22. nap (2012. feb. 04.)
22nd day (04. February 2012.)
András reggel kel és megy madarászni, én még pihenek, majd nézelődök a nyugágyból. Kilenc körül reggelizünk, rántotta, pirítós, vaj, lekvár és tejeskávé. Utána kivisznek minket a hegyi-házba, négykerék meghajtású dzsippel, ami eléggé messze van a várostól. Nagyon jó a ház, ez is az 1800-as években épült, mint a szállásunk recepciója, és fantasztikus a kilátás a hegyekre, viszont a madármozgás nulla. Természetesen nem költözünk át ide, amit meg is mondunk a menedzsernek.
Majdnem délre jár, amikor kigyalogolunk a Rest House melletti folyópartra, ami teli van emberrel. A férfiak térdgatyában, a nők nadrágban és trikóban fürdenek, dobolnak, énekelnek és táncolnak. Az egész folyópart egy egybefüggő piknik.
Egy riksással elvitetjük magunkat a S…. Hotelhez, ahol a jó madárfajokat lehet látni. Megkérdezzük a recepcióst, hogy lehet-e madarászni az előkertben, végül is megengedte, pedig csak a szálló vendégeinek szabadna, sőt, két karbantartót kiszalasztott, hogy mutassák meg, hol van az Owlet, ami csak itt található (endemikus). Tíz perces keresgélés után András kiszúrja, és megmutatjuk az összes ott lézengő helyinek. Sajnos a kukut nem sikerül látni. Iszonyú a forróság és a páratartalom, a helyiek is mondják, hogy ez nem normális.
Egy kis mellékúton gyalogolunk tovább, majd mikor azt gondoljuk, hogy itt a vége, akkor az út melletti házból kiszólnak, hogy menjünk az elrejtett ösvényen tovább, ott a hotel. Hotel? Itt? Megnézzük. Útban a hotel felé András kiszúr még egy endemikust, ennek örömére úgy döntünk, hogy iszunk valami üdcsit a hotel „éttermében” (egy tetővel fedett terasz). Mikor odaérünk, kiderül, hogy pont ebédidő van, a gyomrunk is rákezd és az illatok is jók. András kideríti, hogy 600 forintért annyit ehetünk, amennyit szeretnék. Finom nagyon a felhozatal.
Az alkalmazottak mondják, hogy menjünk át a kis hídon, az étterem mellett, mert ott jó a madármozgás. Na, ezt már hallottuk, és nem sok jó sült ki belőle, de arra megyünk, mert csak így tudunk kiérni a főútra. Tényleg jó itt a mozgás, András megint lát egy endemikus madarat.
Kiérve a főútra úgy fél km után meglátjuk a híres hidat. Itt forgatták az 1957-es, „Híd a Kwai folyón” című film egy jelenetét, a függőhíddal. Tényleg jól néz ki! Egy kis tábla jelzi az elején, hogy 3 embernél több egyszerre nem mehet fel rá, és ennyi. Semmi reklámozás, hogy ez A híres híd!
Az én tériszonyommal nem éppen élvezetes egy függőhídon átmenni, főleg, amikor a közepén állsz, és egy helyi mögötted ezerrel trappol. Azt hittem, meghalok. Andrásnak tetszett a híd is meg a kilátás is.
A túloldalon sétálgatunk egy kis faluban, majd átkompozunk (fénykép!) a Rest House-hoz. A tömeg még nagyobb, mint délben. A nagy kiabálásból kihámozzuk, hogy ma van a függetlenség napja! Hát ezt ünneplik.
A szálláson minden létező alvó-hely betelt, főleg helyiekkel. Az étteremben is énekelnek és táncolnak.
Kis pihi után vacsorázunk, a mellettünk levő asztalnál egy család eszik (apu, anyu és kislány), mi pedig azt találgatjuk, hogy ausztrálok-e vagy nem? Vacsi után megegyezünk a menedzserrel a kéthetes kocsi- és sofőrbérlés árában (András még alkudik egy kicsit), mivel végig gondoltuk, hogy azt az utat, amit mi szeretnénk, busszal lehetetlen bejárni. Főleg ennyi csomaggal.
Várunk a netkapcsolatra, mikor is odajön hozzánk az előbb említett anyuka, és angol akcentussal, de magyarul mondja, hogy „hallottam, hogy magyarul beszéltek”. Mi tök paff leszünk, hogy itt valaki magyarul szól hozzánk, aki ráadásul nem is magyar! Kiderül, hogy Jill, (így hívják) a British Council-nél dolgozik, most éppen itt, Colombo-ban tanít már másfél éve, de 3 évig Budapesten is élt. A magyarral ellentétben a helyi szingaléz és/vagy tamil nyelvet képtelen megtanulni, mert annyira nehéz. Akkor gondolhatjátok, milyen nyelvek lehetnek ezek. Ráadásul, mikor meghallja, hogy mi hogy tanultunk angolul (nem iskolában és nem tanárral), akkor meg is dicsér engem. András ezalatt végleg leszakad a netről.
Az egyik helyi újságban (angol nyelvű) találok egy cikket a függetlenségről. Az idei a 64. függetlenségi nap, miután 1948. február 4-én kikiáltották azt. Sri Lanka több, mint 2000 (kétezer) éves függetlenségét 1505-ben a portugálok törték meg, mikor is elfoglalták a mai Colombo területén lévő kikötőt, és onnan terjeszkedtek tovább. Utánuk a dánok érkeztek. Mindkét néppel ellentétben, akik nem hódították meg a teljes szigetet, az angolok leigázták az összes (7) itt talált, főleg hegyi, királyságot, és a helyieket dolgoztatták az ültetvényeiken (is). Fűszerek és tea volt a fő export cikk.
Egy másik cikk pedig bemutatja Sri Lanka zászlaját. A jelenleg használatosat egy angol művész alkotta, melyet a függetlenség kikiáltása után kicsit átalakítottak. Az oroszlán az ősi királyságok jelképe volt, a világon az egyik legrégebbi, mai is használatos zászlójelkép. Mellette, a sarkokban a négy levél a fő vallási formát, a buddhizmust, a narancsssárga és a zöld csík pedig a kissebséget, a tamilt és a muszlimot jelenti.
A házban bebújunk a szúnyogháló alá, és még olvasgatunk. A villany körüli terület egy béka és gekko paradicsom lehetne, annyi a bogár ott.
A mókuska megint meglátogatja a fát, és a tetőn való dörömbölést később az ég dörgése, és az eső kopogása váltja fel.
Majdnem délre jár, amikor kigyalogolunk a Rest House melletti folyópartra, ami teli van emberrel. A férfiak térdgatyában, a nők nadrágban és trikóban fürdenek, dobolnak, énekelnek és táncolnak. Az egész folyópart egy egybefüggő piknik.
Egy riksással elvitetjük magunkat a S…. Hotelhez, ahol a jó madárfajokat lehet látni. Megkérdezzük a recepcióst, hogy lehet-e madarászni az előkertben, végül is megengedte, pedig csak a szálló vendégeinek szabadna, sőt, két karbantartót kiszalasztott, hogy mutassák meg, hol van az Owlet, ami csak itt található (endemikus). Tíz perces keresgélés után András kiszúrja, és megmutatjuk az összes ott lézengő helyinek. Sajnos a kukut nem sikerül látni. Iszonyú a forróság és a páratartalom, a helyiek is mondják, hogy ez nem normális.
Egy kis mellékúton gyalogolunk tovább, majd mikor azt gondoljuk, hogy itt a vége, akkor az út melletti házból kiszólnak, hogy menjünk az elrejtett ösvényen tovább, ott a hotel. Hotel? Itt? Megnézzük. Útban a hotel felé András kiszúr még egy endemikust, ennek örömére úgy döntünk, hogy iszunk valami üdcsit a hotel „éttermében” (egy tetővel fedett terasz). Mikor odaérünk, kiderül, hogy pont ebédidő van, a gyomrunk is rákezd és az illatok is jók. András kideríti, hogy 600 forintért annyit ehetünk, amennyit szeretnék. Finom nagyon a felhozatal.
Az alkalmazottak mondják, hogy menjünk át a kis hídon, az étterem mellett, mert ott jó a madármozgás. Na, ezt már hallottuk, és nem sok jó sült ki belőle, de arra megyünk, mert csak így tudunk kiérni a főútra. Tényleg jó itt a mozgás, András megint lát egy endemikus madarat.
Kiérve a főútra úgy fél km után meglátjuk a híres hidat. Itt forgatták az 1957-es, „Híd a Kwai folyón” című film egy jelenetét, a függőhíddal. Tényleg jól néz ki! Egy kis tábla jelzi az elején, hogy 3 embernél több egyszerre nem mehet fel rá, és ennyi. Semmi reklámozás, hogy ez A híres híd!
Az én tériszonyommal nem éppen élvezetes egy függőhídon átmenni, főleg, amikor a közepén állsz, és egy helyi mögötted ezerrel trappol. Azt hittem, meghalok. Andrásnak tetszett a híd is meg a kilátás is.
A túloldalon sétálgatunk egy kis faluban, majd átkompozunk (fénykép!) a Rest House-hoz. A tömeg még nagyobb, mint délben. A nagy kiabálásból kihámozzuk, hogy ma van a függetlenség napja! Hát ezt ünneplik.
A szálláson minden létező alvó-hely betelt, főleg helyiekkel. Az étteremben is énekelnek és táncolnak.
Kis pihi után vacsorázunk, a mellettünk levő asztalnál egy család eszik (apu, anyu és kislány), mi pedig azt találgatjuk, hogy ausztrálok-e vagy nem? Vacsi után megegyezünk a menedzserrel a kéthetes kocsi- és sofőrbérlés árában (András még alkudik egy kicsit), mivel végig gondoltuk, hogy azt az utat, amit mi szeretnénk, busszal lehetetlen bejárni. Főleg ennyi csomaggal.
Várunk a netkapcsolatra, mikor is odajön hozzánk az előbb említett anyuka, és angol akcentussal, de magyarul mondja, hogy „hallottam, hogy magyarul beszéltek”. Mi tök paff leszünk, hogy itt valaki magyarul szól hozzánk, aki ráadásul nem is magyar! Kiderül, hogy Jill, (így hívják) a British Council-nél dolgozik, most éppen itt, Colombo-ban tanít már másfél éve, de 3 évig Budapesten is élt. A magyarral ellentétben a helyi szingaléz és/vagy tamil nyelvet képtelen megtanulni, mert annyira nehéz. Akkor gondolhatjátok, milyen nyelvek lehetnek ezek. Ráadásul, mikor meghallja, hogy mi hogy tanultunk angolul (nem iskolában és nem tanárral), akkor meg is dicsér engem. András ezalatt végleg leszakad a netről.
Az egyik helyi újságban (angol nyelvű) találok egy cikket a függetlenségről. Az idei a 64. függetlenségi nap, miután 1948. február 4-én kikiáltották azt. Sri Lanka több, mint 2000 (kétezer) éves függetlenségét 1505-ben a portugálok törték meg, mikor is elfoglalták a mai Colombo területén lévő kikötőt, és onnan terjeszkedtek tovább. Utánuk a dánok érkeztek. Mindkét néppel ellentétben, akik nem hódították meg a teljes szigetet, az angolok leigázták az összes (7) itt talált, főleg hegyi, királyságot, és a helyieket dolgoztatták az ültetvényeiken (is). Fűszerek és tea volt a fő export cikk.
Egy másik cikk pedig bemutatja Sri Lanka zászlaját. A jelenleg használatosat egy angol művész alkotta, melyet a függetlenség kikiáltása után kicsit átalakítottak. Az oroszlán az ősi királyságok jelképe volt, a világon az egyik legrégebbi, mai is használatos zászlójelkép. Mellette, a sarkokban a négy levél a fő vallási formát, a buddhizmust, a narancsssárga és a zöld csík pedig a kissebséget, a tamilt és a muszlimot jelenti.
A házban bebújunk a szúnyogháló alá, és még olvasgatunk. A villany körüli terület egy béka és gekko paradicsom lehetne, annyi a bogár ott.
A mókuska megint meglátogatja a fát, és a tetőn való dörömbölést később az ég dörgése, és az eső kopogása váltja fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése