42. nap (2012. feb. 24.)
42nd day (24. February 2012.)
Hajnalban kelek, hogy elérjem a háromnegyed ötös buszt Chiriya Tapuba. Sikeresen kiérek a buszállomásra, ahol nincs nagy mozgolódás. Megkérdezem, hogy honnan indul a busz, de mondják, hogy olyan busz nincs. Mutatom a kiírt menetrendet, arra csak legyintenek, hogy az már régi, csak félórával később megy Tapuba. Nagyszerű, most várhatok Andamán legnagyobb és „legcsodálatosabb” buszpályaudvarán, közben a szúnyogok is megtalálnak.
Nehezen, de elindulunk. A rendkívül korai órának köszönhetően hihetetlen sebességgel hasítunk, csak szét ne essen a busz. Sikeresen megérkezünk a településre, ahol csak a bezárt turistainformáció emlékeztet a nyolc évvel ezelőtti szökőárra, na és a turisták hiánya. Ezt a szakaszt változtatta át legjobban a cunami, annyira, hogy ez a rész majdnem teljesen elnéptelenedett. Van egy tábor feljebb, ahol még mindig élnek olyanok, akiknek a házát elvitte a víz és nem mernek visszaköltözni. Apály van, így a közeli mangrovésban madarászok, de nem sokáig, mert itt gyorsan jön a dagály. Gyalogolok vissza az úton és a következő 3 kilométerre koncentrálok. Állítólag az a legjobb, mivel itt sokkal ritkább az erdő Mt. Harriethez képest. Szépen jönnek a fajok, csak az andamáni harkály nem akarja magát mutatni, kopácsol össze-vissza, meg kiabál, de nem látom. Elérek a hármas kilométerkőhöz, ahol visszafordulok, és újra lemadarászom a területet. A harkály nem adta magát. Sikerül a tábornál elcsípnem a buszt, mellyel terveim szerint még elég időm lesz kinézni a reptér melletti területre, amit mostanában már nem ajánlanak a madarászok, de én kíváncsi vagyok rá. Csillának küldök egy SMS-t, hogy ne aggódjon.
A területre tényleg nem érdemes kimenni, főleg kocsi nélkül, mert nagyon sokat kell gyalogolni a semmiért. Egy „személyszállító alkalmasság” se járt arra, az elágazásig kellett visszamenni, ahol már sikeresen elkaptam egy buszt vissza Port Blair-be. Szerencsére a szállásunk közelébe volt a végállomása. Csillának elújságolom mit láttam és elhatározzuk, hogy délután újra rápróbálunk a récére Sippighat-nál, de előtte egy kis pihenés.
Délután egy másik ösvényen megyünk be a lagúnák közé, jó sokat gyalogolva. Sajna itt sem látunk semmi extrát, két helyi nőn kívül, akik éppen mosnak. Kivándorolunk a legmesszebbi lagúnához, amiben már lecsapolták a vizet, és nagy sár van a mangrovék között, állítólag ezt szeretik a legjobban az andamáni récék, de egy sincs itt. Vagy mi tudjuk rosszul, hogy mit szeretnek, vagy ők.
Indítványozom Csillunak, hogy menjünk át a kis erdő túloldalára, mert ott egy nagy öböl van, nézzünk rá, és utána induljunk vissza, mert nemsokára sötétedik. Csakhogy az erdőn nem tudunk átjutni, mert nincs ösvény a túloldalra, csak párhozamosan a lenti úttal, majd szétágazva és keresztezve más ösvényeket. Persze nem tudtuk lerövidíteni a vissza utat sem, mert egy nagy leszakadáson kellett volna lemennünk a lenti ösvényhez, ami elég veszélyes lett volna. Csillu már tök ideg, hogy tuti el fogunk a dzsungelben tévedni, hiába nyugtatom. Nagyon csöndben van, csak az ujjait ropogtatja mögöttem. Csak akkor kezd beszédes lenni, mikor felismeri az ösvényt, amin bejöttünk az erdőbe.
Visszafelé elkapunk egy buszt, kaja az olcsó helyen, és szenvedés a meleg szálláson.
Nehezen, de elindulunk. A rendkívül korai órának köszönhetően hihetetlen sebességgel hasítunk, csak szét ne essen a busz. Sikeresen megérkezünk a településre, ahol csak a bezárt turistainformáció emlékeztet a nyolc évvel ezelőtti szökőárra, na és a turisták hiánya. Ezt a szakaszt változtatta át legjobban a cunami, annyira, hogy ez a rész majdnem teljesen elnéptelenedett. Van egy tábor feljebb, ahol még mindig élnek olyanok, akiknek a házát elvitte a víz és nem mernek visszaköltözni. Apály van, így a közeli mangrovésban madarászok, de nem sokáig, mert itt gyorsan jön a dagály. Gyalogolok vissza az úton és a következő 3 kilométerre koncentrálok. Állítólag az a legjobb, mivel itt sokkal ritkább az erdő Mt. Harriethez képest. Szépen jönnek a fajok, csak az andamáni harkály nem akarja magát mutatni, kopácsol össze-vissza, meg kiabál, de nem látom. Elérek a hármas kilométerkőhöz, ahol visszafordulok, és újra lemadarászom a területet. A harkály nem adta magát. Sikerül a tábornál elcsípnem a buszt, mellyel terveim szerint még elég időm lesz kinézni a reptér melletti területre, amit mostanában már nem ajánlanak a madarászok, de én kíváncsi vagyok rá. Csillának küldök egy SMS-t, hogy ne aggódjon.
A területre tényleg nem érdemes kimenni, főleg kocsi nélkül, mert nagyon sokat kell gyalogolni a semmiért. Egy „személyszállító alkalmasság” se járt arra, az elágazásig kellett visszamenni, ahol már sikeresen elkaptam egy buszt vissza Port Blair-be. Szerencsére a szállásunk közelébe volt a végállomása. Csillának elújságolom mit láttam és elhatározzuk, hogy délután újra rápróbálunk a récére Sippighat-nál, de előtte egy kis pihenés.
Délután egy másik ösvényen megyünk be a lagúnák közé, jó sokat gyalogolva. Sajna itt sem látunk semmi extrát, két helyi nőn kívül, akik éppen mosnak. Kivándorolunk a legmesszebbi lagúnához, amiben már lecsapolták a vizet, és nagy sár van a mangrovék között, állítólag ezt szeretik a legjobban az andamáni récék, de egy sincs itt. Vagy mi tudjuk rosszul, hogy mit szeretnek, vagy ők.
Indítványozom Csillunak, hogy menjünk át a kis erdő túloldalára, mert ott egy nagy öböl van, nézzünk rá, és utána induljunk vissza, mert nemsokára sötétedik. Csakhogy az erdőn nem tudunk átjutni, mert nincs ösvény a túloldalra, csak párhozamosan a lenti úttal, majd szétágazva és keresztezve más ösvényeket. Persze nem tudtuk lerövidíteni a vissza utat sem, mert egy nagy leszakadáson kellett volna lemennünk a lenti ösvényhez, ami elég veszélyes lett volna. Csillu már tök ideg, hogy tuti el fogunk a dzsungelben tévedni, hiába nyugtatom. Nagyon csöndben van, csak az ujjait ropogtatja mögöttem. Csak akkor kezd beszédes lenni, mikor felismeri az ösvényt, amin bejöttünk az erdőbe.
Visszafelé elkapunk egy buszt, kaja az olcsó helyen, és szenvedés a meleg szálláson.
Blog bejegyzés később...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése