32. nap (2012. feb. 14.)
32nd day (14. February 2012.)
Fél hétkor Indiga a szálloda tulajával kivisz bennünket a kikötőbe, ahol már több hajó is várja az indulást. A mienk tényleg a nagyobbak közé tartozik, összesen 30-an férnek el rajta, mi vagyunk az utolsók, már csak az utolsó padsorban van hely. Nem baj, a lényeg, hogy mindkét oldalra szabadon tudunk mozogni.
A parti őrség egyezteti a neveket, utasok számát és ellenőrzik a hajókat, csak ezek után indulhatunk. Gyönyörű napsütésben hajózunk kifelé kb. egy órát, amikor először egy tengeri teknőst látunk, majd rá tíz percre delfineket, 2 nagy csapatot, amiből az egyik a hajó mellett vadászik. Elidőzünk itt jó negyed órát, majd rákapcsolunk és további egy óra hajózás után már messze kint vagyunk a tengeren. Néha csendes vizeken megyünk, máshol meg hatalmas hullámok között. András már a korlát mellett áll, és panaszkodik, hogy nincs jól, mondom neki, ha a csónak-utat kibírtad Brazíliában Superaguri-ra, akkor ezt is. De nem lesz jobban, mondjuk más is küzd a tengeribetegség ellen. Próbálok neki segíteni, hogy Yala-ban a jeep is így ment, összevissza, meg gondoljon arra, hogy milyen szép volt a leopárd, és kicsit jobban lesz. Persze most hozzák a reggelit is, ami két szelet kenyér összeborítva, közötte mutatóban lekvár, és rajtunk kívül mindenki eszik. Banánt azért kérünk, hátha később még jól jön. Láttuk az utaslistát, csak mi jöttünk olyan országból, amelyiknek nincs tengere, hát ennyit számít ez…
Sötét felhők alatt sötét vizekre érünk, amikor a hátunk mögött a kormányos halkan súgja, hogy ő már látja a bálnákat. András távcsővel keresni kezdi, mégis én leszek, az az utas, aki elsőre kiszúrja. Mutatom Andrásnak, de nem látja, már teljesen rosszul van az idegtől (is). Lekapom a szeme elől a távcsövet, hogy szabad szemmel nézze, a horizonton a kis gejzíreket. Végre ő is látja, és megy előre a padokon az infó, hogy ott van a bálnák „tüdeje”. Mindenki feléled tetszhalott állapotából, a korlátok mellett állnak az emberek, az előttünk levő hajó már követ egy állatot.
Kiabálás a személyzettől, hogy „jobb oldal”, és ott van, mellettünk, a háta akkora, mint a hajó, és fújja ki a vizet, hihetetlen! Mellette a másik, és a harmadik! Biztos távolságból követjük őket, Andrásnak már ez sem elég, neki az kell, hogy kiemelje a farkát a vízből. Egy perc múlva teljesül a kívánsága, a farok kint a vízből, a bálna meg lemerül a mélybe a társaival.
Nézzük a többi hajót, és amint az egyik célirányosan elindul mi is követjük. Hatalmas hullámok szó szerint dobálják a hajót, szakad az eső, a hajó hátuljában már ketten is hánytak. De újra bálnák mellett vagyunk, az egyikük, mint egy delfin, kiugrik a vízből, még a farka is kint van, három hajón is kiabálnak az emberek, annyira örülnek, mikor ez a csapat is lemerül a mélybe.
Nekem már annyira kell pisilnem, de eddig nem mertem elmenni, így kihasználva a bálnamentes időt, megejtem a mellékhelyiséget. Akkorák a hullámok, hogy egyszer majdnem ajtóstól esek ki a budiból, az egyik csávó tol vissza az ajtóval együtt (még jó, hogy akkor már volt rajtam bugyingó). Amikor kijövök, akkor leszek rosszul, András bíztat, hogy menjek hátra, a kormányos is mutatja, de két perc múlva már jól vagyok, mivel egyszerűen nem tudok hányni és megint itt vannak a bálnák. Őket még követjük, majd mikor lemerülnek, indulunk vissza. Út közben kijutunk az esőből, és a napsütésben a hajó mellől repülőhalak menekülnek távolabbra, hihetetlen, hogy képesek 10-20 métert is repülni a víz felett! Összesen kb. 12-18 bálnát láttunk, megszámolni nagyon nehéz, a kormányos mondja nekünk, hogy ennyi lehet itt.
András alszik az ölemben, én hátrahajtott fejjel próbálom az egyre nagyobb hullámokat túlélni. A partot alig lehet látni, akkora felhőben van, a kis sárga homokos, pálmafás öblök gyönyörűen látszanak a haragos háttér előtt, a hegyek felett pedig villámlik. Kívánni sem lehetne szebb befejezést a végére!
András felmegy a tetőre, én meg egyszer csak érzem, hogy a hideg víz folyik a hátamon, hát a tető nem német precizitással érintkezik a hajótesttel és befolyik az eső. A mellettem ülő nő is csak nézi, hogy mi az, és előkapja az esernyőt. A fedett hajóban esernyő alatt ülünk…
A kocsiig (50 m) teljesen elázunk. A szálloda bejárójánál Indiga a kocsi bal első kerekével sikeresen becsúszik az út szélén lévő puhább részbe, ami az eső hatására dagonyává vált, úgyhogy a kocsi alja az úton fekszik. András mondja a helyieknek, hogy ezt előre ne is próbálják, mert nem fog menni, csak hátra. Tolják, húzzák, de olyan szerencsétlen ez a szerkezet, hogy a motor elől van, a meghajtás hátul. Mondják, hogy mi menjünk nyugodtan, ők megoldják, így is lett, fél óra múlva már nincs ott a kocsi.
Kis keksz-evés, pihi, majd 3-kor szólunk Indiga-nak, hogy akkor irány Galle, az élő időkapszula város. Ez is világörökség, amit még a szökőár sem tudott elmosni, mert megvédték a magas és vastag városfalak. A történészek régebben azt gondolták, hogy itt rejtették el Salamon király kincsét, ez Tarsish városa, persze ez a hit megdőlt, amikor az első európaiak ideérkeztek. Ők a portugálok voltak 1505-ben, akik érkezésükkor kakas hangot hallottak így kapta a város a nevét, Galle, portugálul a kakas galo. Az 1500-as évek végén, amikor a Kandy-királyság fenyegette a várost, építették a kicsi erődöt, aminek a neve Santa Cruz volt, majd folyamatosan bővítették ezt városfallal, bástyákkal, mikor is a dánok 1640-ben lerombolták ennek nagy részét. A 17. században a teljes várost és a falakat helyreállították és ez a hely lett a sziget fő kikötője 200 éven keresztül, fontos megállópontként Európa és Kelet-Ázsia között. Amikor a britek elfoglalták az egész szigetet, a központ Colombo lett, de a fő kikötői szerepet csak a 19. században vette át Galle-tól.
Mi egy óra alatt járjuk be szép lassan (gyalog) a teljes erődöt, megnézzük a templomot, a harangtornyot, az összes régi és neves épületet, a kisebbség utcáját, és a falak tetejéről a kilátást, ahonnan nézzük, hogy az újvárosban már esik. András szerint még van annyi időnk, hogy a 100 m-re lévő kocsinkat elérjük, de mire ezt kimondja, már ömlik is. Gyorsan fogunk egy riksát, ami elvisz a kocsiig, de mire egyikből a másikba átszállunk, teljesen elázunk.
Este végre van paradicsomleves, az erkélyen eszünk gyertyafény mellett, András romantikus vacsit varázsol a mai látnivalók örömére. Az eső szakad-eláll-szakad, de a villámok egyfolytában csapkodnak a tenger felett, isteni a kilátás. Vacsi után András elmegy netezni, reménykedünk, hogy lesz kapcsolat, mert a villámok miatt tegnap is gyatra volt, én addig kiszellőztetem a tegnapi 30 fokos meleget a szobából, jó „nagy huzatot” csinálva.
Hát nem volt nagy netkapcsolat, és mivel reggel korán szeretnénk indulni Sinharaja-ba (ejtsd: színgarádzsa), az esőerdőbe, fizetünk. Milyen fura, hogy a sofőr szobáját is nekünk számlázzák ki, én elmondom, hogy a megállapodás szerint ezt nem mi fizetjük, hanem Indiga, de a csávó visszajön, hogy ő nem akarja fizetni, mert megmondta nekünk, hogy itt nincs sofőrszoba. Én meg mondom, hogy senki nem mondta, hogy Indiga-nak itt kell aludnia, a menedzser azt mondta, hogy a sofőr mindent leszervez magának, és azt gondolom, hogy ebben egyértelműen benne van az, hogy a szállása megoldása az ő dolga, pénze. András lecsattog, és megmondja Indigának, hogy mi a helyzet, és ha nem tetszik, akkor hívhatjuk megint a menedzsert. De Indiga szó nélkül fizet. Nem hiszem el, hogy a tegnapi után nem érték fel ésszel, hogy mi a helyzet.
Éjjel szakad az eső, reggelre az egész erkély egy kis halastóvá alakul, még szerencse, hogy nem folyt be a szobába. Hűvös volt végre, és még gázt sem cseréltek a szomszédban!
Whale watching – Galle
We saw about 12-18 whales (only Blue Whale), one seaturtle, about 50 dolphins, and lots of flying fish. Journey takes 4,5 hours. You bring suncream and raincoat with you, because we started it in sunshine, and finish in a heavy rain.
Galle is about 30 km from Mirissa, very nice town.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése