Sri Lanka a mennyország India után

21. nap (2012. feb. 03.)

21th day (03. February 2012.)

Hajnal fél négykor keltünk, és a riksás pontban négykor meg is érkezett. Fél óra alatt kiértünk a reptérre, ami előtt ittunk egy csá-t, majd becsattogtunk a reptérre. A nemzetközi és a belföldi reptér egymás mellett van, egy váróterem választja el a kettőt egymástól. Itt is csak azt engedik be, akinek repjegye van. Az őrök olyan fittek voltak reggel, hogy még viccelődtek is, hogy a gyereknek miért nincs jegye (hátizsák)?
Becsekkolunk, András a bal oldalra kéri a jegyet (jobbra kaptuk), majd átmegyünk az ellenőrzésen is (külön női és férfi). A női sorban egy komplett háztömbnyi nőcsapatot félre állítottak, mert tiltott dolgok voltak a kézi táskában, míg az övemet fűztem be, láttam, hogy egy széken púposra halmozva csak ollók vannak. Ezalatt Andrást megkérdezik, hogy honnan jött, és tudják, hol van Magyarország!
Reggelire eszünk szendvicset, és ingyen netezünk 20 percet, ismét a TATA jóvoltából, mire befejezzük, ki is írják, hogy a 9-es kapuról indul a gép. Ami zárva van. Nézzük, az 1-es kapunál kígyózik egy nagy sor, kiderül, hogy az a 9-es, nekünk is oda kell beállni. Megnézik a lepecsételt jegyeket, és a kézi táska cetlijét, majd buszról leszállva megint megnézik a jegyet, majd a lépcső alján ismét, és még végig is simítják, hogy biztos pecsételve van és nem rajzolva. Na, itt aztán biztonságban vagyunk!
Az út Colombo-ba (Sri Lanka fővárosába) egy óra. Én bealszok, András meg abban reménykedik, hogy kapunk kaját. Kaptunk, tésztát szószos lencsével, valami sütit, ami András szerint finom volt, úgyhogy az enyémet is megette, meg 2 decis igazi ásványvizet.
Én ideges voltam a vízum miatt, mert csak december végén kristályosodott ki Sri Lankán az új rendszer, miszerint minden külföldinek (legalább is európainak) kell venni vízumot. A ….oldalon lehet megvásárolni elektronikusan, 20 USD/ fő, adnak egy regisztrációs számot és egy nap múlva megnézheted, hogy érvényes-e a vízumod. A mienk érvényes volt a rendszer szerint, de azért én idegeskedtem. Nem volt miért. Az útlevél ellenőrzés során még örültek is, hogy on-line vízumunk van, mert így könnyebb az ellenőrzés, mintha a reptéren vettük volna meg (és gyorsabb is). Mikor meglátta a határőr, hogy Kithulgala-ba megyünk, rögtön beszédes lett és mondta, hogy az nagyon szép hely, ott volt nászúton.
A csomagok rendben megérkeznek, bár az Andráséba bepróbálkoztak, de sikertelenül. Az előtérben András felvesz pénzt az automatából, elsőre sikerül, és megkérdezzük, hogy lehet eljutni Kithulgala-ba busszal. Elhadarják ketten is, de nem értjük teljesen. Valahol át kell szállni, és ezt nem értjük, de az út csak 4 óra.
Kilépve az ajtón megcsap bennünket a trópusi meleg, amely forró és páradús. Találunk egy buszt, és az előtte álló rendőrtől megkérdezzük, hogy ez megy-e a Colombo-i buszállomásra, de ez is elhadar valamit, amit meg egyáltalán nem értünk. Felszállunk, és két fiataltól megkérdezzük, hogy ők hova mennek, „Colombo-ba, a vonathoz az erődbe”. Mondom Andrásnak, hogy az jó, mert mellette van a buszállomás.
Megyünk kb. 6 km-t, amikor megáll a busz és mindenki leszáll. Érdekes, mert a város 30 km-re van a reptértől. Kiderül, hogy itt kell átszállni. Végül is az összes turista jön velünk, meg még felszedünk pár helyit (kis busz) és fél óra várakozás után (35 fokban) el is indulunk. Átlagsebesség 10-15 km/óra, a 45 perces utat 2 óra alatt tesszük meg, be a városba, a buszállomásra. Ott kiraknak mindenkit, a turistáknak elmondják, hogy melyik számú buszra kell felszállni (nekünk a Hatton felé menőre). Veszünk rágcsát meg mangólevet (az indiai jobb) és beállunk a kígyózó sor végére a peronon. Valamit bemondanak a hangosba, amiből csak azt értjük, hogy Hatton, de a közelünkben egy lélek sem beszél angolul, így csak találgatjuk, hogy bizti kimarad egy járat. Lassan fél órája állunk a nagy melegben a sor végén, ráadásul téli, vastag nadrágban, hogy ne lépjük túl a repcsin a súykorlátot. A sor elején egy helyi nő rosszul is lett a melegtől, mire befut egy kis busz, azt teli engedik, és utána jön egy mentesítő járat. Arra felférünk. Itt más az ülések elrendezése, emiatt nincs hely elől a csomagoknak, egy ülésre lepakoljuk, én mellé ülök, Andrásnak pedig csak a másik sorban, mögöttem jut hely. Nem tudom, hány fok lehetett, de szauna érzés kerített minket a hatalmába, csak az vigasztalt, hogy a helyiekről is ugyanúgy folyt a víz, mint rólunk. Így álltunk fél órát, hogy tartsuk a menetrendet (a mentesítő járattal, a kimaradt busz után).
Nem igazán szeretnék erről a buszozásról írni, a lényeg legyen az, hogy én tartottam a három nagy csomagot, sehol nem láttam ki a buszból, a levegő sem jött rám, hegynek felfelé kanyarogtunk és vagy a gázolaj volt darabos, vagy a sofőr lába rángott, de indultunk-fékeztünk állandóan, mindenki rángatózott előre-hátra. Ja, az út elején még megálltunk a benzinkúton és cirka 140 liter gázolajat benyomtunk a buszba, szóval az első órában semmit sem haladtunk előre. A lényeg, hogy én bírom az utazás minden formáját, de majdnem behánytam a 4 óra alatt, mire megérkeztünk Kithulgala-ba.
Ott az első riksással elvitettük magunkat a Rest House-ba, ahol persze nem volt hely. Ajánlottak egy másik szállást, ahol szintén nem volt hely (ráadásul iszonyú drága volt, Plantation Hotel), majd a riksással felhívattuk a Rafter’s Retreat-ot, hogy van-e hely, szerencsére volt, ráadásul a Rest House mellett. András megnézi a szállást, és lefoglalja két éjszakára, addig én beágyazva a csomagok közé várom a riksában. Mikor visszajön, kérdezem tőle, hogy milyen, tiszta? A válasz, hogy nem számíts jóra, és még drága is. Mikor meglátom, hogy milyen a szállásunk, majd elsírom magam, de örömömben! A folyó partján vagyunk egy kis bungalóban, aminek két oldala van (egy a szomszéd felé, egy pedig a bejárat + fürdőszoba oldalra), a másik kettő csak korlát és bambusz redőny. Középen az ágy, felette a szúnyoghálóval, meg még egy kisebb ágy és asztalok, meg két nyugágy. Minden fából. Imádom az első pillanattól kezdve!
Ezen a gyönyörű helyen kimosok néhány cuccot, a nagyobb darabokat pedig odaadjuk mosatni (darabját 120 forintért). Már rá is fért a ruhatárunkra, hiszen nem sokat hoztunk, és a meleg miatt minden nap újabb felsőt kell vennünk, mert beleizzadunk. Míg én kimosok és kiteregetek, András a nyugágyból madarászik és beszed 4 új fajt. Azt hiszem, neki is tetszik ez a szállás.
Én pihizek, András sétál a kertben. Este nyolckor vacsora (benne van az árban), külön kérjük, hogy legyen leves is. Van, zöldség leves, olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál, és életem legfinomabb zöldséglevese! A második zöldséges rizs, szószos csirke, párolt zöldség, mangócsatni (édes mangó szósz), a desszert pedig ananász. Szerintem sokkal finomabb, mint az indiai konyha, András szerint nem. Azt hiszem ebben nem fogunk kompromisszumra jutni…
Vacsi után megkörnyékez bennünket a menedzser (trikóban és derékra tekert kendőben), hogy mi a tervünk. András madarászni szeretne a túlparton, elmondja, hogy milyen fajokat szeretne látni, le is szervezik neki. Tovább érdeklődik, hogy innen hova szeretnénk menni. Tudjuk, mire megy ki a játék, foglaljunk kocsit sofőrrel. Egy órás beszélgetés, tervezgetés és huza-vona után végül is mond egy árat, amit mi sokallunk (14 napról van szó), és megegyezünk, hogy alszunk rá egyet, és holnap válaszolunk. Ekkor jön a folytatás, hogy bár 2 éjszakára adták ki nekünk a szállást, sajnos figyelmetlenek voltak, mert holnapra full tele van az egész hely, nem-e mennénk át egy hegyi házba, ahol „nagyon jó a madármozgás”. Nekem eszem ágában sincs innen odébb állni, én ezt a házat akarom a folyóparttal. Szerencsére András is, de megígérjük, hogy holnap megnézzük a másik helyet.
Most tényleg hamar fekszünk, mert nem szeretnénk felkapcsolni a villanyt. András a mosdókagylón talál egy tenyérnyi pókot, amit elzavar. Magunkra húzzuk a szúnyoghálót, hallgatjuk a folyót és elalszunk.
Aludnánk, ha egy óriás mókus nem mászna fel a bádogtetőnk feletti fára, ahonnan dobálja le a gyümölcsöket a tetőre és a földre, hogy később összeszedegesse. Egyik másik úgy koppan a tetőn, mintha robbantanának. Végül csak jól lakott és elaludhattunk.

Chennai – Colombo – Kithulgala

Airplane from Chennai to Colombo at 7 AM, Air India Express, 6900 INR / 2 person, 1 hour.
We went by bus from Colombo Airport to Colombo Bus station. You can find this bus left from the „group exit”, after about 6 km you change to other bus, number 187, which is stop at the main bus station. Local people said, this is a 45-minutes way, but we took it almost 2 hours, because was big traffic, 400 LNR / 2 person + baggages.
From Colombo to Kithulgala catch a bus to Hatton (number 18, platform 43), 4 hours, 760 LNR / person + baggages, because must pay for the baggages. The journey was terrible, hot, no air inside the bus, full of people, and driver was stupid. You ask the staff, tell, when you have to get off, if you don’t ask, they don’t stop.
Kithulgala accomodation: Rafter’s Retreat, next to Rest House. Very good bungalows, clean, price include half board. Friendly staff. Loundry 60 LNR/piece. If you go to Kithulgala, you should book an accomodation, because Rest House and Plantation Hotel was full.

"Cs" betűs városok

20. nap (2012. feb. 02.)

20th day (02. February 2012.)

Reggeli a szállás éttermében, mindenféle helyi „péksütemények”, amik borzadályosak, inkább a pirítóst választjuk, sós vajjal. Viszont végre normális tejeskávét lehet inni.
Nagyjából összepakolunk a szálláson, és megkeressük az itteni templomot. Chidambaram (ejtsd: Csidambaram) a Dél Siva zarándokút egyik állomása, amely alatt az 5 alapvető elemnek, linguamnak tisztelegnek, úgy, mint: föld, víz, tűz, levegő és az éter. Itt az éternek állítottak templomot, Siva éteri táncának.
A Nataraja, azaz „tánc ura” templom a híres itt. A város a Csola birodalom székhelye volt egy ideig, ez idő alatt építették a templomot, a 9. században, 22 hektáron. A főbejárat hasonlít a madrasi-hoz, állat- és emberalakok (van egy hatalmas kígyószobor is, ami körülöleli az embereket, akiknek torz az arca) vannak rajta. A legfőbb nevezetesség itt is az 1000 oszlopos királyi csarnok, viszont ezt csak a fesztiválok alatt nyitják ki. Magába a templomba be lehet menni (ingyen, csilingelő kapuk nélkül), mezítláb, és fényképező nélkül. Így Andrással felváltva néztük meg a hatalmas épületet, kacskaringós folyosókkal és lehetetlen alaprajzzal. Mindketten azt hittük, hogy eltévedtünk, mert szerintünk körbe mentünk, valójában pedig össze-vissza. A templom gránitkövekből épült, amelyek 50 km-es körzetben sehol sem találhatóak. Sivának, a kozmikus táncosnak rengeteg szobrot állítottak itt, összesen 108 táncpózt lehet látni, és van egy, amely 5 fém ötvözetéből készült.
Chidambaram megér egy megállót, ha útba esik, de csak ezért ide jönni, szerintem nem érdemes. Mellesleg találkoztunk 4 nyugat-európaival, akik, mikor meghallották, hogy le kell venni a cipőt, azonnal visszafordultak, és be sem mentek! Azt elfelejtettem mondani, hogy az utcákon és az utakon nagy a szemét, de a templomokban tisztaság van, és még csak nem is köpködnek bent. Sok helyi a templomba menekül egy kis nyugalomért, kikapcsolódásért.
A szálláson kicsit pihizünk, majd átmegyünk az állomásra, ahol, láss csodát, van közvetlen járat Chennai-ba (Madrasz). Express!! El sem hisszük. Állítólag hat óra az út.
Amiből nyolc lett, mert Madraszban (nekem így jobban tetszik, ezt fogom használni) most építik a metró funkciót betöltő magasvasutat az utak mellett és felett. Mindenhol egyszerre a városban, így azt lehet mondani, hogy a legfőbb utak egyik sávja le van zárva mindkét oldalon (mintha Bp-en az összes nagy forgalmat levezető út mindkét oldalán lezárnának 1-1 sávot, egyidőben, mindenhol). Amúgy én nem szeretem a nagy városokat, ez sem nyerte el a tetszésem, zsúfolt, hangos és iszonyatos káosz van az utakon.
Mivel az útikönyvben csak a belvárosról van térkép, a buszállomás pedig onnan kb. 4 km-re van, vakon botorkálunk. Természetesen az állomással szembeni szállodában nincs hely, úgyhogy az előtte állomásozó riksásokra bízzuk magunkat, akik elvisznek kb. 2 km-re, egy viszonylag jó szállásra, ahol szobára hozzák a csípős kaját, amit a magunkkal hozott pezsgővel öblítünk le, tekintettel a várt és kapott jó hírre.
András elmegy félórára netezni, én ez alatt olvasgatom a Sri Lanka útikönyvet, hogyan is lenne a legcélszerűbb bejárni a tervezett útvonalat, busszal.
Van meleg víz, csak az udvarról kell behozni egy hatalmas vödörrel, ami mindkettőnknek elég egy jó fürdőhöz.
Viszonylag hamar fekszünk (10 óra), mert hajnal 4-re jön értünk a riksás, el kell érnünk a reggel 7-es gépet.

Chidambaram – Chennai

Nataraja Temple entrance is free, inside taking photo is forbidden.
Transport: by bus, 8 hours, because building the train-line next to every main road in Chennai.
Accomodation: about 2 km from bus station, I forget the name, tuk-tuk driver find the Hotel, clean room with AC is 800 INR.

Csillunak pihi, Andrásnak juhi

19. nap (2012. február 01.)

19th day (01. February 2012.)

Éjjel megint nem tudtam aludni, mert hajnal kettőig nyomták ezer hangerővel a zenéjüket, aminek se ritmusa se dallama nem volt.
András fél hétkor nélkülem indul vissza a rezervátumba, most a vadas oldalra, én meg próbálok végre aludni a hajnali hűvösben és csöndben. De nem sikerül, mert negyed 8-kor az utcán bömböltetik a zenét, itt is az a házszentelés megy, mikor végre odább gurul a teherautó, akkor meg valamelyik szobában kapcsolják be a zajládát. Ráadásul háromnegyed 8—kor kopognak az ajtón, tudom, hogy nem András az, mert külön bejáratott kopogásunk van, gondolom, nem nyitom ki. De nem hagyták annyiban, majd rám szakítják az ajtót. Kinyitom, hálóingben, kócosan és bosszúsan, hogy „mi van?” Az ágytakaróért jöttek, mert mosni kell. Egyszerűen nem tudtam velük megértetni, hogy majd kimossák délben, amikor elhagyjuk ezt a koszfészket, mert csak kötötték az ebet a karóhoz. Kivágtam nekik a két ágytakarót, amikor is a második, aki eddig még meg sem szólalt, bepróbálkozott, hogy akkor ő jön takarítani. Na, nálam ekkor szakadt el a cérna, és angolul elhadartam nekik, hogy ezt a szakadt fürdőszobát az utolsó maharadzsa óta nem takarították, akkor nekem itt ne akarjon hajnalban pattogni. És rájuk vágtam az ajtót. Valószínűleg megértették, mert nem jöttek vissza.
András dél körül ért vissza, addigra én utolértem magunkat a blog írásával (mert pár napot elmaradtunk), viszont meséltem neki, hogy semmit sem tudtam aludni, hiába maradtam itt.
András elmeséli, hogy busszal ment ki, de a rezervátum bejáratánál nem volt senki, így a kerítés mellett ment be. Nagyon jó volt a mozgás, látta az itt elő antilopokat és a madarak is nagyon jól mozogtak. Nem ment végig az ösvényen, csak egy kilátóig. Visszafelé vette meg a jegyet és az eladó érdeklődött utánam (nem mellékesen András szerint vele nem találkoztunk tegnap)! Utána szerzett egy riksást, akinek büféje is volt, tele vendéggel. Mondta, hogy kicsit várni kell. Megegyeztek 50 rúpiában, hogy kiviszi a madárrezervátumba, vár egy órát és visszahozza. „Lezavarta” a vendégeket és már indulni is akart, mikor ellenőrizte az üzemanyag szintet, persze üres volt… Tankolni indult, addig András megitta eddigi legolcsóbb (16 HUF) és legrosszabb csáját. Visszaérve éppen arra jött két fiatal, rájuk bízta a tuk-tuk vezetését. Kivitték a szivattyús házhoz, ahol rögtön vissza akarták vinni… Mondta, hogy egy óra múlva megyünk vissza, nem előbb. Riksások el, így kénytelen volt kigyalogolni az útig, ahol a helyiek leállítottak egy célbuszt, azzal jött vissza.
Egyre kimegyünk az állomásra, ahol az állítólagos közvetlen járat persze nem megy Chidambaram-ba, át kell szállni Nagapattinam-ban. Szerencsére mindkét buszon volt helyünk, csak 5 és fél óra volt az út összesen, plusz a várakozások. Nekem ez volt a legbrutálisabb buszozás, mert a sofőr egy állat módjára ment. Majdnem elgázoltunk egy koldust és egy motorost, a figyelmetlensége miatt. Mivel én a legelső ülésen ültem, mindent jól láttam, hát néha a szívem is megállt a zakatolásában.
Chidambaram-ban az egyik legjobb és legdrágább szállást választjuk ki (4000 forint a szoba, reggelivel), de végre itt emberi körülmények vannak. Gyorsan lepakolunk és keresünk egy normális éttermet, ahol csirkelevest eszünk, András tandoori csirkét én pedig csirkés tésztát. Csirke csirkével!! A két napos keksz és chips „diéta” után ez maga az álom.
Mivel ma reggelre elfogyott a két tekercs Zewa wc-papírunk, és a 100-as papírzsepi is, valamit vennünk kell. Kb. a hatodik boltban, pult alól adnak egy tekercset, ami 160 forintba került. A napi átlagunkat ismerve talán egy hétig elég lesz.
Tervezgetjük a holnapi napot, hol aludjunk Madrasz-ban, hogy hajnal 5-re kiérjünk a reptérre, a 7-kor induló járathoz. Hát ez még nagy menet lesz, de én már alig várom, hogy Sri Lankára érjünk! Nagyon kíváncsi vagyok rá.

Point Calimere, a madárparadicsom

18. nap (2012. jan. 31.)

18th day (31. January 2012.)

András reggel hat után kelt, hogy érjük el a fél hetes buszt, de képtelen vagyok kimászni az ágyból, hullafáradtságomra még aludni sem tudtam az éjjel. Jó, akkor menjünk a hetes busszal, szerencsére a buszállomás a szomszédban van.
Hétkor nem ment busz, még háromnegyed órát kellett volna várnunk, András inkább fog egy riksást, és kivitetjük magunkat a Kodaikarrai faluba, a tengerpartra, ami szintén a világ vége. Innen lehet bejutni a Calimere vad- és madárrezervátumba. Az egész rezervátum 30 km2, itt egy hetet is el lehetne tölteni, talán majd legközelebb. Az erdészet házánál felvilágosítanak, hogy a falu két oldalán fekszik a rezervátum, az egyik irányba a madarakat, a másikba az emlősöket lehet megnézni. Csak gyalog lehet menni, (biciklit sem tudtunk sehol kölcsönözni) és ha mindet be szeretnéd járni, az kb. 20 km.
Kivitetjük magukat a madaras oldalra, egy szivattyús háznál tesz le a tuk-tuk, amikor is neki kezd az eső. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, és változó intenzitással, de esik, mikor is a bicikliző halászok szólnak, hogy fussunk a házba, mert jön a nagy zuhé. Éppen, hogy beértünk, és le is szakadt az ég. Ömlött az eső. András kihasználja a ház összes nyílását és bentről nézi a madarakat.
Kicsit csendesedett az eső, de András nem bír magával kimegy az esőbe madarászni, mondja nekem, ha a helyiek bírják, nekünk is kell. Én inkább kihagyom. Megfejtek még három keresztrejtvényt, amikor teljesen eláll az eső. Megkeresem Andrást, szerencsére nem jutott messzire, mondja is nekem, hogy ennyi partfutó ( András megjegyzi, hogy az apró partfutók számát feltétlenül írjam le: +20.000, azaz húszezer!!!) között nehéz lesz megtalálni a „kanálcsőrűt”. Ha a ritka partfutót nem is sikerült találni (később kiderült, hogy néhány évtizede már nem láttak a területen), viszont a godák között kiszúr egy ázsiai cankógodát!!! Majdnem annyira örül, mint a trópusimadárnál. Tovább megyünk, de akkora a terület, hogy nem tudjuk eldönteni merre az arra. Átvágunk az egyik szárazabb lagúnán és már a tengerparton is vagyunk. Ismét színes halászhajók és halászok között gyalogolunk. Az itteni kánya (Brahnimy Kite) mellőlünk szedi fel a száradó halakat, lélegzetelállító a technikája. András le is videózza.
Találunk egy árust, alap dolgokat lehet kapni, de legalább az üveges mangó hideg. Ez most megmenti az életünket, olyan meleg van, hogy csavarni lehetne a vizet rólunk. Keresünk valami kajálda félét, de szűkösek a lehetőségek. Az egyik helyre későn érünk, mert mondjuk: Szeretnénk valamit enni, melyre az a válasz érkezik: Jöjjünk vissza este hétkor, akkor lesz legkorábban… Elgyalogolunk a központba, ahol érdekes szertartást végeznek a helyiek. Egy platós teherautóról bömböl az imádság, egy égő fáklyát visznek körbe az utcán és a házak bejáratánál megvárják a tulajdonost és ott átadják neki a lángot, aki beviszi a házba. Szerintünk a gonosz szellemeket űzik el így?!
A boltnál folytatjuk szervezetünk dehidratálást, közben várjuk a buszt. Visszamegyünk Vedharanyam-ba szállást keresni és ebédelni. Kicsit késve, de jön a busz. A putri másik végén szállunk le és kérdezgetjük az embereket, tudnak-e valami szállást. Sajnos a mostani „szállodánkat” említi mindenki elsőként, a másodikról kétes információkat kapunk. Valaki állítja, hogy csak egy van, valaki a másodikról is tud, de nem tudja megmondani, hogy hol… Közben találunk egy éttermet, rántottát eszünk porotával (chapatiszerűség, inkább a palacsintához áll közelebb) banánlevélen. Visszasétálunk a szálláshoz, közben töltünk a telefonra, már fogytán volt az egység. Érdekességképpen a hivatalos Vodafone-s boltban nem tudunk feltölteni, viszont megmutatják hol tudjuk elintézni… Ez is csak Indiában fordulhat elő. Szálláson estig elütjük az időt. Este netezünk, rendezgetjük sorainkat, skypolunk a családdal.

Ez Csilla napja

17. nap (2012. jan. 30.)

17th day (30. January 2012.)

Reggel indítványozom, hogy mossunk hajat, mert utána jobb lesz a közérzetünk. Meleg víz már van, csak a tusoló nem jó, úgyhogy a combközép magasságban lévő csapból folyatjuk a műanyag vödörbe a vizet. Itt külön kis szett kapható a fürdéshez, egy nagyobb és egy literes kis műanyag vödörke. Még sosem mostam a derékig érő hajam vödörből, de ezt is kipipálhatom, csak fél órámba került, mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy olyan koszos volt már a hajunk, hogy egyszerűen lecsúszott róla a víz.
Miután végeztünk, elindulunk a nagy templomba, ami világörökség. Ez volt a Csola birodalom fővárosa, egész Dél-Indiát innen kormányozták a 10. – 14. század között. A világörökség címet azzal érdemelte ki, hogy ez India és Dél Ázsia egyik épen megmaradt és élő Csola öröksége. Pedig sok viszontagság érte ezeket az épületeket, például miután a csolákat megdöntötték, az új király felégetett mindent, ami az elődök munkája volt.
Itt is van csilingelő kapu, de mi még korán jöttünk, átvizsgálás nélkül beengedtek. Ami abból a szempontból is jól jött, hogy kifelé jövet láttam, hogy a turistákról a bőrövet is leszedetik, és nekem is az van, de ha leveszem, akkor leesik rólam a nadrág.
Magas bejáraton át jutunk be a hatalmas udvarra, ahol India második legnagyobb bika szobra látható, egy kőtömbből faragták ki, ami 6 m hosszú és 3 m magas, 25 tonna.
A tér közepén áll a főtemplom, aminek a 30 m-nél magasabb zárókupolája egyetlen, 80 tonnás gránittömbön nyugszik. A tömböt annak idején lejtőn húzták fel, aminek a vége 6,5 km-re volt a templomtól. Maga a kupola 66 m magas, mellette 13 emelet magasnyi támfalakkal. A belső szentélyben egy 4 m magas linguam van, amelyhez ma is imádkoznak (ezért élő templom).
Sok kisebb melléktemplom is van itt, mindegyik más istennek áldoz, és mindegyiket más-más korba építették. A teret körbevevő falak mentén kerengő van, amelyekben összesen 108 linguam található.
A templom után elindulunk a bazársoron a palota felé. Veszünk egy mobiltöltőt 300 forintért, mert nem találjuk a mienket, lehet, hogy elhagytuk valahol.
A palota egy szívszorító, keserves menet volt, mert azt a gyönyörű helyet egyáltalán nem gondozzák és a gaz meg az enyészet uralja. Gondolhatjátok, hogy milyen lehet, ha a palota múzeumba a belépő 4 forint!
Viszont a könyvtár nagyon érdekes! Az 1700-as évek körül alapították, összesen 60.000 kötet van itt, ebből 30.000 pálmalevélből készült. A legrégebbi pálmalevél könyv az 1400-as évekből való, de rengeteg rajz és térkép is van itt. Külön kis bemutató terem van a legérdekesebbeknek, a számunkra legmegdöbbentőbb az a könyv volt, aminek az összes betűjét és ábrázolását a Siva nevét kiadó betűk egymásutániságából rajzolták meg. Nem könnyű elmondani. Veszel egy lapot, és ráírod a neved, de úgy, hogy a neved minden betűjét úgy rajzolod meg, hogy Isten betűi kövessék egymást benne. Brutális!
Délután felülünk arra a buszra, ami elvisz minket egy nagy városig (aminek nem tudjuk a nevét), és utána átszállva Vedaranniyan-ba, ami nincs benne az útikönyvben sem, csak András madarász könyvében, amit 10 éve adtak ki. Persze megint dugig a busz, mindketten a motorháztetőn ülünk, majd egy idősebb nő leszállva átadja nekem a helyét, és leülök két egyetemista lány mellé, akik nagy félve szóba elegyednek velem. Negyed óra múlva a busz eleje már mindent tud rólunk, mert kitárgyalják egymás között az infókat. Tök érdekes hallani, hogy amire nincs szavuk a tamil nyelvben, azt kipótolják angollal, így vannak helyzetek, amikor nagyjából tudjuk, hogy miről is beszélhetnek.
Vedharanyan-ban csak egy szállás van, egy „lodge”. Amikor megérkezünk, éppen nincs áram a városban (Madurai-ba, Tanjavur-ban és itt is minden este 7-kor elmegy az áram, általában egy órára). Szerencsére arra a pár percre pont visszajön, míg mi becsekkolunk, lepakolunk a leszakadt és igénytelen szobában, és elmegyünk netezni. Viszont a legjobb és leggyorsabb net eddig itt volt. Fél tízkor kidobnak bennünket a netezőből, mert zárnak. Párszor elment az áram, de szünetmentesről nyomjuk.
A szoba még tiszta, de a fürdőszoba! Gusztustalan! András megkér, hogy később menjek be a fürdőbe, mert neki még le kell rendezni valamit. Furcsán nézek rá, már csak azért is, mert a fél papucsát is magával viszi. Nagy csattanás, bemegyek és egy tenyérnyi csótány hever a földön… Kisebb dilemmát okoz számomra, hogyan is kellene fürdenem, hogy a visszacsapódó víztől ne legyek újra koszos. Remélem, András felteszi a fotót erről a csodás helyről.
András kidől, én 11-kor fekszek le, hogy reggel korán keljünk, de nem tudok aludni, mert éjfélkor kezdenek el söpörni a folyosón, valami műanyag flakonokat, ami gurul faltól-falig, utána pedig egy alumíniumvödröt csapkod valaki a földhöz. Mikor végre elcsendesedik minden, akkor a recepciós bekapcsolja a rádiót és hangosan énekel vele. Kb. fél kettőkor sikerült elaludnom.

Tanjovure – Vedharanyan

Tanjovure Big Temple is free. You should see Palace Library, very interesting.
No directly bus from Tanjovure to Vedharanyan. Busdrivers help you.
Accomodation: only one lodge in Vedharanyan, not clean, not good, but non-stop hot water, if the electricity OK, 420 INR/room.

Rameswaram, a „szent sziget”; Andrásnak is az, ha trópusimadarat lát

16. nap (2012. jan. 29.)

16th day (29. January 2012.)

Reggel kicsit később kelünk, mint ahogy András szerette volna, kisétálunk a helyi buszállomásra és megpróbálunk fogni egy buszt a sziget végén található Dhanuskodhi településhez. Itt találkozik a Bengáli-öböl és az Indiai-óceán. Meg van a busz, én felülök, foglalom a helyet, míg András iszogatja a reggeli chai-t a busz személyzetével. Kisvártatva rohan fel és magánkívül, hajtogatja: Trópusimadár- Trópusimadár- Trópusimadár- Trópusimadár!!!! Keresem a távcsövet, de törvényszerűen a táska alján van. Lerohan, de már nincs ott a madár. Pár perc múlva visszaköröz egy fehérfarkú trópusimadár, ezt abból tudtam, hogy az utcán lévő emberek mind Andrást nézték. Megmutatná nekem is, de mire megtalálnám, eltűnik az egyik háztető mögött. A busz indulásáig nincsen meg, sőt utána realizálódik, hogy András az állványát is a szobában hagyta…
Lassan megtelik a busz helyi asszonyokkal, akik hatalmas fém edényekkel szállnak fel. Mondom is, hogy atyaisten, még buszozni is kell a mosáshoz?! De nem, a halakat szállítják a tengerpartról a városba ezekkel a maxi méretű alumínium vödrökkel.
Dhanuskhosi a világ vége, de komolyan. Van egy buszmegálló, néhány bazár, amiben chips, üdcsi meg helyi kagylóból készített kézimunkák kaphatók, meg egy étterem, ahol halat sütnek ki és rizs a köret. Ennyi. Meg a tengerpart. Elindulunk a sziget keleti vége felé, hogy mi is megnézzük az Adam’s bridge-t (Ádám hídját), ami India és Sri Lanka közötti keskeny szigetsáv. A történet szerint Rama lábnyomai ezek, amint éppen követte Ravanat. Itt csak 35 km választja el egymástól a két országot, régen erre jártak a hajók és a kompok, de a Sri Lanka-i csúnya helyzetek miatt lezárták ezt az útvonalat, és nem is nyitották meg. Mivel Tuticorin-ból sem mennek most hajók, ezért nekünk fel kell utaznunk 500 km-t Madras-ba, és onnan repcsivel menni Colombo-ba. Itt meg csak 35 km lenne…
Dhanuskhodi-tól a sziget végéig nincs út. Bár járnak autók és teherautók (halászat miatt), a kemény tengerparton teszik meg az utat, vagy a kitaposott homokban. Gyalogolunk 4 km-t, amikor beérünk egy halászfaluba, ott egy kicsit elütjük az időt, nézzük a halászokat, András madarászik, majd elindulunk visszafelé. András leint egy kocsit, aki fel is vesz minket, és nem kér érte semmit. A buszra várunk háromnegyed órát, ami útban visszafelé teljesen megtelik a fémvödrös nőkkel, és olyan halszag van, hogy meg lehet pusztulni.
Rameswaram-ban megkérdezünk egy angolul beszélőt, hogy van-e itt non-vega étterem, egy van, meg is találjuk. Rajtunk kívül nincs senki, ez nem jó jel. Vagy hasmars lesz vagy nem, de az biztos. András sült halat eszik (amit nyersen kell kiválasztani egy tálról), én csirkés rizst, mindegyik finom volt és nem lett semmi bajunk tőle.
A buszállomáson kiderül, hogy nincs közvetlen busz Tanjovure-ba (ez már nem is tudom hányadik olyan info, hogy van, aztán kiderül, hogy mégse), be kell mennünk egy nagyobb városba, és ott átszállni egy másik buszra, az visz oda. Persze se a sofőr, se a jegyszedő nem beszél angolul, de segítenek.
A nagyvárosban átszállunk a kijelölt buszra, ami full dugig van. Nekem már csak a motorháztetőn marad hely, András pedig másfél órát áll mellettem, amikor is egy nő végre leszáll, és int, hogy én üljek a helyére. Akkora a helyem, hogy a 10 kilóval könnyebb húgom talán elfért volna ott, de ezek után jött még a sok-sok kisváros, le-fel tömeggel. A lábam alatt csomagok, egy ideig még egy helyi kisfiú is ült az ölemben, mikor is a két mellettem ülő, fejenként 120 kilós nő leszállt, és beülhettem az ablak mellé. Ekkor már három órája utaztunk. Végre kényelmesebb, már csak a mellettem ülő nő alszik a vállamon egy jót, és mikor felébred, ijedten bocsánatot kér, mondom neki, hogy nem gond, aludj még nyugodtan, és ő még fél órát szunnyad is, rajtam.
Jó órával Tanjovure előtt leszállnak az első kettes ülésből, végre Andrással egymás mellett ülhetünk. Most jön az idegroncsoló rész, sötétben élő-tetrisz. Nem tudom elmesélni, de gondolhatjátok, milyen lehetett, ha számoltuk vissza a km-ket! András egyszer mondja is, hogy a km kövön már csak 18, válaszom pedig, hogy ott az útjelző tábla, nehogy azon 22 legyen! Annyi lett!
Végül a sofőr letesz bennünket Tanjovure-ban a templomnál, fogunk egy riksást, és bevitetjük magunkat az útikönyv által tisztának aposztrofált szállodába. Nemcsak, hogy leharcolt volt, de koszos is, András reggel némi hiszti roham közepette kifakad, hogy utál itt lenni, mert koszos, büdös, és még a szúnyogok is összecsípték. Én meg csak lesek, mert ezt én szoktam előadni. Úgy látszik, tényleg fáradunk…

Rameswaram – Tanjovure

Rameswaram to Dhanuskhodi by bus form local bus station. At Dhanuskhodi bus stand you can rent car to Adam’ Bridge, 4 km or walking.
Rameswaram to Tanjovure no directly bus. You can change in Randam (about 50 km from Rameswaram). Total is 6- 6,5 hours, about 300 INR / 2 person.
Accomodation: Hotel Valli, not too clean.

Madurai, az „édes hely”

15. nap (2012. jan. 28.)

15th day (28. January 2012.)

Reggel 7-kor kelünk, és nekivágunk Dél-India egyik legidősebb városának, ami zarándokhely is egyben. Madurai nem csak a templomáról híres, hanem textilközpont is, hiszen 1921-ben Gandhi itt határozta el, hogy nem visel mást, csak „khadi-t”, (kézzel szőtt ruha), ennek is köszönhetően a városban mindenhol szabóságokra lehet bukkanni. Ezt mi is megtapasztaltuk, mert míg elfogyasztottuk egy helyi kifőzde reggelijét, a nagyon finom és tömör fánkokat és a tejeskávét, addig egy szabó csapódott mellénk és reklámozta, hogy a dédapjától kezdődően a család összes férfitagja szabó, és 2 óra alatt megvarr egy inget Andrásnak, sőt selyeminget is 3000 forintért. Nem kértük. (Evés közben odajött egy koldus is, akinek András adott egy fél fánkot, de az neki nem volt elég, és a kezemből is ki akarta tépni a meg nem kezdett kajámat. Résen voltam, és elzavartuk.)
Célpontunk a Sri Meenakshi templom, ami a dravida építészet egyik csodája. Állítólag naponta 10.000 (tízezer) látogató keresi fel, zarándokok és turisták vegyesen. A templomot 1560-ban építették, de a története 2000 évre nyúlik vissza, amikor Madurai volt Pandyan állam fővárosa. Valójában több kisebb templom van itt, összesen 6 hektáron terülnek el, fallal körülvéve, 4 magas „gopuram” – bejárattal, amik 45 és 50 m magasak, színes ember és állatfigurákkal. Már messziről is nagyon látványos!
A bejutással van némi problémánk. Az itteni férfiak hosszú kendőt tekernek a derekuk köré, amely a bokájukig ér, ez a lungi. Persze vannak, akik nadrágot viselnek, de a legnépszerűbb a lungi. András persze rövidnadrágba jött, amiben nem mehet be, mert kint a térde. Odaadom neki a kék nagykendőm, hogy csináljon belőle lungit, nevetnek a helyiek, de így már bemehet. Szólnak, hogy cipővel nem lehet bemenni, András leadja a megőrzőben, én becsomagolom, és bevágom a hátizsákba. Igen ám, de csilingelős kapu is van, na meg motozás, külön sor a nőknek és a férfiaknak. Persze, hogy a hátizsákban kiszúrják, hogy ott a szandám becsomagolva, nem lehet így sem bevinni, adjam le. Andrást közben átengedték a teleszkóppal, távcsővel, 2 mobillal és a fényképezővel. Leadom a szandám, beállok újra a sorba, újra átvizsgál ugyanaz a nő, és mondja, hogy a laptopot nem lehet bevinni annak ellenére sem, hogy semmilyen tiltó listán nem szerepel, de ez a szabály... Andrással kicsit értetlenkedünk (Főleg mert a szabály úgy szól, elektronikus készüléket nem lehet bevinni. Kérdezem a fényképezőgép az nem elektronikus eszköz, de igen, de azt be lehet vinni…) és próbálkozunk bejutni, mondjuk, hogy ez drágább annál, hogy a szálláson hagyjuk, de minden magyarázat nélkül kiküldenek bennünket, hogy menjünk a templom túlsó felénél lévő rendőrségre, és beszéljük meg ott. Persze ott azt mondják, hogy be lehet vinni. Akkor próba ennél a kapunál (4 kapu van), itt nagy nehezen kimagyarázom és engem beengednek, viszont Andrást nem, a nem megfelelő „lungi” viselet miatt. András visszamegy az előző kapuhoz, mivel ott vele nem problémáztak, én pedig bent megvárom a két fal között. Fél óránkba került bejutni.
A külső és a belső falak között folyosók vezetnek magas és vastag oszlopokkal. A belső folyosókon a plafon és az oszlopok teteje színesre van festve, minden oszlop mást ábrázol. Igazi útvesztő ez, melynek egyes helyeire csak a hinduk mehetnek be. A történet szerint Indra, az istenek királya alapította, amikor az erdőben talált egy linguamot (pénisz) és megparancsolta, hogy állítsanak oda egy templomot. Amikor később Indra a templomba lépett, látta, hogy a medence tele van aranyliliomokkal (ami még most is ott van, csak felújítás alatt).
Az ezer-oszlop-csarnoka (mely valójában 997 db), 1560 körül épült, és egy kőbe faragott képregény, minden oszlop mesél. Egy faragott ligetet jelképez, ahol annak idején egy istent találtak.
Van egy csarnok még, ahol Siva összes megtestesülése látható, én ebből csak a táncolót ismertem fel.
Mivel az egész délelőttünk elment, egy gyorskajáldában eszünk, becsomagolunk, és kimegyünk a buszállomásra, ahol sikerült elkapnunk egy buszt Rameswaram-ba. Azt mondják, hogy a 170 km csak 3 óra lesz, de 4,5 lett belőle. Láttuk egy mai baleset nyomait, egy teherautó ment át a szembe oldali erdőbe és mellette pedig egy busz állt összetörve.
Rameswaram-tól 50 km-re szirénázó autókonvoly szorítja le a buszunkat és minden mást is. Kérdezem a sofőrt, mi ez? Halkan súgja, „miniszter”. Később látjuk is, hogy hatalmas tömeg áll egy nagyobb udvaron, csak férfiak, fehér lungiban (a fehéret csak nagy ünnepélyek alkalmával veszik fel, mint pl. az esküvő).
Rameswaram egy másik zarándokhely, ugyanolyan szent város, mint Benáresz (Varanasi) a Gangesz partján. A hinduknak, akik ide elzarándokolnak, kötelességük ellátogatni a templomba és megfürdeni Dhanuskodhi-ban, ahol a Bengáli-öböl és az Indiai-óceán találkozik.
Maga a város egy szigeten fekszik, amire egy hatalmas hídon lehet átjutni. Ez után van rögtön a buszállomás, kb. 3 km-re a várostól.
Kinézek a könyvből egy szállodát még a buszpályaudvaron, mikor is egy riksás szó szerint ránk akaszkodik, és nyomja a szokásos dumáját (ő tud szállodát, minden messze van gyalog…). Odajön egy másik riksás, és az első ordítva elhajtja. Bemegyünk az állomásmesterhez, hogy innen mennek-e tovább buszok Tanjavur-ba (Tanjore), majd fogunk egy harmadik riksást, aki normális és elindulnánk, ha nem jönne oda az első riksás és őrült módjára üvöltene a mi riksásunkkal és velünk. András végül magyarul küldi el, és sikeresen bejutunk a tengerparti szállodába, amiben van is hely, és tiszta is.
Rögtön fel is megyünk a tetőteraszra, ami egy nagy placc, ahova ki van teregetve minden ruha és egy darab törött műanyagszék jelzi, hogy ez bizony tetőterasz. A kilátás nagyon szép, ha előre nézel, de ha lefelé, a partra, az borzasztó. Mellesleg ki sem lehet menni a partra, ugyanis valószínűleg oda halmozzák a város összes szemetét, amiken kis fekete disznók munkálkodnak. Szerencsére nem büdös.
Miután lemegy a nap, sétálgatunk. Ez a legtisztább város, amiben Indiában voltunk. Igaz, hogy míg Madurai 1,2 milliós, ez csak 28 ezres lakosú. Keresünk kajáldát, de csak tiszta-vega éttermeket találunk. Azt tudni kell, hogy Indiában van nem-vega, vega és tiszta-vega kajálda. Az első egyértelmű, a vega és a tiszta-vega között annyi a különbség, hogy a tiszta vegában sem tojás, sem tejtermék, sem rizs nincs, még alapanyagként sem. Ennek megfelelően fogalmunk sem volt róla, hogy mit is együnk. Végül is egy dubai segített nekünk, és ettünk valami tésztafélét mártogatóssal, amivel ugyan nem laktunk jól, de finom volt (kép). András egy helyi piaárusnál vesz sört, majd a szobában rájövünk, hogy van helyi HBO, amin a Thron, Legacy megy (a magyar címét nem tudom). Még nem láttam, úgyhogy ezt nézzük. Persze itt sincs meleg víz, de olyan a forróság, hogy a hideg zuhany jól esik.
Csak mellesleg jegyzem meg, hogy Kochi a nyugati, míg Rameswaram a keleti partján fekszik Indiának, és ezt a több száz km-t szigorúan csak tömegközlekedéssel tettük meg! Túl vagyunk az 1200 km-en.
A mai nappal pedig ünnepélyes keretek között szétesett a Tamil Nadu útikönyv, pont a legfontosabb résznél, a térképnél, amin mindig mutogatjuk a sofőröknek, hova szeretnénk menni. Még szerencse, hogy hoztam sebtapaszt, és gyors elsősegélyben részesítettem.

Madurai – Rameswaram

Madurai temple: you can go inside in long trauser and coveres shoulder. There is check at gates, laptop is forbidden to bring into the temple (camera, bino and telescope is OK).
Transport: bus to Rameswaram is 4-4,5 hours, 100/2 person.
Accomodation: Hotel Sri Saravana, 700 INR/room (wiew to sea is 1100 INR), clean, hot water at mornings.