19th day (01. February 2012.)
Éjjel megint nem tudtam aludni, mert hajnal kettőig nyomták ezer hangerővel a zenéjüket, aminek se ritmusa se dallama nem volt.
András fél hétkor nélkülem indul vissza a rezervátumba, most a vadas oldalra, én meg próbálok végre aludni a hajnali hűvösben és csöndben. De nem sikerül, mert negyed 8-kor az utcán bömböltetik a zenét, itt is az a házszentelés megy, mikor végre odább gurul a teherautó, akkor meg valamelyik szobában kapcsolják be a zajládát. Ráadásul háromnegyed 8—kor kopognak az ajtón, tudom, hogy nem András az, mert külön bejáratott kopogásunk van, gondolom, nem nyitom ki. De nem hagyták annyiban, majd rám szakítják az ajtót. Kinyitom, hálóingben, kócosan és bosszúsan, hogy „mi van?” Az ágytakaróért jöttek, mert mosni kell. Egyszerűen nem tudtam velük megértetni, hogy majd kimossák délben, amikor elhagyjuk ezt a koszfészket, mert csak kötötték az ebet a karóhoz. Kivágtam nekik a két ágytakarót, amikor is a második, aki eddig még meg sem szólalt, bepróbálkozott, hogy akkor ő jön takarítani. Na, nálam ekkor szakadt el a cérna, és angolul elhadartam nekik, hogy ezt a szakadt fürdőszobát az utolsó maharadzsa óta nem takarították, akkor nekem itt ne akarjon hajnalban pattogni. És rájuk vágtam az ajtót. Valószínűleg megértették, mert nem jöttek vissza.
András dél körül ért vissza, addigra én utolértem magunkat a blog írásával (mert pár napot elmaradtunk), viszont meséltem neki, hogy semmit sem tudtam aludni, hiába maradtam itt.
András elmeséli, hogy busszal ment ki, de a rezervátum bejáratánál nem volt senki, így a kerítés mellett ment be. Nagyon jó volt a mozgás, látta az itt elő antilopokat és a madarak is nagyon jól mozogtak. Nem ment végig az ösvényen, csak egy kilátóig. Visszafelé vette meg a jegyet és az eladó érdeklődött utánam (nem mellékesen András szerint vele nem találkoztunk tegnap)! Utána szerzett egy riksást, akinek büféje is volt, tele vendéggel. Mondta, hogy kicsit várni kell. Megegyeztek 50 rúpiában, hogy kiviszi a madárrezervátumba, vár egy órát és visszahozza. „Lezavarta” a vendégeket és már indulni is akart, mikor ellenőrizte az üzemanyag szintet, persze üres volt… Tankolni indult, addig András megitta eddigi legolcsóbb (16 HUF) és legrosszabb csáját. Visszaérve éppen arra jött két fiatal, rájuk bízta a tuk-tuk vezetését. Kivitték a szivattyús házhoz, ahol rögtön vissza akarták vinni… Mondta, hogy egy óra múlva megyünk vissza, nem előbb. Riksások el, így kénytelen volt kigyalogolni az útig, ahol a helyiek leállítottak egy célbuszt, azzal jött vissza.
Egyre kimegyünk az állomásra, ahol az állítólagos közvetlen járat persze nem megy Chidambaram-ba, át kell szállni Nagapattinam-ban. Szerencsére mindkét buszon volt helyünk, csak 5 és fél óra volt az út összesen, plusz a várakozások. Nekem ez volt a legbrutálisabb buszozás, mert a sofőr egy állat módjára ment. Majdnem elgázoltunk egy koldust és egy motorost, a figyelmetlensége miatt. Mivel én a legelső ülésen ültem, mindent jól láttam, hát néha a szívem is megállt a zakatolásában.
Chidambaram-ban az egyik legjobb és legdrágább szállást választjuk ki (4000 forint a szoba, reggelivel), de végre itt emberi körülmények vannak. Gyorsan lepakolunk és keresünk egy normális éttermet, ahol csirkelevest eszünk, András tandoori csirkét én pedig csirkés tésztát. Csirke csirkével!! A két napos keksz és chips „diéta” után ez maga az álom.
Mivel ma reggelre elfogyott a két tekercs Zewa wc-papírunk, és a 100-as papírzsepi is, valamit vennünk kell. Kb. a hatodik boltban, pult alól adnak egy tekercset, ami 160 forintba került. A napi átlagunkat ismerve talán egy hétig elég lesz.
Tervezgetjük a holnapi napot, hol aludjunk Madrasz-ban, hogy hajnal 5-re kiérjünk a reptérre, a 7-kor induló járathoz. Hát ez még nagy menet lesz, de én már alig várom, hogy Sri Lankára érjünk! Nagyon kíváncsi vagyok rá.
András fél hétkor nélkülem indul vissza a rezervátumba, most a vadas oldalra, én meg próbálok végre aludni a hajnali hűvösben és csöndben. De nem sikerül, mert negyed 8-kor az utcán bömböltetik a zenét, itt is az a házszentelés megy, mikor végre odább gurul a teherautó, akkor meg valamelyik szobában kapcsolják be a zajládát. Ráadásul háromnegyed 8—kor kopognak az ajtón, tudom, hogy nem András az, mert külön bejáratott kopogásunk van, gondolom, nem nyitom ki. De nem hagyták annyiban, majd rám szakítják az ajtót. Kinyitom, hálóingben, kócosan és bosszúsan, hogy „mi van?” Az ágytakaróért jöttek, mert mosni kell. Egyszerűen nem tudtam velük megértetni, hogy majd kimossák délben, amikor elhagyjuk ezt a koszfészket, mert csak kötötték az ebet a karóhoz. Kivágtam nekik a két ágytakarót, amikor is a második, aki eddig még meg sem szólalt, bepróbálkozott, hogy akkor ő jön takarítani. Na, nálam ekkor szakadt el a cérna, és angolul elhadartam nekik, hogy ezt a szakadt fürdőszobát az utolsó maharadzsa óta nem takarították, akkor nekem itt ne akarjon hajnalban pattogni. És rájuk vágtam az ajtót. Valószínűleg megértették, mert nem jöttek vissza.
András dél körül ért vissza, addigra én utolértem magunkat a blog írásával (mert pár napot elmaradtunk), viszont meséltem neki, hogy semmit sem tudtam aludni, hiába maradtam itt.
András elmeséli, hogy busszal ment ki, de a rezervátum bejáratánál nem volt senki, így a kerítés mellett ment be. Nagyon jó volt a mozgás, látta az itt elő antilopokat és a madarak is nagyon jól mozogtak. Nem ment végig az ösvényen, csak egy kilátóig. Visszafelé vette meg a jegyet és az eladó érdeklődött utánam (nem mellékesen András szerint vele nem találkoztunk tegnap)! Utána szerzett egy riksást, akinek büféje is volt, tele vendéggel. Mondta, hogy kicsit várni kell. Megegyeztek 50 rúpiában, hogy kiviszi a madárrezervátumba, vár egy órát és visszahozza. „Lezavarta” a vendégeket és már indulni is akart, mikor ellenőrizte az üzemanyag szintet, persze üres volt… Tankolni indult, addig András megitta eddigi legolcsóbb (16 HUF) és legrosszabb csáját. Visszaérve éppen arra jött két fiatal, rájuk bízta a tuk-tuk vezetését. Kivitték a szivattyús házhoz, ahol rögtön vissza akarták vinni… Mondta, hogy egy óra múlva megyünk vissza, nem előbb. Riksások el, így kénytelen volt kigyalogolni az útig, ahol a helyiek leállítottak egy célbuszt, azzal jött vissza.
Egyre kimegyünk az állomásra, ahol az állítólagos közvetlen járat persze nem megy Chidambaram-ba, át kell szállni Nagapattinam-ban. Szerencsére mindkét buszon volt helyünk, csak 5 és fél óra volt az út összesen, plusz a várakozások. Nekem ez volt a legbrutálisabb buszozás, mert a sofőr egy állat módjára ment. Majdnem elgázoltunk egy koldust és egy motorost, a figyelmetlensége miatt. Mivel én a legelső ülésen ültem, mindent jól láttam, hát néha a szívem is megállt a zakatolásában.
Chidambaram-ban az egyik legjobb és legdrágább szállást választjuk ki (4000 forint a szoba, reggelivel), de végre itt emberi körülmények vannak. Gyorsan lepakolunk és keresünk egy normális éttermet, ahol csirkelevest eszünk, András tandoori csirkét én pedig csirkés tésztát. Csirke csirkével!! A két napos keksz és chips „diéta” után ez maga az álom.
Mivel ma reggelre elfogyott a két tekercs Zewa wc-papírunk, és a 100-as papírzsepi is, valamit vennünk kell. Kb. a hatodik boltban, pult alól adnak egy tekercset, ami 160 forintba került. A napi átlagunkat ismerve talán egy hétig elég lesz.
Tervezgetjük a holnapi napot, hol aludjunk Madrasz-ban, hogy hajnal 5-re kiérjünk a reptérre, a 7-kor induló járathoz. Hát ez még nagy menet lesz, de én már alig várom, hogy Sri Lankára érjünk! Nagyon kíváncsi vagyok rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése