35. nap (2012. feb. 17.)
35th day (17. February 2012.)
Hatkor kopognak, hogy kész a reggeli. Ismét menetrend szerint jönnek a szarkák. Indulok a sorompóhoz, ahol egy teremtett lélek sincsen. Pár perccel hét után látom, kaptat fel Rathne és sajnálkozik, hogy késett, de nem volt felfelé kocsi ami felhozza, így gyalog jött a faluból. Ezért elnézést kérni?!
Legjobb időben indulunk el az ösvényen. Ismét látjuk a Spurfowl-t, szerintem ez is be van etetve… Rathne kérdezi, hogy akkor mi hiányzik, amire mondom, hogy a Red-faced Malkoha. Kicsit csóválja a fejét, mert nehéz a faj és az olyan fajokat a legnehezebb látni, amit nagyon szeretne az ember. Közben hallunk egy újabb endemikust, a Green-billed Coucal-t, így folytatjuk itt látjuk az összes endemikust két nap alatt…
Kisvártatva halljuk az első táplálkozó csapatot és a vezető rögtön ki is szúr egy Malkoha-t, amit nekem nem sikerül látni. Keressük, de nem kerül elő. Ezt a legnehezebb látni, mivel az erdő legmagasabb fáin táplálkozik, így követi a madárcsapatot. A kutatóállomásnál várjuk a csapatokat, de az áhított fajjal még senki sem találkozott. Közben oda jön két dendrológus (faász, azaz fafaj kutató). Kérdezem hány faj található az erdő rezervátumban, 200-ra teszik a számukat, melynek a 60%-a csak Sri Lankán él! Poénkodok, hogy akkor ez egy „faparadicsom”, mire mutatnak álltó helyben három endemikust.
Teszünk egy kör az egyik ösvényen, amin egy hatalmas, több száz éves fát lehet látni. Lenyűgöző a fa (Mawada fa) 6,3 méter a törzsátmérője, 43 méter magas, lélegzetelállító egy példány. Visszafelé vesszük az irányt, sokan még most jönnek befelé, mi pedig kifelé. Találkozunk egy nagyobb csoporttal, akiknek egy baglyocskát (amit mi kitulgalába láttunk) akarnak megmutatni. Egy újabb csapat, már mindenki a Malkoha-t keresi nekem. Nem sok sikerrel. Sétálunk visszafelé, mikor ismét az ösvényen hagy és beveti magát a páfrányosba. Addig egy újabb endemikust látok a bokrosban (Sri Lanka Bush Warbler), ez már a 24.!!! Szól, hogy menjek, mert talált valamit, egy Sri Lanka Frogmouth-t. Örül, hogy sikerült ezt a fajt is megmutatni. Két méterről nézegetünk egy tojót. Majdnem a sorompónál vagyunk, amikor ismét hangos csapat érkezik, mondom ez az utolsó esélyünk. Elmegy a csapat, na erről a madárról már letettem, mikor int, hogy itt van. Red-faced Malkoha! Nem a legjobban látom, tisztán soha nem ül ki, de az a vörös tekintet a napsütésben, leírhatatlan. Ez is egy olyan szín, amit nem lehet megfesteni. Csak azt sajnálom, hogy ezt a madarat Csilla nem látja. Ekkor konstatálom, hogy sikerült az összes sri lankai endemikus megfigyelni!!!! Juhé!
Mire visszaérek Csillu már összepakolt, alig van kint holmi a szobában. Letusolunk mindketten, mert nagy a meleg, ráadásul 90%-os páratartalommal, utána hitetlenkedve nézzük, hogy kb. 2 busznyi gyerek megy felfelé az erdő bejáratához. Iszonyú nagy zajjal, mondanom sem kell, megint szerencsénk volt, hogy nem hétvégre jöttünk ide! Valószínűleg akkor teli van gyerekkel, meg helyivel az egész terület.
Fél óra alatt lecsattogunk a jeep-el a kocsinkhoz (3-4 km), és a kis hegyi utakon elindulunk Avissawella felé, ahol végleg megválunk Indiga-tól. Állítólag a menedzser is jön, hogy megbeszéljük a túrát, de mi fogadunk abban, hogy nem meri idetolni az arcát.
A 6 m-el lejjebb lévő másik bejáratnál nagy a készültség, mivel érkezik az erdészeti miniszter. Rendőrök mindenhol, az összes túravezető is itt van! Közben találkozunk még négy nagy busszal, ami telis-tele van gyerekkel, és mind oda mennek, ahonnan mi jövünk! Csilluval csak összenézünk, hogy atyaisten mekkora szerencsénk volt! Tudtunk normális körülmények között madarászni, hat busznyi gyerekkel ez elképzelhetetlen lenne. Indiga mondja a miniszter nevét és teljesen kész van, hogy látta. Poénkodok Csillával, hogy vissza kellene menni és fotózkodni vele, jól mutatna a blogon.
Indiga azt mondja, hogy 2 óra lesz az út, ebből 3 és fél lett, mert rengeteg helyen építik az utat, és olyan szerencsétlenül irányítják a forgalmat a leszűkített egy sávon, hogy valamikor azért nem tudtunk tovább menni, mert a szembejövő egyetlen kocsi nem fért el a mi sorunk mellett, és mindannyian azt várták, hogy majd a másik arrébb megy vagy a markoló.
Természetesen a menedzser nem jött el, és természetesen hol máshol szakadna az eső, mint ott, ahol kiszállunk végleg a kocsiból, és busszal utazunk tovább. Szerintem Indiga most volt a legboldogabb a 2 hét alatt, amikor elköszönt tőlünk.
A buszpályaudvaron eszünk két rizskarit, aminek a vége már olyan csípős volt, hogy Csillunak a könnye is folyt. Sikeresen felférünk a Colombo-i buszra, és csodálkozunk, hogy a töredékét fizetjük annak az árnak amit idefelé jövet kértek a jegyért. Úgy látszik nem csak Indiában alaptörvény, hogy visszafelé út mindig sokkal olcsóbb.
A 40 km-es utat 2,5 óra alatt tesszük meg, mert akkora dugók vannak a városba befelé. Érdekes módon le van zárva a buszpályaudvarra bevezető út, a legforgalmasabb főút közepén áll meg a busz, ott kell leszállni a nagy csomagokkal. Esik az eső és mindenhol rendőrök vannak, nagy a készültség. Hát itt meg mi lehet?
Két variáció szerepel a tervünkben, az egyik szerint a buszállomás közelében szállunk meg valahol, ha találunk jó és olcsó helyet, a másik szerint kimegyünk Negombóba, ahonnan csak 10 km a reptér (a fővárosból 40 km). Megállunk egy riksásánál, hogy tud-e valami jó helyet itt a környéken, de mondja, hogy most nem lehet, mert sztrájk van. Nem tud jól angolul, ezért csak ennyit értünk. Hát akkor legyen Negombo, mert mi van, ha holnap is sztrájk lesz és nem mennek a buszok! (Lásd Kerala-ban, az utunk elején.) Nagy nehezen megtaláljuk a Negombo-i peront, ahol már áll a sor. A 7-órási busz fél nyolckor indult, full tele már most, a lépcsőn is lógnak az emberek. Telefonon lefoglalom a negombói buszpályaudvarhoz közeli szállást, és indulunk is. A szomszédtól megtudom, hogy délután demonstráció volt, köveket dobáltak, meg gumikat égettek a lezárt úton, és még nincs vége. Azért ez a nagy készültség.
Két óra buszozás után (ezen a szigeten sehol nem mentünk olyan nagy sebességgel, mint most) beérünk Negombo-ba, a tengerpartra, ahol ismét ömlik az eső, mivel olyan gyorsan mentünk, hogy utolértük a fővárost elhagyó zivatar zónát. A busztól a peronig 50 m az út, ezalatt bőrig ázunk. Szerzek egy riksát, és elvisznek a lefoglalt szállásra, amiben a könyv szerint még II. Erzsébet királynő is megszállt 1958-ban! Mikor megkapjuk a szobát, megállapítjuk, hogy azóta nem is javítottak rajta semmit ráadásul nincs zár az ajtóban, az erkélyen beesik az eső. Csillu lemegy, reklamál, és kapunk egy másik szobát, ami egy fokkal jobb, az illatát tekintve is.
Szerencsére nincs meleg, tudunk aludni. Holnap este irány India!
35th day (17. February 2012.)
Hatkor kopognak, hogy kész a reggeli. Ismét menetrend szerint jönnek a szarkák. Indulok a sorompóhoz, ahol egy teremtett lélek sincsen. Pár perccel hét után látom, kaptat fel Rathne és sajnálkozik, hogy késett, de nem volt felfelé kocsi ami felhozza, így gyalog jött a faluból. Ezért elnézést kérni?!
Legjobb időben indulunk el az ösvényen. Ismét látjuk a Spurfowl-t, szerintem ez is be van etetve… Rathne kérdezi, hogy akkor mi hiányzik, amire mondom, hogy a Red-faced Malkoha. Kicsit csóválja a fejét, mert nehéz a faj és az olyan fajokat a legnehezebb látni, amit nagyon szeretne az ember. Közben hallunk egy újabb endemikust, a Green-billed Coucal-t, így folytatjuk itt látjuk az összes endemikust két nap alatt…
Kisvártatva halljuk az első táplálkozó csapatot és a vezető rögtön ki is szúr egy Malkoha-t, amit nekem nem sikerül látni. Keressük, de nem kerül elő. Ezt a legnehezebb látni, mivel az erdő legmagasabb fáin táplálkozik, így követi a madárcsapatot. A kutatóállomásnál várjuk a csapatokat, de az áhított fajjal még senki sem találkozott. Közben oda jön két dendrológus (faász, azaz fafaj kutató). Kérdezem hány faj található az erdő rezervátumban, 200-ra teszik a számukat, melynek a 60%-a csak Sri Lankán él! Poénkodok, hogy akkor ez egy „faparadicsom”, mire mutatnak álltó helyben három endemikust.
Teszünk egy kör az egyik ösvényen, amin egy hatalmas, több száz éves fát lehet látni. Lenyűgöző a fa (Mawada fa) 6,3 méter a törzsátmérője, 43 méter magas, lélegzetelállító egy példány. Visszafelé vesszük az irányt, sokan még most jönnek befelé, mi pedig kifelé. Találkozunk egy nagyobb csoporttal, akiknek egy baglyocskát (amit mi kitulgalába láttunk) akarnak megmutatni. Egy újabb csapat, már mindenki a Malkoha-t keresi nekem. Nem sok sikerrel. Sétálunk visszafelé, mikor ismét az ösvényen hagy és beveti magát a páfrányosba. Addig egy újabb endemikust látok a bokrosban (Sri Lanka Bush Warbler), ez már a 24.!!! Szól, hogy menjek, mert talált valamit, egy Sri Lanka Frogmouth-t. Örül, hogy sikerült ezt a fajt is megmutatni. Két méterről nézegetünk egy tojót. Majdnem a sorompónál vagyunk, amikor ismét hangos csapat érkezik, mondom ez az utolsó esélyünk. Elmegy a csapat, na erről a madárról már letettem, mikor int, hogy itt van. Red-faced Malkoha! Nem a legjobban látom, tisztán soha nem ül ki, de az a vörös tekintet a napsütésben, leírhatatlan. Ez is egy olyan szín, amit nem lehet megfesteni. Csak azt sajnálom, hogy ezt a madarat Csilla nem látja. Ekkor konstatálom, hogy sikerült az összes sri lankai endemikus megfigyelni!!!! Juhé!
Mire visszaérek Csillu már összepakolt, alig van kint holmi a szobában. Letusolunk mindketten, mert nagy a meleg, ráadásul 90%-os páratartalommal, utána hitetlenkedve nézzük, hogy kb. 2 busznyi gyerek megy felfelé az erdő bejáratához. Iszonyú nagy zajjal, mondanom sem kell, megint szerencsénk volt, hogy nem hétvégre jöttünk ide! Valószínűleg akkor teli van gyerekkel, meg helyivel az egész terület.
Fél óra alatt lecsattogunk a jeep-el a kocsinkhoz (3-4 km), és a kis hegyi utakon elindulunk Avissawella felé, ahol végleg megválunk Indiga-tól. Állítólag a menedzser is jön, hogy megbeszéljük a túrát, de mi fogadunk abban, hogy nem meri idetolni az arcát.
A 6 m-el lejjebb lévő másik bejáratnál nagy a készültség, mivel érkezik az erdészeti miniszter. Rendőrök mindenhol, az összes túravezető is itt van! Közben találkozunk még négy nagy busszal, ami telis-tele van gyerekkel, és mind oda mennek, ahonnan mi jövünk! Csilluval csak összenézünk, hogy atyaisten mekkora szerencsénk volt! Tudtunk normális körülmények között madarászni, hat busznyi gyerekkel ez elképzelhetetlen lenne. Indiga mondja a miniszter nevét és teljesen kész van, hogy látta. Poénkodok Csillával, hogy vissza kellene menni és fotózkodni vele, jól mutatna a blogon.
Indiga azt mondja, hogy 2 óra lesz az út, ebből 3 és fél lett, mert rengeteg helyen építik az utat, és olyan szerencsétlenül irányítják a forgalmat a leszűkített egy sávon, hogy valamikor azért nem tudtunk tovább menni, mert a szembejövő egyetlen kocsi nem fért el a mi sorunk mellett, és mindannyian azt várták, hogy majd a másik arrébb megy vagy a markoló.
Természetesen a menedzser nem jött el, és természetesen hol máshol szakadna az eső, mint ott, ahol kiszállunk végleg a kocsiból, és busszal utazunk tovább. Szerintem Indiga most volt a legboldogabb a 2 hét alatt, amikor elköszönt tőlünk.
A buszpályaudvaron eszünk két rizskarit, aminek a vége már olyan csípős volt, hogy Csillunak a könnye is folyt. Sikeresen felférünk a Colombo-i buszra, és csodálkozunk, hogy a töredékét fizetjük annak az árnak amit idefelé jövet kértek a jegyért. Úgy látszik nem csak Indiában alaptörvény, hogy visszafelé út mindig sokkal olcsóbb.
A 40 km-es utat 2,5 óra alatt tesszük meg, mert akkora dugók vannak a városba befelé. Érdekes módon le van zárva a buszpályaudvarra bevezető út, a legforgalmasabb főút közepén áll meg a busz, ott kell leszállni a nagy csomagokkal. Esik az eső és mindenhol rendőrök vannak, nagy a készültség. Hát itt meg mi lehet?
Két variáció szerepel a tervünkben, az egyik szerint a buszállomás közelében szállunk meg valahol, ha találunk jó és olcsó helyet, a másik szerint kimegyünk Negombóba, ahonnan csak 10 km a reptér (a fővárosból 40 km). Megállunk egy riksásánál, hogy tud-e valami jó helyet itt a környéken, de mondja, hogy most nem lehet, mert sztrájk van. Nem tud jól angolul, ezért csak ennyit értünk. Hát akkor legyen Negombo, mert mi van, ha holnap is sztrájk lesz és nem mennek a buszok! (Lásd Kerala-ban, az utunk elején.) Nagy nehezen megtaláljuk a Negombo-i peront, ahol már áll a sor. A 7-órási busz fél nyolckor indult, full tele már most, a lépcsőn is lógnak az emberek. Telefonon lefoglalom a negombói buszpályaudvarhoz közeli szállást, és indulunk is. A szomszédtól megtudom, hogy délután demonstráció volt, köveket dobáltak, meg gumikat égettek a lezárt úton, és még nincs vége. Azért ez a nagy készültség.
Két óra buszozás után (ezen a szigeten sehol nem mentünk olyan nagy sebességgel, mint most) beérünk Negombo-ba, a tengerpartra, ahol ismét ömlik az eső, mivel olyan gyorsan mentünk, hogy utolértük a fővárost elhagyó zivatar zónát. A busztól a peronig 50 m az út, ezalatt bőrig ázunk. Szerzek egy riksát, és elvisznek a lefoglalt szállásra, amiben a könyv szerint még II. Erzsébet királynő is megszállt 1958-ban! Mikor megkapjuk a szobát, megállapítjuk, hogy azóta nem is javítottak rajta semmit ráadásul nincs zár az ajtóban, az erkélyen beesik az eső. Csillu lemegy, reklamál, és kapunk egy másik szobát, ami egy fokkal jobb, az illatát tekintve is.
Szerencsére nincs meleg, tudunk aludni. Holnap este irány India!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése