáshoz, de annyi az utazni szándékozó Dardzsiling felé, hogy inkább gyalogolok és stoppolok. Szembe jön a menetrendszerinti kisvonat, tegnap óta sikerült leszedni a kisiklott mozdonyt. Elérem a ghoomi vasútállomást, ahol még többen vannak, még a napfelkeltés csoporttal is találkozom, ők is szeretnének szabad kocsit fogni. Lehet, hogy reggel óta próbálkoznak?!
Gyalogolok tovább és már minden mozgó járművet próbálok megállítani, mire egy laza motoros felvesz (egyébként egy royal enfield-vel, amit már régóta szerettem volna kipróbálni, akár utasként is!). Parázok az úttól, mivel az állvány a teleszkóppal a jobb kezemben, így csak a ballal tudok kapaszkodni, közben kanyarog az „út”. Sorra előzzük le a kocsikat, nagy a dugó, már dardzsiling „alsónál” áll a vége. Közben velem vagánykodik a motoros, szinte mindenkit ismer. Köszön mindenkinek és biccent hátra, hogy milyen utasa van. Most fogom fel milyen nagy szerencsém volt, mert ha sikerült is volna egy kocsit fogni, akkor is egy órára értem volna vissza! Az elágazásnál mondom, hogy itt jó lesz, mire megkérdezi, hogy mi a szálloda neve. Mondom neki és automatikusan arra kanyarodik, elvisz a lépcsőig. Tíz perccel 12 előtt érek vissza, Csillu már mindent összepakolt, fizetünk, és indulunk is, hogy minél hamarabb eljussunk Lava-ba.
Átsétálunk a városközponton, ami nem könnyű a csomagokkal a hátunkon, mert csak az úttesten lehet közlekedni (járda nincs), ahol nem csak a kocsi sok, hanem az ember is, akik nem figyelnek egymásra, és nehezíti a helyzetet még az is, hogy néhány helyen az út szélén húzódó szennyvíz-csatorna nyitott.
Szerencsésen elérünk a Kalimpong felé induló dzsipek állomására, és már csak 2 emberre kell várnunk, hogy megteljen a kocsi. A hátsó sorba kapunk már csak jegyet, ahol (Európában) 3 embernek lenne elég hely, de mi 4-en fogunk ott ülni, és a kézitáskák az ölünkben. Imádkozunk, hogy csak 2 vékony helyi kerüljön mellénk, de nincs szerencsénk, mert a csaj kb. 120 kilós, még jó, hogy a pasija ezt kompenzálja, mert ő kb. 50. Mindegy, kibírjuk, hisz csak 3 órás az út Kalimpongba.
A szűk hellyel nem is lenne baj, de a kipufogó olyan szerencsétlenül rohadt ki, hogy az összes gáz a hátsó ülés alá ömlik be, majd megfulladunk. Kinyitjuk az ablakot, így meg megfagyunk. Hosszú volt a 3 óra.
Kalimpongban sikerül rögtön elkapnunk egy másik kocsit, ami Lava-ba megy, még helyünk is van. Sajnos az eső is megérkezik velünk együtt a városba…
A dzsipállomásnál találunk egy szállást, bár drága, a szobában büdös van és nagyon hideg, hidegebb, mint Dardzsilinben, ha ez lehetséges. Gyors forróvizes fürdő vödörből és egy ágyba bújunk ketten, hogy melegítsük egymást.

Darjeeling – Kalimpong – Lava

By shared taxi, Darjeeling to Kalimpong is 90 INR/person, 3 hours. Kalimpong to Lava is 60 INR/person, 1 hour.
Accomodation in Lava: Hotel Orchid at jeep station, 650 INR/room, cold, noise, smelly, not good. If you go to Lava, you try to find a room faces to south, because of the „natural heating” (sunshine).