27. nap (2012. feb. 09.)
27th day (09. February 2012.)
Kilenckor elindulunk Nuwara Eliya-ba, ami szintén a hegyekben fekszik, majd kétezer méteren. Út közben látunk több vízesést is, ahol hatalmas és színes (sárga, kék és rózsaszín) ásványokat árulnak a helyiek. Kérdezem is Andrástól, hogy szerinte ezek igaziak lehetnek, hiszen akkorák, és tonnaszámra van csak az egyik vízesésnél? De ő sem mer állást foglalni.
Út közben megállunk egy teagyárnál, ahova be lehet menni (az indiaiakkal ellentétben, mert azok valamiért titkosak), de mi inkább iszunk egy helyi teát (80 forintért), ami nem rossz, de volt már jobb is életem során. A tea ma Sri Lanka legfőbb export cikke. Akkor kezdték el a szigeten a tea termesztését, amikor (a britek alatt) az összes kávéfa kipusztult egy betegség miatt, és próbaként teaültetvényeket hoztak létre a 19. században. Az első teaültetvényt 1867-re datálják, és Kandy-tól nem messze volt helyileg. Az itteni klíma pont megfelelő, mivel meleg és párás, a magasság és a lépcsős hegyoldalak is kedveznek neki, emiatt mára az egész Hill Country (Sri Lanka középső, hegyes területét hívják így) egy virtuális nagy teaültetvény. Nem sokban különbözik kinézetre az indiaitól.
A tea, ha nem metszik, akkor 10 m magas fává is megnő, természetesen az ültetvényeken elég nehéz lenne ezekről szüretelni, így bokrokká növesztik, kb. 1 m magasságúra hagyva. Furcsa, hogy a szedő nők nem helyiek, hanem Tamil Nadu-ból (India) hozzák őket, akik napi néhány száz forintért dolgoznak, és persze ugyanúgy kapnak itt is szállást és egészségügyi ellátást, mint pl. Munnar-ban. Érdekes, hogy az itt élő tamilok az elmúlt időszakban két tűz közé kerültek, gondolok itt a tamil-szingaléz problémára, hiszen ők bár tamilok, nem támogatták a társaikat, de nem is álltak a szingalézok mellé. Nem akartak beavatkozni ebbe a harcba. Mondhatni, hogy ők egy újabb etnikai kisebbség, hiszen nem is tamilok, de nem is szingalézek, hiszen őseiket még a britek hozták ide.
A kész teáknak nagyon sok változata megtalálható itt, hiszen már a szedés előtt is különböznek egymástól azok, amiket az alacsonyabb (600 m alatti), a középső vagy a felsőbb (1200 m feletti) régiókban szüretelnek, ezen kívül nem mindegy, hogy fehér, zöld vagy fekete tea lesz a hajtásból, az üzemekben további variációk érhetők el a szárítási technikákkal és idővel, és persze hozzáadhatnak még fűszereket is. Végtelen a lehetőség. Persze a legjobb, minőségi teákat exportálják, itt a szigeten csak a legdrágább helyeken lehet igazán finom teákat kapni.
A teázó után nem sokkal megérkezünk Nuwara Eliya-ba, a fény városába. Állítólag ez sokkal britebb, mint bármelyik brit város, a golfpályával, parkjával, tavával, sövényeivel és régimódi házaival. Nem tudom, ez mennyire igaz, mivel sosem jártam még az Egyesült Királyságban. A környező kis településeken, pedig zöldségeket termesztenek, ez a sziget zöldségeskertje.
A várost 1819-ben alapították a britek, és ez az egyetlen hely, amely brit túlélő a szigeten, azaz szinte olyannak maradt meg, amilyen régen volt. Az első évtizede végén szanatóriumként funkcionált, majd az itt lakó britek rájöttek, hogy megteremnek az otthonról hozott gyümölcs egy része, mint az eper, és az évek folyamán így vált a sziget zöldségkertjévé a terület.
Andrással kinézünk egy szállást az útikönyvből, amit nagy nehezen megtalálunk. Van szabad szobájuk, de a hely iszonyatos depressziós a sötét fapanelekkel burkolt szobában és a folyosón is. Ráadásul drága. Átmegyünk a szomszéd hotelbe, ami már jobban néz ki, mert világosabb, viszont drágább is. A recepción látjuk, hogy szerveznek utakat a Horton Plains-re, András rögtön meg is kérdezi, hogy mennyi, na meg vezető is kellene, hát az ár nem semmi, 5000 LNR vezetővel, fuvarral. Az már kecsegtető, hogy megpróbálja megmutatni a sziget egyik legritkább endemizmusát, a Sri Lankan Whistling Thrus-t. Megkérdezzük, hogy tudnak-e egy olcsóbb szállást, és igen, ajánlanak egyet a Viktória park mögött, aminek ugyanaz a tulajdonosa, mint ennek, csak kicsit gagyibb. Átmegyünk oda, és tényleg, gagyibb, de tiszta. A két lehetőség közül az olcsóbbat választjuk, mert ugyanúgy néztek ki, csupán ez a földszinten, a másik az emeleten volt, ráadásul mindkettő dohszagú. Fujj, de ez van. Amíg András a recepcióssal beszélget, akiről kiderül, hogy iszonyat jól ért a madarakhoz, mindent tud, hol van és a nap melyik szakaszában kell keresni, addig én végigjárom a folyosót, és találok egy ugyanolyan, de jó illatú szobát, és megkérdezem, hogy lehet-e cserélni. Lehet, szerencsére.
Berakjuk az esőponcsókat, egy kis nasit, és megkeressük a bankot, mert megint váltanunk kell pénzt. Sri Lanka eszi a pénzt, ha sok dolgot szeretnél látni. Viszont csodálatosan szép ország!
A bankolás után bemegyünk a parkba, mert ez egy jó madarászhely, és szép is, pedig csak egy park, és nem botanikus kert. Egyszer körbesétáljuk a területet, majd én leülök egy fa alá, a cuccokkal és olvasgatok, nézegetem a sétáló helyieket, ezalatt András körbejárja a WC-ket, és megtalálja az összes madarat, amit itt lehet látni. Nagy örömmel ér vissza, hogy akkor nézzük meg azt a fedett teraszt, mi van ott, éppen beérünk alá, mikor leszakad az ég. És ömlik az eső, megállás nélkül. Megesszük a nasit, megisszuk a vizünket, megetetjük a kóbor kutyákat, amiket rá két percre elzavarnak mellőlünk, csak úgy, lehet nincs jegyük... Nézelődünk, és még mindig esik. Mikor kicsit alábbhagy, felvesszük a poncsót, és továbbsétálunk. András szeretne valami rigót fényképezni, arra várunk egy félórát, mire sikerül lencsevégre kapni, de csak videózni tudja. És lassan beesteledik.
A bazárban megkérdezünk egy másik utazási irodát, hogy ők mennyiért vinnének holnap, de a pasas egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy mennyivel is vágjon át bennünket, és mond egy olyan árat, hogy András hangosan röhög rajta, én meg csóválom a fejem.
A hotelben a recepciós nem érti, hogy miért kell nekünk egy másik kocsi, mikor itt a mienk, de a sorőrünk kijelenti (szingalézul), hogy ő nem megy oda fel. Mi sem értjük, mit nem ért a recepciós. András lebeszéli a második hotellel, hogy akkor kocsi és madarászvezető, holnap reggel 5:30-ra a szálloda elé.
Este elmegyünk kajálni az egyik étterembe, ahol a plafon alatti polcon kis egér szaladgál, és a kaja se jó, én nagy adag sóval ízesítem. Ja, elfelejtettem mondani, hogy a só itt létfontosságú, mivel annyit iszunk és izzadunk, hogy muszáj az ionokat pótolni valamivel. Én ezt eddig még soha nem éltem át, de a Na és Mg hiány fáradtságot és izomgörcsöket okoz, és ez komoly, nagyon kell rá figyelni.
Hamar lefekszünk, 2 takaró alá, mert hideg van. Szerencsére van forró víz, az átmelegít. Holnap 5-kor kelés.
Nuwara Eliya
Accomodation: Tour Inn (next to Victoria Inn), behind the Victoria Park, 2000 LNR/night, basic, but clean. Although the recepcionist isn’t birdwatcher, he knows birds in the Park, and around the town.
Victoria Park entrance fee is 200LNR/person. You can see all rarities (Pied Thrush, Kashmir Flycatcher, Forest Wagtail, Indian Blue Robin, Yellow-eared Bulbul, Sri Lanka Scimitar Babbler or Indian Pitta), you should check behind the all toilets. You bring raincoat with you, because almost every afternoon is raining.
Út közben megállunk egy teagyárnál, ahova be lehet menni (az indiaiakkal ellentétben, mert azok valamiért titkosak), de mi inkább iszunk egy helyi teát (80 forintért), ami nem rossz, de volt már jobb is életem során. A tea ma Sri Lanka legfőbb export cikke. Akkor kezdték el a szigeten a tea termesztését, amikor (a britek alatt) az összes kávéfa kipusztult egy betegség miatt, és próbaként teaültetvényeket hoztak létre a 19. században. Az első teaültetvényt 1867-re datálják, és Kandy-tól nem messze volt helyileg. Az itteni klíma pont megfelelő, mivel meleg és párás, a magasság és a lépcsős hegyoldalak is kedveznek neki, emiatt mára az egész Hill Country (Sri Lanka középső, hegyes területét hívják így) egy virtuális nagy teaültetvény. Nem sokban különbözik kinézetre az indiaitól.
A tea, ha nem metszik, akkor 10 m magas fává is megnő, természetesen az ültetvényeken elég nehéz lenne ezekről szüretelni, így bokrokká növesztik, kb. 1 m magasságúra hagyva. Furcsa, hogy a szedő nők nem helyiek, hanem Tamil Nadu-ból (India) hozzák őket, akik napi néhány száz forintért dolgoznak, és persze ugyanúgy kapnak itt is szállást és egészségügyi ellátást, mint pl. Munnar-ban. Érdekes, hogy az itt élő tamilok az elmúlt időszakban két tűz közé kerültek, gondolok itt a tamil-szingaléz problémára, hiszen ők bár tamilok, nem támogatták a társaikat, de nem is álltak a szingalézok mellé. Nem akartak beavatkozni ebbe a harcba. Mondhatni, hogy ők egy újabb etnikai kisebbség, hiszen nem is tamilok, de nem is szingalézek, hiszen őseiket még a britek hozták ide.
A kész teáknak nagyon sok változata megtalálható itt, hiszen már a szedés előtt is különböznek egymástól azok, amiket az alacsonyabb (600 m alatti), a középső vagy a felsőbb (1200 m feletti) régiókban szüretelnek, ezen kívül nem mindegy, hogy fehér, zöld vagy fekete tea lesz a hajtásból, az üzemekben további variációk érhetők el a szárítási technikákkal és idővel, és persze hozzáadhatnak még fűszereket is. Végtelen a lehetőség. Persze a legjobb, minőségi teákat exportálják, itt a szigeten csak a legdrágább helyeken lehet igazán finom teákat kapni.
A teázó után nem sokkal megérkezünk Nuwara Eliya-ba, a fény városába. Állítólag ez sokkal britebb, mint bármelyik brit város, a golfpályával, parkjával, tavával, sövényeivel és régimódi házaival. Nem tudom, ez mennyire igaz, mivel sosem jártam még az Egyesült Királyságban. A környező kis településeken, pedig zöldségeket termesztenek, ez a sziget zöldségeskertje.
A várost 1819-ben alapították a britek, és ez az egyetlen hely, amely brit túlélő a szigeten, azaz szinte olyannak maradt meg, amilyen régen volt. Az első évtizede végén szanatóriumként funkcionált, majd az itt lakó britek rájöttek, hogy megteremnek az otthonról hozott gyümölcs egy része, mint az eper, és az évek folyamán így vált a sziget zöldségkertjévé a terület.
Andrással kinézünk egy szállást az útikönyvből, amit nagy nehezen megtalálunk. Van szabad szobájuk, de a hely iszonyatos depressziós a sötét fapanelekkel burkolt szobában és a folyosón is. Ráadásul drága. Átmegyünk a szomszéd hotelbe, ami már jobban néz ki, mert világosabb, viszont drágább is. A recepción látjuk, hogy szerveznek utakat a Horton Plains-re, András rögtön meg is kérdezi, hogy mennyi, na meg vezető is kellene, hát az ár nem semmi, 5000 LNR vezetővel, fuvarral. Az már kecsegtető, hogy megpróbálja megmutatni a sziget egyik legritkább endemizmusát, a Sri Lankan Whistling Thrus-t. Megkérdezzük, hogy tudnak-e egy olcsóbb szállást, és igen, ajánlanak egyet a Viktória park mögött, aminek ugyanaz a tulajdonosa, mint ennek, csak kicsit gagyibb. Átmegyünk oda, és tényleg, gagyibb, de tiszta. A két lehetőség közül az olcsóbbat választjuk, mert ugyanúgy néztek ki, csupán ez a földszinten, a másik az emeleten volt, ráadásul mindkettő dohszagú. Fujj, de ez van. Amíg András a recepcióssal beszélget, akiről kiderül, hogy iszonyat jól ért a madarakhoz, mindent tud, hol van és a nap melyik szakaszában kell keresni, addig én végigjárom a folyosót, és találok egy ugyanolyan, de jó illatú szobát, és megkérdezem, hogy lehet-e cserélni. Lehet, szerencsére.
Berakjuk az esőponcsókat, egy kis nasit, és megkeressük a bankot, mert megint váltanunk kell pénzt. Sri Lanka eszi a pénzt, ha sok dolgot szeretnél látni. Viszont csodálatosan szép ország!
A bankolás után bemegyünk a parkba, mert ez egy jó madarászhely, és szép is, pedig csak egy park, és nem botanikus kert. Egyszer körbesétáljuk a területet, majd én leülök egy fa alá, a cuccokkal és olvasgatok, nézegetem a sétáló helyieket, ezalatt András körbejárja a WC-ket, és megtalálja az összes madarat, amit itt lehet látni. Nagy örömmel ér vissza, hogy akkor nézzük meg azt a fedett teraszt, mi van ott, éppen beérünk alá, mikor leszakad az ég. És ömlik az eső, megállás nélkül. Megesszük a nasit, megisszuk a vizünket, megetetjük a kóbor kutyákat, amiket rá két percre elzavarnak mellőlünk, csak úgy, lehet nincs jegyük... Nézelődünk, és még mindig esik. Mikor kicsit alábbhagy, felvesszük a poncsót, és továbbsétálunk. András szeretne valami rigót fényképezni, arra várunk egy félórát, mire sikerül lencsevégre kapni, de csak videózni tudja. És lassan beesteledik.
A bazárban megkérdezünk egy másik utazási irodát, hogy ők mennyiért vinnének holnap, de a pasas egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy mennyivel is vágjon át bennünket, és mond egy olyan árat, hogy András hangosan röhög rajta, én meg csóválom a fejem.
A hotelben a recepciós nem érti, hogy miért kell nekünk egy másik kocsi, mikor itt a mienk, de a sorőrünk kijelenti (szingalézul), hogy ő nem megy oda fel. Mi sem értjük, mit nem ért a recepciós. András lebeszéli a második hotellel, hogy akkor kocsi és madarászvezető, holnap reggel 5:30-ra a szálloda elé.
Este elmegyünk kajálni az egyik étterembe, ahol a plafon alatti polcon kis egér szaladgál, és a kaja se jó, én nagy adag sóval ízesítem. Ja, elfelejtettem mondani, hogy a só itt létfontosságú, mivel annyit iszunk és izzadunk, hogy muszáj az ionokat pótolni valamivel. Én ezt eddig még soha nem éltem át, de a Na és Mg hiány fáradtságot és izomgörcsöket okoz, és ez komoly, nagyon kell rá figyelni.
Hamar lefekszünk, 2 takaró alá, mert hideg van. Szerencsére van forró víz, az átmelegít. Holnap 5-kor kelés.
Nuwara Eliya
Accomodation: Tour Inn (next to Victoria Inn), behind the Victoria Park, 2000 LNR/night, basic, but clean. Although the recepcionist isn’t birdwatcher, he knows birds in the Park, and around the town.
Victoria Park entrance fee is 200LNR/person. You can see all rarities (Pied Thrush, Kashmir Flycatcher, Forest Wagtail, Indian Blue Robin, Yellow-eared Bulbul, Sri Lanka Scimitar Babbler or Indian Pitta), you should check behind the all toilets. You bring raincoat with you, because almost every afternoon is raining.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése