18. nap (2012. jan. 31.)
18th day (31. January 2012.)
András reggel hat után kelt, hogy érjük el a fél hetes buszt, de képtelen vagyok kimászni az ágyból, hullafáradtságomra még aludni sem tudtam az éjjel. Jó, akkor menjünk a hetes busszal, szerencsére a buszállomás a szomszédban van.
Hétkor nem ment busz, még háromnegyed órát kellett volna várnunk, András inkább fog egy riksást, és kivitetjük magunkat a Kodaikarrai faluba, a tengerpartra, ami szintén a világ vége. Innen lehet bejutni a Calimere vad- és madárrezervátumba. Az egész rezervátum 30 km2, itt egy hetet is el lehetne tölteni, talán majd legközelebb. Az erdészet házánál felvilágosítanak, hogy a falu két oldalán fekszik a rezervátum, az egyik irányba a madarakat, a másikba az emlősöket lehet megnézni. Csak gyalog lehet menni, (biciklit sem tudtunk sehol kölcsönözni) és ha mindet be szeretnéd járni, az kb. 20 km.
Kivitetjük magukat a madaras oldalra, egy szivattyús háznál tesz le a tuk-tuk, amikor is neki kezd az eső. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, és változó intenzitással, de esik, mikor is a bicikliző halászok szólnak, hogy fussunk a házba, mert jön a nagy zuhé. Éppen, hogy beértünk, és le is szakadt az ég. Ömlött az eső. András kihasználja a ház összes nyílását és bentről nézi a madarakat.
Kicsit csendesedett az eső, de András nem bír magával kimegy az esőbe madarászni, mondja nekem, ha a helyiek bírják, nekünk is kell. Én inkább kihagyom. Megfejtek még három keresztrejtvényt, amikor teljesen eláll az eső. Megkeresem Andrást, szerencsére nem jutott messzire, mondja is nekem, hogy ennyi partfutó ( András megjegyzi, hogy az apró partfutók számát feltétlenül írjam le: +20.000, azaz húszezer!!!) között nehéz lesz megtalálni a „kanálcsőrűt”. Ha a ritka partfutót nem is sikerült találni (később kiderült, hogy néhány évtizede már nem láttak a területen), viszont a godák között kiszúr egy ázsiai cankógodát!!! Majdnem annyira örül, mint a trópusimadárnál. Tovább megyünk, de akkora a terület, hogy nem tudjuk eldönteni merre az arra. Átvágunk az egyik szárazabb lagúnán és már a tengerparton is vagyunk. Ismét színes halászhajók és halászok között gyalogolunk. Az itteni kánya (Brahnimy Kite) mellőlünk szedi fel a száradó halakat, lélegzetelállító a technikája. András le is videózza.
Találunk egy árust, alap dolgokat lehet kapni, de legalább az üveges mangó hideg. Ez most megmenti az életünket, olyan meleg van, hogy csavarni lehetne a vizet rólunk. Keresünk valami kajálda félét, de szűkösek a lehetőségek. Az egyik helyre későn érünk, mert mondjuk: Szeretnénk valamit enni, melyre az a válasz érkezik: Jöjjünk vissza este hétkor, akkor lesz legkorábban… Elgyalogolunk a központba, ahol érdekes szertartást végeznek a helyiek. Egy platós teherautóról bömböl az imádság, egy égő fáklyát visznek körbe az utcán és a házak bejáratánál megvárják a tulajdonost és ott átadják neki a lángot, aki beviszi a házba. Szerintünk a gonosz szellemeket űzik el így?!
A boltnál folytatjuk szervezetünk dehidratálást, közben várjuk a buszt. Visszamegyünk Vedharanyam-ba szállást keresni és ebédelni. Kicsit késve, de jön a busz. A putri másik végén szállunk le és kérdezgetjük az embereket, tudnak-e valami szállást. Sajnos a mostani „szállodánkat” említi mindenki elsőként, a másodikról kétes információkat kapunk. Valaki állítja, hogy csak egy van, valaki a másodikról is tud, de nem tudja megmondani, hogy hol… Közben találunk egy éttermet, rántottát eszünk porotával (chapatiszerűség, inkább a palacsintához áll közelebb) banánlevélen. Visszasétálunk a szálláshoz, közben töltünk a telefonra, már fogytán volt az egység. Érdekességképpen a hivatalos Vodafone-s boltban nem tudunk feltölteni, viszont megmutatják hol tudjuk elintézni… Ez is csak Indiában fordulhat elő. Szálláson estig elütjük az időt. Este netezünk, rendezgetjük sorainkat, skypolunk a családdal.
Hétkor nem ment busz, még háromnegyed órát kellett volna várnunk, András inkább fog egy riksást, és kivitetjük magunkat a Kodaikarrai faluba, a tengerpartra, ami szintén a világ vége. Innen lehet bejutni a Calimere vad- és madárrezervátumba. Az egész rezervátum 30 km2, itt egy hetet is el lehetne tölteni, talán majd legközelebb. Az erdészet házánál felvilágosítanak, hogy a falu két oldalán fekszik a rezervátum, az egyik irányba a madarakat, a másikba az emlősöket lehet megnézni. Csak gyalog lehet menni, (biciklit sem tudtunk sehol kölcsönözni) és ha mindet be szeretnéd járni, az kb. 20 km.
Kivitetjük magukat a madaras oldalra, egy szivattyús háznál tesz le a tuk-tuk, amikor is neki kezd az eső. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, és változó intenzitással, de esik, mikor is a bicikliző halászok szólnak, hogy fussunk a házba, mert jön a nagy zuhé. Éppen, hogy beértünk, és le is szakadt az ég. Ömlött az eső. András kihasználja a ház összes nyílását és bentről nézi a madarakat.
Kicsit csendesedett az eső, de András nem bír magával kimegy az esőbe madarászni, mondja nekem, ha a helyiek bírják, nekünk is kell. Én inkább kihagyom. Megfejtek még három keresztrejtvényt, amikor teljesen eláll az eső. Megkeresem Andrást, szerencsére nem jutott messzire, mondja is nekem, hogy ennyi partfutó ( András megjegyzi, hogy az apró partfutók számát feltétlenül írjam le: +20.000, azaz húszezer!!!) között nehéz lesz megtalálni a „kanálcsőrűt”. Ha a ritka partfutót nem is sikerült találni (később kiderült, hogy néhány évtizede már nem láttak a területen), viszont a godák között kiszúr egy ázsiai cankógodát!!! Majdnem annyira örül, mint a trópusimadárnál. Tovább megyünk, de akkora a terület, hogy nem tudjuk eldönteni merre az arra. Átvágunk az egyik szárazabb lagúnán és már a tengerparton is vagyunk. Ismét színes halászhajók és halászok között gyalogolunk. Az itteni kánya (Brahnimy Kite) mellőlünk szedi fel a száradó halakat, lélegzetelállító a technikája. András le is videózza.
Találunk egy árust, alap dolgokat lehet kapni, de legalább az üveges mangó hideg. Ez most megmenti az életünket, olyan meleg van, hogy csavarni lehetne a vizet rólunk. Keresünk valami kajálda félét, de szűkösek a lehetőségek. Az egyik helyre későn érünk, mert mondjuk: Szeretnénk valamit enni, melyre az a válasz érkezik: Jöjjünk vissza este hétkor, akkor lesz legkorábban… Elgyalogolunk a központba, ahol érdekes szertartást végeznek a helyiek. Egy platós teherautóról bömböl az imádság, egy égő fáklyát visznek körbe az utcán és a házak bejáratánál megvárják a tulajdonost és ott átadják neki a lángot, aki beviszi a házba. Szerintünk a gonosz szellemeket űzik el így?!
A boltnál folytatjuk szervezetünk dehidratálást, közben várjuk a buszt. Visszamegyünk Vedharanyam-ba szállást keresni és ebédelni. Kicsit késve, de jön a busz. A putri másik végén szállunk le és kérdezgetjük az embereket, tudnak-e valami szállást. Sajnos a mostani „szállodánkat” említi mindenki elsőként, a másodikról kétes információkat kapunk. Valaki állítja, hogy csak egy van, valaki a másodikról is tud, de nem tudja megmondani, hogy hol… Közben találunk egy éttermet, rántottát eszünk porotával (chapatiszerűség, inkább a palacsintához áll közelebb) banánlevélen. Visszasétálunk a szálláshoz, közben töltünk a telefonra, már fogytán volt az egység. Érdekességképpen a hivatalos Vodafone-s boltban nem tudunk feltölteni, viszont megmutatják hol tudjuk elintézni… Ez is csak Indiában fordulhat elő. Szálláson estig elütjük az időt. Este netezünk, rendezgetjük sorainkat, skypolunk a családdal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése