Sri Lankai Endemikusok Napja!

34. nap (2012. feb. 16.)

34th day (16. February 2012.)

Csillát hagyom még egy kicsit aludni, hat előtt tíz perccel (óra nélkül) kipattanok az ágyból és irány az étkező. Pirkad, de még üres a helyiség. Egyszer csak szárnysuhogást hallok és itt az első, majd a második „kékszarka”. A lámpafényre gyűlt lepkéket, szöcskéket szedegetik össze és nagyon szelídek ilyenkor. Nappal az erdőben sokkal nehezebb őket megfigyelni, inkább a hangjukat lehet hallani. Nem csak az étkezőben, hanem a szobák körül is összeszednek minden rovart. Keltem Csillát, hogy jöjjön ki az ajtóig, mert ezek itt rendetlenkednek a szoba mellett. Hihetetlenül szépek!
Reggeli előtt kétszer kerülök a szállás melletti esőerdőben, keresek egy rigót, de nincs szerencsém. Reggeli közben Martin jön, hogy hallja a földirigó (Sri Lanka Scaly Thrush) hangját, de két falat között nem látom. Irány a lenti jegypénztár, ami 1,5 km-re van a bejárattól. Hihetetlen, hogy itt a két funkciót nem tudják összevonni… Míg mi lefelé baktatunk, addig a csoportok, már felfelé, most is késésben vagyunk. Megvesszük a jegyet, ami a hely értékéhez viszonyítva fillérekbe kerül. Fogadunk egy vezetőt, mert itt csak azzal lehet az ösvényeken mozogni. Martin tegnap említette, hogy a vezetőket forgatják és szerencse kell hozzá, hogy „talpra esetett” kapjunk. Rathne a neve és állítása szerint ismeri a madarakat. Ez a vezető is, mint a többi Sri Lankán távcső nélkül nyomja. Kérdezgetem a fajokról, mondogatom, hogy mit szeretnék, amelyre mindig az a válasz, hogy nehéz. Na, jól kezdődik.
Sinharajai terület, arról is híres, hogy itt kutatják legrégebben a táplálkozó madárcsapatokat. Egy-egy csapat több fajból áll, a fajszám a húszat is elérheti, vannak karakterfajok, melyek szinte minden csapatban megfigyelhetőek (Sri Lanka Rufous Babbler, Sri Lanka Crested Drongo, Malabar Trogon, Ashy-headed Laughingthrush, Legge’s Flowerpecker, Red-faced Malkoha) . A vezető mondja, hogy 3-4 csapattal is találkozhatunk. Ez jól hangzik.
Amíg az adminisztrációt intézi, addig mutatja, hogy mely száraz fákat nézzem át az egyik endemikus seregély miatt. Közben endemikusok repkednek fel, s alá: gyümölcsgalambok (Sri Lanka Green Pigeon), layard-papagály (Layard’s papagály) és „lankai csüngőpapagály” (Sri Lanka Hanging-Parrot). Lassan haladunk az ösvényen, mely másodlagos esőerdő szélén visz. Benéz minden bokor alá, de csak feketehomlokú babblerek (Dark-fronted Babbler) mozognak. Később talál egy barna sapkás babblert (Brown-capped Babbler), na, itt az első új faj és endemikus. Sétálunk tovább, mikor a hátunk mögül megszólal a Sri Lanka Spurfowl, visszaosonunk és látjuk. Magnózás és minden nélkül, ez most nem új, de most sokkal jobban láttam. Haladunk tovább mikor egy csapat Ashy-headed Laughingthrush-ba botlunk, hangosak, de nem nevetnek. Mondanom sem kell új faj és endemikus. Furcsa hangra lesz figyelmes Csilla és ez Rathne figyelmét is felkelti. Kinn hagy minket az ösvényen és beveti magát a nedves páfrányos ingoványba, hosszasan marad, de nem találja meg a madarat, valószínűleg egy Oriental Bay Owl fióka hívogatta a mamáját.
Csilla elnézi az időt és egy órával többet mond, teljesen kész vagyok, egy madár-csapattal sem találkoztunk még és mindjárt mehetünk vissza ebédelni. Elérjük a kutatóállomást és várjuk a „csapatot”. Addig a vezető elmegy felderíteni valamit, majd szól, hogy menjünk, mert az előbb zavart el a másik csapat kettő földirigót. Keressük, de nincs meg, pedig körbe járjuk az erdő foltot. Ismét beveti magát az erdőbe, majd kisvártatva szól, hogy menjünk. Előttünk pár méterre táplálkozik egy Sri Lanka Scaly Thrush! Mondanom sem kell új faj és endemikus.
Vissza a kutatóházhoz és várjuk a csapatot, de csak nem akarnak jönni, viszont a közeli száraz fára beszáll a White-faced Starling, mondanom sem kell új faj és endemikus. Közbe teljesen mellékesen, odajön egy távcsöves gyerekkel, hogy szeretnénk-e látni a Serendib Scops Owl-t. Ilyen hülye kérdést!!! Ez az a faj, amely minden Sri Lankára látogató madarász célfaja, amit csak 2001-ben fedeztek fel. Megyünk a hely felé, mikor belénk fut az első táplálkozó csapat. Végre! Mondanom sem kell még egy új faj, ami nem meglepően endemikus, Sri Lanka Crested Drongo. A csapat leghangosabb tagjai a lankai vörhenyes babblerek (Sri Lanka Rufous Babbler) és a Sri Lanka Scimitar-babblerek, mellettük még trogonok táplálkoznak.
Kicsit várnunk kell kint az ösvényen, mert most nagyüzem van a bagoly körül. Addig a szelíd, turisták által beetetett „lankai dzsungeltyúkban” gyönyörködünk, mikor a „kékszarka” is megjelenik kekszezni. Stílusosan, kék gyűrűvel meg van jelölve. Vezetnek be a madárhoz, szintén ingoványos a terület, már befelé teljesen sárosak leszünk, de néhány méterre tőlünk, ott ül a madár, a sri lankai szent grál! Leírhatatlan, ezt látni kell! Csillu is megtalálja, neki is tetszik, megbabonázza a tekintete. A gyerek megkapja jutalmát, mert reggel sikeresen látta a repülőárnyat és megtalálta.
Szalad az idő, lassan visszaindulunk. A meleg miatt „leült” az erdő, csak egy „dzsungelkotlós” vezetgeti két csibéjét. Megbeszélem Rathne-val, hogy fél négykor a bejáratnál. Ebéd a szokásos, csak most nagyon finom füstölt halacskát készítettek, Csilla szerint nagyon csípősre. Nekem nagyon ízlett, legalább a kaja első rangú, ha már a kiszolgálás nem az. Közben leszakad az ég, esik az eső, mintha dézsából öntenék. A délutáni program csúszik. Ahogy eláll az eső, indulnék a sorompóhoz, de Martin szól, hogy itt a vezető, ne siessek. Csillu pihen és blogot ír.
A szállástól nem messze látunk egy Sri Lanka Grey Hornbill-t, majd a sorompó után újabb endemikus, Sri Lanka Woodpigeon, csak úgy jönnek az endemikusok! Nem maradunk sokáig, mert az erdőben sötét van, így nincs értelme tovább madarászni. A vezető felajánlja, hogy reggel megveszi lent a belépőt és találkozunk hétkor a bejáratnál. Lefelé a hosszabbik úton megyünk, majd elbúcsúzunk, de előtte leellenőrzi, hogy sikeresen át tudok-e kelni a megáradt patakon.
Este a vacsoránál összeszámoljuk a sri lankai endemikusok számát, mert érzem, hogy nem volt rossz a felhozatal. A tudomány mai állása szerinti 33-ból 22-t láttunk, így kinevezzük ezt a napot a Sri Lankai Endemikusok Napjává!

Sinharaja Forest Reserve

Entrance fee 644 LNR/person + 700 LNR the guide. We had very good gide, he knows birds, when and where can we see endemic birds, and the calls. He’s name is Rathne, we „got” he at the ticket office. We went back to Martin’s place about at 1pm, and we were lucky, because after lunch was very hard rain until 4pm. Only Andras went back to the forest with Rathne, but they come back about 1,5 hours later, because was too dark for birding there.
This day Andras saw 22 endemic species, includes Serendib Scops Owl!

Fapados "szolgáltatás" az esőerdőben

33. nap (2012. feb. 15.)

33rd day (15. February 2012.)

Reggel hétkor Indiga már a szállás előtt vár bennünket, mi meg szakadó esőben bepakolunk. Meglepődünk, hogy nem Matara felé megyünk, és nem is kanyarodunk le sem félúton, sem Galle-nel északnak, a hegyeknek, de kiderül, hogy azért nem, mert a parton sokkal „gyorsabb”, mint a rossz hegyi utakon. Indiga dupla záróvonalnál előz, a rendőrök le is kapcsolják seperc alatt. Indiga úgy érzékeli, hogy most már elég sok rontó szellem támadta meg, így megállunk egy gyors imára az egyik útszéli templom mellett. Mi is reménykedünk, hogy nekünk is segíteni fog az imája.
A kis hegyi utakon borzasztó lassan haladunk, András már túl van az idegeskedésen (itt két teljes napot szoktak eltölteni a madarászok, neki ismét csak egy lesz), mikor mondom neki, hogy már dél van. Ő egész nap szeretett volna madarászni, de hát ez a program ugrott.
Egy körül érünk Kudawa-ba, itt van „Martin helye” ami híres a madarászok között, mivel a nehezen megfigyelhető „kékszarkák” (Sri Lanka Blue Magpie) a teraszra is bejönnek reggelente, ráadásul a park közvetlen határa mellet fekszik. Sinharaja Erdő Rezervátum a sziget legjobban megmaradt erdős területe (18.899 hektár), mely a nedves zónában fekszik, az éves csapadék 4-5000mm között alakul. Az Unesco 1989-ben nyilvánította világörökséggé. A név jelentése: oroszlánkirály, nem véletlenül, mivel itt élt az utolsó lankai oroszlán.
Indiga leszervezi nekünk a terepjárót fel a hegyre, 3,5 km-t zötykölődünk felfelé, hihetetlen rossz úton. Az út minőségét az eltelt idő függvényével tudom jellemezni, félóra alatt sikerült eljutni a célig. A szálláson senki nem fogad minket, nem köszönnek, csak megmutatják a szobát és kész. Vendégszerető egy fogadtatás… Reménykedünk, hogy ez nem nekünk szól. András már gondolkodik, hogy felhívja Gizmót, nekik is hasonló szolgáltatást nyújtottak?! A szállás körüli madarak felfedezése közben András belebotlik a tulajba, akit valami karbantartónak nézett. Leülünk az étkezőbe, ami egy fedett terasz és várunk, de se puszi, se pá. Később megkérdezik, hogy tea vagy kávé? És örüljetek, hogy itt lehettek. Kávézgatás közben Martin mellettünk kopácsol valami székfélét, iszonyatos a hangja. András nagy nehezen kiszedi a tulajból, mit hol szoktak látni és kerülünk egyet a szállás körül, mivel csak erre van idő. A park nem sokára zár, az eső is közeledik. Martin tanácsára veszünk két piócás zoknit, mert már egy hete mindennapos program az eső és ilyenkor jönnek a piócák ezerrel. A piócákat nem úgy kell elképzelni, mint a hazai orvosi piócát, ami vízben él, hanem az állandó, nedves párás időnek „köszönhetően”, ezek szárazföldiek és másznak az emberre rendületlenül. A legnagyobbak akkorák, mint egy vaspondró. Nem sok babér termett Andrásnak csak az itteni mejnót (Sri Lanka Myna) szúrja ki, legalább nem maradt új faj nélkül.
Este vacsora, legalább ez finom, közben megérkezik egy másik pár, akiknek hasonló fogadtatás jut. Kicsit megnyugszunk és eltesszük magunkat holnapra, mivel a reggeli szarkamozgást nem szeretnénk kihagyni, állítólag hat körül szoktak érkezni. András már nagyon kíváncsi!

Sinharaja – Martin’s place

Basic accomodation, good food, lots of leaches around in the forest. Nobody said hello or welcome, when we arrived, driver opened our rooms. Martin fixed a chair, and he answered very hard when András asked about birds. No warm welcome.

Bálnales és élő időkapszula

32. nap (2012. feb. 14.)

32nd day (14. February 2012.)

Fél hétkor Indiga a szálloda tulajával kivisz bennünket a kikötőbe, ahol már több hajó is várja az indulást. A mienk tényleg a nagyobbak közé tartozik, összesen 30-an férnek el rajta, mi vagyunk az utolsók, már csak az utolsó padsorban van hely. Nem baj, a lényeg, hogy mindkét oldalra szabadon tudunk mozogni.
A parti őrség egyezteti a neveket, utasok számát és ellenőrzik a hajókat, csak ezek után indulhatunk. Gyönyörű napsütésben hajózunk kifelé kb. egy órát, amikor először egy tengeri teknőst látunk, majd rá tíz percre delfineket, 2 nagy csapatot, amiből az egyik a hajó mellett vadászik. Elidőzünk itt jó negyed órát, majd rákapcsolunk és további egy óra hajózás után már messze kint vagyunk a tengeren. Néha csendes vizeken megyünk, máshol meg hatalmas hullámok között. András már a korlát mellett áll, és panaszkodik, hogy nincs jól, mondom neki, ha a csónak-utat kibírtad Brazíliában Superaguri-ra, akkor ezt is. De nem lesz jobban, mondjuk más is küzd a tengeribetegség ellen. Próbálok neki segíteni, hogy Yala-ban a jeep is így ment, összevissza, meg gondoljon arra, hogy milyen szép volt a leopárd, és kicsit jobban lesz. Persze most hozzák a reggelit is, ami két szelet kenyér összeborítva, közötte mutatóban lekvár, és rajtunk kívül mindenki eszik. Banánt azért kérünk, hátha később még jól jön. Láttuk az utaslistát, csak mi jöttünk olyan országból, amelyiknek nincs tengere, hát ennyit számít ez…
Sötét felhők alatt sötét vizekre érünk, amikor a hátunk mögött a kormányos halkan súgja, hogy ő már látja a bálnákat. András távcsővel keresni kezdi, mégis én leszek, az az utas, aki elsőre kiszúrja. Mutatom Andrásnak, de nem látja, már teljesen rosszul van az idegtől (is). Lekapom a szeme elől a távcsövet, hogy szabad szemmel nézze, a horizonton a kis gejzíreket. Végre ő is látja, és megy előre a padokon az infó, hogy ott van a bálnák „tüdeje”. Mindenki feléled tetszhalott állapotából, a korlátok mellett állnak az emberek, az előttünk levő hajó már követ egy állatot.
Kiabálás a személyzettől, hogy „jobb oldal”, és ott van, mellettünk, a háta akkora, mint a hajó, és fújja ki a vizet, hihetetlen! Mellette a másik, és a harmadik! Biztos távolságból követjük őket, Andrásnak már ez sem elég, neki az kell, hogy kiemelje a farkát a vízből. Egy perc múlva teljesül a kívánsága, a farok kint a vízből, a bálna meg lemerül a mélybe a társaival.
Nézzük a többi hajót, és amint az egyik célirányosan elindul mi is követjük. Hatalmas hullámok szó szerint dobálják a hajót, szakad az eső, a hajó hátuljában már ketten is hánytak. De újra bálnák mellett vagyunk, az egyikük, mint egy delfin, kiugrik a vízből, még a farka is kint van, három hajón is kiabálnak az emberek, annyira örülnek, mikor ez a csapat is lemerül a mélybe.
Nekem már annyira kell pisilnem, de eddig nem mertem elmenni, így kihasználva a bálnamentes időt, megejtem a mellékhelyiséget. Akkorák a hullámok, hogy egyszer majdnem ajtóstól esek ki a budiból, az egyik csávó tol vissza az ajtóval együtt (még jó, hogy akkor már volt rajtam bugyingó). Amikor kijövök, akkor leszek rosszul, András bíztat, hogy menjek hátra, a kormányos is mutatja, de két perc múlva már jól vagyok, mivel egyszerűen nem tudok hányni és megint itt vannak a bálnák. Őket még követjük, majd mikor lemerülnek, indulunk vissza. Út közben kijutunk az esőből, és a napsütésben a hajó mellől repülőhalak menekülnek távolabbra, hihetetlen, hogy képesek 10-20 métert is repülni a víz felett! Összesen kb. 12-18 bálnát láttunk, megszámolni nagyon nehéz, a kormányos mondja nekünk, hogy ennyi lehet itt.
András alszik az ölemben, én hátrahajtott fejjel próbálom az egyre nagyobb hullámokat túlélni. A partot alig lehet látni, akkora felhőben van, a kis sárga homokos, pálmafás öblök gyönyörűen látszanak a haragos háttér előtt, a hegyek felett pedig villámlik. Kívánni sem lehetne szebb befejezést a végére!
András felmegy a tetőre, én meg egyszer csak érzem, hogy a hideg víz folyik a hátamon, hát a tető nem német precizitással érintkezik a hajótesttel és befolyik az eső. A mellettem ülő nő is csak nézi, hogy mi az, és előkapja az esernyőt. A fedett hajóban esernyő alatt ülünk…
A kocsiig (50 m) teljesen elázunk. A szálloda bejárójánál Indiga a kocsi bal első kerekével sikeresen becsúszik az út szélén lévő puhább részbe, ami az eső hatására dagonyává vált, úgyhogy a kocsi alja az úton fekszik. András mondja a helyieknek, hogy ezt előre ne is próbálják, mert nem fog menni, csak hátra. Tolják, húzzák, de olyan szerencsétlen ez a szerkezet, hogy a motor elől van, a meghajtás hátul. Mondják, hogy mi menjünk nyugodtan, ők megoldják, így is lett, fél óra múlva már nincs ott a kocsi.
Kis keksz-evés, pihi, majd 3-kor szólunk Indiga-nak, hogy akkor irány Galle, az élő időkapszula város. Ez is világörökség, amit még a szökőár sem tudott elmosni, mert megvédték a magas és vastag városfalak. A történészek régebben azt gondolták, hogy itt rejtették el Salamon király kincsét, ez Tarsish városa, persze ez a hit megdőlt, amikor az első európaiak ideérkeztek. Ők a portugálok voltak 1505-ben, akik érkezésükkor kakas hangot hallottak így kapta a város a nevét, Galle, portugálul a kakas galo. Az 1500-as évek végén, amikor a Kandy-királyság fenyegette a várost, építették a kicsi erődöt, aminek a neve Santa Cruz volt, majd folyamatosan bővítették ezt városfallal, bástyákkal, mikor is a dánok 1640-ben lerombolták ennek nagy részét. A 17. században a teljes várost és a falakat helyreállították és ez a hely lett a sziget fő kikötője 200 éven keresztül, fontos megállópontként Európa és Kelet-Ázsia között. Amikor a britek elfoglalták az egész szigetet, a központ Colombo lett, de a fő kikötői szerepet csak a 19. században vette át Galle-tól.
Mi egy óra alatt járjuk be szép lassan (gyalog) a teljes erődöt, megnézzük a templomot, a harangtornyot, az összes régi és neves épületet, a kisebbség utcáját, és a falak tetejéről a kilátást, ahonnan nézzük, hogy az újvárosban már esik. András szerint még van annyi időnk, hogy a 100 m-re lévő kocsinkat elérjük, de mire ezt kimondja, már ömlik is. Gyorsan fogunk egy riksát, ami elvisz a kocsiig, de mire egyikből a másikba átszállunk, teljesen elázunk.
Este végre van paradicsomleves, az erkélyen eszünk gyertyafény mellett, András romantikus vacsit varázsol a mai látnivalók örömére. Az eső szakad-eláll-szakad, de a villámok egyfolytában csapkodnak a tenger felett, isteni a kilátás. Vacsi után András elmegy netezni, reménykedünk, hogy lesz kapcsolat, mert a villámok miatt tegnap is gyatra volt, én addig kiszellőztetem a tegnapi 30 fokos meleget a szobából, jó „nagy huzatot” csinálva.
Hát nem volt nagy netkapcsolat, és mivel reggel korán szeretnénk indulni Sinharaja-ba (ejtsd: színgarádzsa), az esőerdőbe, fizetünk. Milyen fura, hogy a sofőr szobáját is nekünk számlázzák ki, én elmondom, hogy a megállapodás szerint ezt nem mi fizetjük, hanem Indiga, de a csávó visszajön, hogy ő nem akarja fizetni, mert megmondta nekünk, hogy itt nincs sofőrszoba. Én meg mondom, hogy senki nem mondta, hogy Indiga-nak itt kell aludnia, a menedzser azt mondta, hogy a sofőr mindent leszervez magának, és azt gondolom, hogy ebben egyértelműen benne van az, hogy a szállása megoldása az ő dolga, pénze. András lecsattog, és megmondja Indigának, hogy mi a helyzet, és ha nem tetszik, akkor hívhatjuk megint a menedzsert. De Indiga szó nélkül fizet. Nem hiszem el, hogy a tegnapi után nem érték fel ésszel, hogy mi a helyzet.
Éjjel szakad az eső, reggelre az egész erkély egy kis halastóvá alakul, még szerencse, hogy nem folyt be a szobába. Hűvös volt végre, és még gázt sem cseréltek a szomszédban!

Whale watching – Galle

We saw about 12-18 whales (only Blue Whale), one seaturtle, about 50 dolphins, and lots of flying fish. Journey takes 4,5 hours. You bring suncream and raincoat with you, because we started it in sunshine, and finish in a heavy rain.
Galle is about 30 km from Mirissa, very nice town.

Nyögve nyelős Bundala, érkezés Mirissa-ba

31. nap (2012. feb. 13.)

31th day (13. February 2012.)

Kilenckor elindulunk a Bundala Nemzeti Parkba, ami védett terület és állítólag nagyon jó madarász hely, mellesleg ramsari vizes terület. Ráadásul saját kocsival is be lehet menni. Hosszasan kanyargózunk a rosszabbnál rosszabb utakon, mire elérjük a bejáratot. Előtte nagyon jó vizes élőhelyek vannak rengeteg madárral, András már alig várja, hogy beérjünk a parkba. Persze a jegypénztár innen egy km-re van.
Azt tudni kell, hogy mától olyan helyeken járunk, amit a 2004-es szökőár nagyban megrongált, vagy megsemmisített. Mint ahogy ennek a parknak az északi részét, és a jegyárus helyet is. Az egész részt 2006-ban építették újjá, és nagyon látványos lett.
A sofőrünk kíséretében megérkezik a jegyárus, aki rögtön azzal kezdi, hogy jeep-et kell bérelni, mert bent az utak teljesen megrongálódtak. András rávágja, hogy ez csak rossz vicc, és mindannyian tudjuk, hogy nem igaz, be lehet menni a mi kocsinkkal is. Én meg mutogatom neki, hogy ide van írva a fejem mellé, hogy személygépkocsival is be lehet menni, akkor meg mit vetít itt. Hát azt, hogy Indiga kedves nem akar bemenni és vezetni. András feje vörös lesz, és felhívatja Indiga-val a menedzsert, hogy akkor hogy is van ez? Persze ekkor már nem rossz az út, és mehetünk is, Indiga megijed. András elmondja a telefonba, hogy átvágott bennünket az infójával Nuwara Eliya-t illetően, most meg ez is. Benne van a megbeszélt programba, be is lehet menni, akkor meg mit csalnak már megint? Hát nagy hebegés között kiböki, hogy azért kell jeep-et bérelnünk (szerinte), hogy többet lássunk, meg hogy ne legyen koszos a kocsi. Na neee! És kifizeti a jeep felét. Persze nem fogadjuk el, bemegyünk ezzel a kocsival, ha már erre a célra (is) béreltük. Egymás között intézzék el a sofőrrel.
András megveszi a jegyet és elkéri az árus nevét, hogy megírja az esetet a parknak, hogy másokat ne nézzenek már hülyének. Erre az megijed, szerintem lesz pár álmatlan éjszakája, pedig nem fogunk írni egyetlen sort sem. Kapunk egy ranger-t, aki csak néhány élőlénynek tudja az angol nevét, és mutogatja az utat, hogy merre menjen a sofőrünk. Mondanom sem kell, hogy nem volt rossz az út, de Indiga azért eljátszotta, hogy mennyire az… Én nem élveztem a túrát, ráadásul semmi nem volt, néhány őzön és bivalyon kívül, még elefánt sem, és madár se sok.
Utunkat ezután a tengerparton folytatjuk Mirissa-ba, ahonnan bálnalesre lehet menni. Mirissa kicsi halászfalu volt, mára már elég sok szálláslehetőség található. András Zsizsivel egyeztetett a dátumot és a szállást illetően még Kandy-ben, hogy majd itt és ma találkozunk. Út közben megállunk egy szállásnál, és lefoglaljuk holnapra a helyet a hajón, a fickóval felhívatjuk a kinézett szállást, és kiderül, hogy tele van. Akkor maradunk itt, ez sem rossz, a szoba az óceánra néz, és nem is drága.
András elmegy netezni, én ezalatt szellőztetem a szobát, pakolászok és nézelődök a teraszról. Hoz egy gyertyát és meggyújtjuk a szökőár áldozataira emlékezve.
Este későn fekszünk, annak ellenére, hogy reggel fél 7-kor indulunk a bálnalesre. Nagy a meleg, alig tudunk elaludni, pedig még a ventilátor is megy. Arra ébredek, hogy valami palackokkal zörögnek, mondom is Andrásnak, hogy miért kell hajnalban a búvárok palackjait dobálni? Ő meg értetlenül néz, hogy éjfél van és a szomszéd benzinkúton cserélik a gázpalackokat, egy egész teherautónyit. Nagyon nehezen tudunk visszaaludni, csak hajnal 2 körül sikerül.

Mirissa

Accomodation: Sun Ocean Inn, 2200 LNR/room, clean.
Whale-watching: 5000 LNR/person, big ship with „breakfast”.

Yala megtörte az átkot!!!

30. nap (2012. feb. 12.)

30th day (12. February 2012.)

Reggel öt órai indulás egy „leharcolt oroszlánkergető” land roverrel és annak szimpatikus vezetőjével, mivel a nemzeti park bejárata 22 kilométerre van a szállásunktól. Alig hogy elindulunk, teaszünetet tartunk, az összes szafaris ide tér be, hogy a sofőrök reggelizzenek és a reggeli bétel adagjukat elkezdhessék rágcsálni. Egy teát (angolos) én sem hagyhatok ki, még Csillu is iszik belőle egy kicsit. Az elmaradhatatlan imán is túl vagyunk, ránk és a kocsira is ráfér. Lassan haladunk a rossz úton, szinte mindenki megelőz minket. Közeledünk a parkhoz, ezt abból is tudjuk, hogy az egyik büfé előtt nem kutya kéreget, hanem egy vaddisznó. A jegyet a sofőr veszi, még jó hogy a tegnapi rámenős szafarisok nem mondtak igazat, mivel egy óra helyett húsz perc alatt elintézi az adminisztrációt (ezalatt Csillu eteti a kiskutyákat a túlélő keksz raktárunkból). A középmezőnyben sikerül átlépnünk a park határát, rögtön elkezdi mutogatni a pávát, madarakat. Ekkor tisztázom vele, hogy a leopárd elsőbbséget élvez, mindenekfelett.
A Yala Nemzeti Park 126 ezer hektáron terül el, Sri Lanka délkeleti csücskében. Három egységből áll, melyből most az egyes blokkban fogunk egy egész napos túrát tenni, hiszen a világon itt található a legtöbb leopárd egységnyi területre vetítve, 1 leopárd/km2, nem rossz!!! Ha itt nem látunk nagyvadat, akkor sehol. Zötyögünk befelé a földúton, mikor csörög a vezető telefonja. Olyan hangos a landi, hogy le kell állítani a motort, ha hallani is akar valamit. Jött a hír (Hotline), egy magányos macska pihen a fa tetején. Teljes gázra kapcsolunk, legalább ötvennel robogunk, pedig a parkon belül sebességkorlátozás van érvényben, 25km/h…
Előzgetünk másokat, próbáljuk álcázni, hogy nyomon vagyunk, mivel a magányos állatok nem sokáig bírják a zavarást. Mások is szagot fognak, ismét lassabbnak bizonyulunk. Látjuk a sürgést-forgást, de mire odaérünk, csak a hűlt helyét találjuk. Leugrott az állat és eltűnt a sűrűben. Csak pár percen múlt, ez a mi szerencsénk. Így jártunk a tigrissel (Indiában) és a jaguárral (Brazíliában, 3 hónap alatt) is. Most már biztos, hogy átok ül rajtunk a nagyvadakkal kapcsolatban. De itt már csak pár perc hibádzott. Leállunk az út szélére és várunk. Talán visszamászik, a jeepnyomok alapján ez egy kedvenc hely lehet. Nincs észlelés, a tengerparti pihenő felé vesszük az irányt, mivel a park területén csak meghatározott helyeken lehet kiszállni a kocsiból. Reggeliznénk, de nincs sok kedvünk hozzá. Rövid a megálló, csak kisétálunk a tengerpartra és már indulunk is. Kapunk egy fülest, a közelben egy elefánt táplálkozik, megnézzük, mi a mai menüje. A töltés melletti cserjésben ínyenckedik, ugyanis csak az ágakat eszi meg, a leveleket ügyesen lehúzkodja és eldobja. Közben átrepül az egyetlen itteni endemikus, melyet ebben a parkban látnak. Beáll mellénk egy másik terepjáró, és hazai szavakat hallunk. „- Nézd már, ott egy elefánt!” Most először a túránk alatt, magyar emberektől.
Erre nekem is válaszolnom kell: „- Méghozzá tehén!” Mindenki jót derült, milyen kicsi a világ. Bolyongunk az utak hálózatán, vissza-visszatérve a reggeli fához, de csak nem akar visszajönni. Tizenegy után, a folyópartnál állunk meg. Itt egy hosszabb pihenőt tartunk, nagy a meleg, ilyenkor kevés élőlény mozog. Megebédel a sofőr, bőven jut neki, mert tegnap két főre csomagoltattunk, de az őrök csak a helyiekkel mozognak együtt. Nem sokan vagyunk, beszélgetünk másokkal, az egyik vezető mondja, hogy ők se láttak leopárdot, de délután nagyobb az esély. Úgy legyen, ámen.
A helyiek csak fürdeni jönnek, aztán mennek tovább. Itt a szigetlakóknak lételemük a fürdés, mindenféle pocsolyában, tóban, csatornában képesek megmártózni. Talán e nélkül a zajmentes indiaiak sorsára jutnának, biztos halál…
Elindulunk a szent fához, de ismét semmi, Csillu kiszúr egy agyaras (itt úgy mondják, hogy tusker) elefántot, mely pont fordítva táplálkozik, mit a reggeli tehén, mert ez az állat csak a leveleket eszi meg, az ágat eldobja. A sofőr szerint nagyon szerencsések vagyunk, mert tuskert itt látni elég ritka esemény. Mikor kapunk egy újabb fülest. Keskeny, kanyargós úton haladunk, utolérünk egy másik terepjárót. Látnak egy macskát, de nem akarják megmutatni, mivel a tompa orosz csajszi sem látja… A vezetőjük tiszta ideg, hiszen néhány méterre van az állat. Hát még mi milyen idegben vagyunk. Közben arrébb sétál az állat, amiből mi semmit nem látunk. Újra kereső üzemmód, de most megtörik a jég és az átok. Nagy nehezen a másik kocsi fülkéje felett átnézve észreveszem a leopárd mintázatát. Jól tudja magát álcázni, szó se róla. Mutatom Csillának, nem látja, de az előbbi tompa orosz se, pedig a vezető már majdnem meghúzza a „cica” farkát. Felül az állat és megint kereket old, nekem a mozdulatot sikerül látnom, Csilla a hátát látja, az orosz egyetlen porcikáját sem. Talán egy szemüveg jól jönne neki. A vezetője tajtékzik. Reménykedünk, hogy nem ezzel a leopárddal kell beérnünk. Csillu megjegyzi, hogy megtört az átok, és figyeljem meg, még fogunk látni és nem is egyet! Legyen igaza! Haladunk tovább, érzem, hogy nem erről az állatról jött az infó, azt abból is lehet tudni, hogy a mögöttünk haladók, szó szerint letolnak az útról. Az egyik kanyar után integetnek, ITT VAN! Nem hisszük el, itt fekszik előttünk 4, azaz négy méterre!!! Egy másik is előkerül a túloldalról, most már kettőt látunk, egyszerre. Közben érkeznek folyamatosan a terepjárók, annyian leszünk hirtelen, mint péntek délután a Nagykörúton, helyezkedik mindenki. Az egyik a lustálkodásából felugrik és megfog egy tobzoskát (vagy valami hasonlót), beviszi a bokorba. Ekkor intünk búcsút a csődületnek és hitetlenkedve nézünk egymásra, hogy mi itt, így. Szavak nélkül is megértjük egymást. Tényleg megtört az átok! Akár már most indulhatunk tigrisezni!
Meg van a célállat, így kezdődhet, a madarászat. Az egyik tározónál sikerül egy szürkefejű rétisast kiszúrnom. Látunk táncoló pávakakast is. Csillu ismét kiszúr valamit, egy vörös mongúzt, a kocsinktól pár méterre sétál. Csordogálunk kifelé, mikor két újabb madárfajt sikerül látni, amelyből a kékbegyű fürj tetszett a legjobban (ráadásul hím), ami nem zavartatta magát a terepjárónk miatt. Baktatunk kifelé, mikor a hátulról ordibálnak, hogy gond van a kerékkel. Már megint az a fránya kerék, majdnem, mint Brazíliában. Megállunk, defekt nincs, mutatják, hogy mozog. Na, ebből gyorsszerviz lesz. Segítek, kerék le. A felfüggesztésből kettő csavar hiányzik, ráadásul ezek is meg vannak lazulva és csak az egyik oldalon fognak, a többi kirázódott a nap folyamán. Kicsavarjuk őket, majd átlósan vissza, a végső nyomatékot én adom meg neki, így már kibírja. Megállunk a vaddisznós büfénél, ahol a sofőr kér öt percet, de én a madármozgást látva tízet mondok. Kisétálok a tópartra, ahol egy helyi madarásszal találkozok. Sok a partimadár, réce, de semmi extra, a vezető is kiabál, hogy induljunk, így vissza az autóhoz. Mondja, hogy ilyenkor veszélyes, mert jönnek inni az elefántok. Kisvártatva egy hímmel találkozunk is, mely elég idegesen mozgott az út mellett. Szerencsésen visszaértünk, a vacsora ismét finomra sikeredett. Vendéglátóink kíváncsiak a képekre, így rögtönzött bemutató után minden tekintetben jól lakottan térünk nyugovóra.

Yala National Park, safari

We went a full day trip with Nimal Safari, the jeep and driver was 8000 LNR, entrance fee was 3300 LNR/person. We started this day at 5 am, and left the park before 6 pm. We saw 2 leopards about at 3 pm, and 2 elepfants (one female about at 10 am and a tusker about at 2 pm), wild boars, peacock dance, mongouse, monkeys, and lots of birds. I think this is not cheap, but try to go alone, 2 or 3 person per jeep is the ideal, because when you find a leopard, you can see very well. Drivers share informations about leopards, and during some minutes will be a big traffic at the animal place.

Leereszkedés a hegyről

29. nap (2012. feb. 11.)

29th day (11. February 2012.)

András reggel még kinéz a parkba egy kicsi madarászni, mert szerintem nem elégedett a rigós videóval (Pied Thrush), le is szeretné fotózni, ebbe biztos vagyok. Felébredek, de András még sehol, mikor jön egy sms tőle, hogy később jön, mert talált valamit, addig pakoljak össze. Feldobva érkezik vissza, mondja, hogy látott egy ritka rigót (Eye-browed Thrush), melyet a recepciós is említett, hogy 2006-ban láttak itt utoljára!
Kilenc körül elindulunk Nuwara Eliya-ból a keleti részre, Tissamaharama-ba, ahonnan viszonylag könnyen elérhető a Yala Nemzeti Park. Utunk eseménytelenül telik, szépen csordogálunk lefelé az 1800 m feletti magasságból a tenger szintjére.
Kinézünk egy jónak és olcsónak tűnő szállást a városban, amit többszöri megkérdezés után sem találunk meg. Az útikönyv írja, hogy a tulajnak van egy fényképész stúdiója is a körforgalomnál, amit gyorsan megtalálunk. Kiderül, hogy a szállás jelenleg nem fogadhat vendégeket, mivel 3 hónapja halt meg a tulaj, és most engedély-problémák vannak. A fia tanácsolja, hogy a tó melletti részen próbálkozzunk, mert ott sok a hotel.
A tónál rögtön lecsapnak ránk a szafari szervezők, és mutatják az utat egy motoron ülve a szállásunkra, ami tiszta és jó, egy idős néni tulajdona, ráadásul nem is drága. Itt alszunk két éjszakát. Amint lerakjuk a csomagokat a szobában, már nyomják is nekünk a szafari infókat, hogy merre, mikor, mit tartalmaz, és amikor a lényegre térünk, hogy akkor mi az ára az egy napos kirándulásnak, akkor készek leszünk, kettőnknek 44.000 (negyvennégyezer) forint lenne. András nem jut szóhoz, én meg nyelek egy nagyot, hogy azért mindennek van határa, és ez azon túl van.
Megegyezünk abban, hogy ha még jön két személy, akkor mi is megyünk, mert akkor feleződik az ár, de még utánanézünk más lehetőségnek is. A csávó elmondja, hogy de mindenféleképpen 3 óra előtt kell véglegesítenünk, mert le kell adnia a bejáratnál az adatokat, máshogy nem lehet holnap bemenni. (Jó duma.) Nem telik el 10 perc, és újabb hiéna jön, aki már csak 32.000 forintért adja ugyanazt a csomagot. Hát még ez is sok. Közben felhív bennünket az első csávó, hogy akkor jönne a két személy, de csak délelőtt, és így az ár 26.000 forint lenne kettőnknek. Na, ne már, ez még nagyobb átvágás, hiszen csak fél nap lenne, négy emberrel! András rögtön le is mondja, hogy van jobb ajánlatunk.
Közben a néni szól Andrásnak, hogy ad neki egy telefonszámot, ami a Nimal Szafarié, de nem mondja el, hogy tőle kaptuk. Nem is értjük, de jön Nimal, és elsorolja, hogy jeep vezetővel egész napra 15.000 forint és a belépő kettőnknek 13.000 forint. Na, eddig ez a legjobb, és csak ketten leszünk a kocsiban. És akkor előáll a nagy üzletével, hogy minden kocsiba kell, hogy üljön egy ranger (vadőr), és annak, meg a sofőrnek is kell kaját vinni, mert ha megéheznek és nincs mit enniük, akkor kimennek a parkból és nekünk újra meg kell venni a jegyet, ha vissza akarunk menni. Jó, oké, és akkor ez mit jelent árban? Hát két rizskari az összesen 5.000 forint. Nálam ekkor szakad el a cérna és mondom, hogy azért álljunk már meg, András kiszámolja, hogy ez a két rizses vacak az egész napos túrának hány %-a árban, és kioktatja a csávót, hogy idióták nem vagyunk. Ekkor jön be a néni, aki magából kikelve kiabál valamit szingalézul a csávóval, és nekünk csak annyit mond, hogy ez az ő háza, és az ő üzlete, nem jöhet be bárki csak úgy az utcáról! Én már elvesztettem a fonalat, de szerintem András is, amúgy meg nagy ívben teszek az üzletükre, engem egy foglalkoztat, hogy lehet két rizskarit minél olcsóbban kihozni. Úgy tűnik, Andrással teljesen egy hullámhosszon vagyunk, mert mikor a néni levegőt vesz, megkérdezi, hogy mennyiért főzne két ilyen kaját holnapra, mert ez a csávó hihetetlen áron akarja megszervezni nekünk. És láss csodát, a két rizskari összesen 1400 forint lesz, még ez is sok, de azért mégis más…
Reggel ötre jön a kocsi értünk, hála istennek viszonylag jó árban megyünk, és csak ketten leszünk a sofőrön kívül, nem kell senkit kerülgetni a kocsiban, ha látjuk a leopárdot. Ugyanis nem lehet kiszállni a jeep-ből, csak két helyen, a tengerparton és a folyónál, ott meg nincs leopárd.
Indiga-val bevitetjük magunkat a városba, ami 3 km-re van innen, előtte néhány ruhánkat (nagy darabokat) odaadjuk a néninek mosatásba, a többit meg az új szappannal én mosom ki. András ezalatt blogot ír, és útleírásokat olvas. Az állami boltban bevásárolunk kekszből, nápolyiból, sós mogyiból és vízből, szegényes a választék. Én még mosószappant is veszek, mert az otthonról hozott mosógéllel nem lehet rendesen kimosni a ruhákat, egyrészt büdös marad, amikor megszárad, másrészt nem jön ki a vörös föld a világos holmikból. Kicsit netezünk, majd visszaindulunk, de kirakatjuk magunkat a tározó partján egy kicsit madarászunk, mindenhol fürdenek, így nem könnyű. Egy japán turista lefényképez bennünket, nem tudjuk milyen megfontolásból. András belemerészkedik a vízben és kis halak kezdik csipegetni a lábát. Nem merek bemenni utána, remélem neki sem lesz semmi baja.
Mikor visszaérünk kiderül, hogy a néni rosszul lett délután, és el kellett vinni az orvoshoz, úgy felidegesítette magát az „én házam, én üzletem, kintről ide senki ne jöjjön üzletelni” dolog miatt, hogy felment a vérnyomása. Nem is értem az egészet, hiszen az első csávó mutatta nekünk az utat a szállásra. Mondom a néninek, hogy nem értem, mi a baj, hát az, hogy azok nem ide tartoznak, hanem valakik. Gondolom itt a szafari maffia nyomul, és nem merte őket kiküldeni. Azzal ütöm el a kellemetlen helyzetet, hogy elmondom neki, Magyarországon, ha nem akarom, hogy valaki bemenjen a házamba, akkor nem engedem be, vagy ha mégis bemegy, kizavarom. Erre nem tud mit mondani, én meg letudtam a dolgot. Nem érdekel ki kinek a kije és kinek az üzlete, rendezzék el egymás között. Azért számunkra örök rejtély marad, hogy miért kellett titokban tartanunk azt, hogy a néni adta meg a Nimal számát, és miért kiabáltak egymással…
Iszonyú meleg van, egész éjjel nyitott ablaknál alszunk, hajnalban pedig magunkra kell húzni a takarót a szúnyogok miatt, ugyanis valami oknál fogva itt nincs szúnyogháló.

Tissamaharama

Unforunately I forgot the name of the rest house, which is next to the lake.
We wanted to stay in Tissa Guest House, but that is closed now, because 3 months ago died the owner, and his son hasn’t got permit to run it.
You never accept the first offer for the Yala safari, because we can bagrain 7.200 LNR for a full day-safari!

Horton Plains, a világvége

28. nap (2012. feb. 10.)

28th day (10. February 2012.)

Reggel nem csörög az óra, elalszunk. Szerencsénkre a sofőr is késik, úgyhogy gyorsan felkapjuk a ruhánkat és összepakoljuk, ami még tegnap kimaradt (banán), majd felmegyünk a hotel tetejére, mert ott van a parkoló (a dombba építették a hotelt). De a felső kapu le van lakatolva. Szólunk a sofőrnek és a kísérőnek, hogy odalent találkozunk, szerencsére azt az ajtót ki tudjuk nyitni.
Meglepődünk, hogy ugyanolyan kocsival megyünk, mint amilyet a 14 napra béreltünk, nekünk azt mondták, hogy csak jeep-pel lehet felmenni, mert olyan rossz az út. Hát átvágtak minket. András mérges, hogy a menedzsernek csak sikerült megszívatnia, de ezt nem rakja zsebre, az utolsó nap még ezért várunk valami ellenszolgáltatást. Szépen kaptatunk fel a hegyre, érdekesebbnél érdekesebb tájakon, hol a Jurassic Parkban érezzük, magunkat (maradvány páfrányok), hol a német Alpokban, annyi a tehén. Egyébként itt a fennsíkon állítják elő a sziget tejtermékeinek 30%-t, a többit importálják Indiából, Új-Zélandról.
A hajnal a bejáratnál ér minket, ahol megvesszük a jegyeket, és András örömmel újságolja nekem, hogy ez is világörökség, én meg csak lesek, hogy tényleg? Ezzel nem számoltam.
A bejáraton túl csak egy km-t lehet menni kocsival, ez alatt megállunk két helyen, egy tónál, ahol a ritka rigóra próbálunk, amit csak itt lehet látni, de hiába várunk fél órát, nem mutatja magát. Mondja a vezetőnk, hogy elég nehéz látni, néha többször is elrepül itt, van amikor meg egyáltalán nem mozog. Mint ma… Viszont látunk Sri Lanka Woodpigeon-t, András nagy örömére, mert ezt a fajt is nehéz látni.
Ja, hideg van, rajtam trikó, vékony és vastag hosszú ujjú és téli mellény kapucnival.
Nyolc körül leparkolunk a bemutató központnál, és a sofőr mondja, hogy lépjünk ki, mert a Kis Világvégére még van esélyünk, ami 2,5 km-re van innen, a nagyra már nem. Fél óra alatt lenyomjuk hegynek felfelé és madarászva a távot (jól ismeri Raja a madarakat, hangokat) és megérkezünk a Kis Világvégére! Alattunk 200 m mély leszakadás, és belátni az egész környéket, napsütésben, felhők nélkül! Gyönyörű és leírhatatlan. Pici pihi (tényleg csak néhány perc) ezalatt Raja behívja a „Levél-majmokat” (Leaf Monkey), ezek nem agresszívek, és nagyon cukin néznek ki, sötétlila az arcuk és hatalmas szürke bajszuk van. Majd nekirohanunk (szó szerint nagyon sietünk) a Nagy Világvégének, mert Raha szerint ha ilyen tempót nyomunk továbbra is, akkor még van esélyünk rá.
Mi ez a sietés? Nos, köderdőben vagyunk, aminek az a jellegzetessége, hogy reggel a meleg felszállva magával ragadja a levelekről a párát, és ködöt képez. A Világvégék csak délelőtt 10-ig jók, mert addig felszáll a köd, és olyan tejfehér lesz a levegő, hogy az utat is nehezen látjuk a lábunk alatt. Szerencsénk volt, mert az idő ma napos. Siettünk, a maradék 2-3 km-t, még meredekebben újabb 30 perc alatt tettük meg, és még tiszta időben érünk a Világvégére! De már gyülekeznek a felhők. A fénykép, ahol ketten állunk, egy 900 m mély szakadék szélén készült, ezért hívják a Világvégének. Teljesen tiszta időben még az óceánt is lehet látni, ami innen légvonalban 100 km-re van. Sajna nekünk ez már nem adatott meg, de még így is lélegzetelállító a látvány! Nagyjából 20 percet ülünk itt, és ezalatt tényleg felszállt a köd, mikor elindulunk a vízesés felé, már alig lehet látni valamit.
A vízeséshez változatos tájakon át vezet az út, erdőkben és különleges magas füvesben, Raja pedig még azzal is elkápráztat bennünket, hogy elárulja, ez a sziget második legszélesebb vízesése.
Mire visszaérünk az információs központhoz, a hátunk mögött minden felhőben és ködben úszik. Van aki most érkezik, hát nem tudom, mit fognak látni.
A központban megnézzük a park történetét, a szökőár okozta károkról készült felvételeket és egy érdekes történetet egy brit vadászról, aki csak itt 1400 elefántot ölt meg. A helyiek az ég (és az elefántok) bosszújaként emlegetik, hogy a vadász villámcsapástól halt meg, majd a sírjába is kétszer csapott bele a villám.
Délután alszunk egyet, majd András kimegy a sofőrrel néhány km-re a várostól, és szerencsésen látja azt a rigót, amit reggel nem. Nagyon örül neki, talán ez a faj a legritkább endemizmus.
Este megérkezik egy nagy helyi család, akik képtelenek csendben maradni. A ráadás az volt, hogy míg pihentünk, két francia beköszönt az ablakunkon azzal, hogy ez is olyan drága szállás-e, mint a fentebb lévők?

Horton Plains

Van with driver and guide costs 5000 LNR. We arranged this trip in the Single Tree Hotel, called the guide Raja. He knows the birds and calls also. You have to go up very early, because the fog is coming before 10 am, you miss the wonderful wiew.