43. nap (2012. feb. 25.)
43rd day (25. February 2012.)
Nincs semmi erőnk reggel korán kelni, így sokáig pihenünk. Csak délután fogunk kinézni Wandoorba egy kicsit madarászni.
Sikerül is elkapnunk egy buszt kifelé, és több, mint egy órán keresztül zötyögünk, majd egy nagy kanyar után előttünk egy öböl! András már majd kiesik a székből, annyira nézi a madarakat, de semmi extra. Egy újabb kanyar után pedig a nyílt tenger van a bal oldalunkon, gyönyörű színekkel. Azt hisszük, hogy itt vagyunk, de nem, még átcsattogunk egy nagy kapu alatt, ami azt jelzi, hogy beértünk a nemzeti parkba, és még onnan 1 km a végállomás. Innen már út sincs tovább.
Leülünk egy kidőlt fatörzsre, kekszet eszünk, először csak ketten, majd kiegészül a társaságunk három helyi kutyával, az egyik annyira be akar vágódni, hogy végül már András ölében fekszik. Lassan felsétálunk észak felé a parton, és ahogy távolodunk a megállótól, úgy lesznek egyre jobbak a kis öblök, a hatalmas sziklák és a kidőlt fák. Találunk egy kis öblöcskét, ahol senki sincs rajtunk kívül, és már olyan messze vagyunk, hogy nem is jönnek ide a fürdőzők, úgyhogy végre, tudok fürdeni a tengerben! Nagyon kellemes. Sajnos nem lehet úszni, és olyan helyekre menni, ahol már nem látsz a víz aljára, és a közvetlen környezetedre, mert az állomáson ki volt írva, hogy krokodil veszély van a part mentén!
A délutánt itt töltjük, én fürcsizek, napozok, András meg bejárja a környező erdőt és madarászik.
Még időben visszaindulunk, hogy a naplementét a megálló mellől nézzük, a rendőrök társaságában, aki nem sokkal később elindulnak a part mentén, hogy mindenkit kitessékeljenek onnan. Mi már nem várjuk meg ezt, hanem az út mellett lassan gyalogolva lappantyúkat keresünk, de sajnos nem akarják mutatni magukat. András tök szomorú, hogy nem fog látni andamáni lappantyút, pedig az is csak itt van a szigeteken.
Már sötét van, amikor felszállunk a buszra, és olyan lassan megyünk, minden bokornál megállunk, hogy az már hihetetlen. Ráadásul a városban a buszmegállótól nem messzire megállunk tankolni. Na, mi itt intünk búcsút a sofőrnek, és vacsizunk az olcsó helyünkön.
Kivételesen most nem a bazár felé kanyarodunk, hanem a kajáldától nem messze egy kis utcába, ahol rengeteg CD-t és DVD-t lehet kapni, úgyhogy András az egyik boltban elkezdi énekelni a kedvenc itteni számát, amit felismernek (pedig nekem erős kételyeim voltak ezzel kapcsolatban), és nemcsak a számot másolják át neki a kártyánkra, hanem bónuszként összesen 3 CD-t kapunk, amikor András leállítja a gyereket, hogy elég lesz! Nem kért semmit az anyagért, mert számára volt megtiszteltetés, hogy mi tamil nyelvű dalokat szeretnénk hallgatni. Ez a kedvenc:
http://www.youtube.com/watch?v=E1iH2KletHM&noredirect=1
Éjjel nagyon meleg volt a szobában, alig tudtunk aludni.
Sikerül is elkapnunk egy buszt kifelé, és több, mint egy órán keresztül zötyögünk, majd egy nagy kanyar után előttünk egy öböl! András már majd kiesik a székből, annyira nézi a madarakat, de semmi extra. Egy újabb kanyar után pedig a nyílt tenger van a bal oldalunkon, gyönyörű színekkel. Azt hisszük, hogy itt vagyunk, de nem, még átcsattogunk egy nagy kapu alatt, ami azt jelzi, hogy beértünk a nemzeti parkba, és még onnan 1 km a végállomás. Innen már út sincs tovább.
Leülünk egy kidőlt fatörzsre, kekszet eszünk, először csak ketten, majd kiegészül a társaságunk három helyi kutyával, az egyik annyira be akar vágódni, hogy végül már András ölében fekszik. Lassan felsétálunk észak felé a parton, és ahogy távolodunk a megállótól, úgy lesznek egyre jobbak a kis öblök, a hatalmas sziklák és a kidőlt fák. Találunk egy kis öblöcskét, ahol senki sincs rajtunk kívül, és már olyan messze vagyunk, hogy nem is jönnek ide a fürdőzők, úgyhogy végre, tudok fürdeni a tengerben! Nagyon kellemes. Sajnos nem lehet úszni, és olyan helyekre menni, ahol már nem látsz a víz aljára, és a közvetlen környezetedre, mert az állomáson ki volt írva, hogy krokodil veszély van a part mentén!
A délutánt itt töltjük, én fürcsizek, napozok, András meg bejárja a környező erdőt és madarászik.
Még időben visszaindulunk, hogy a naplementét a megálló mellől nézzük, a rendőrök társaságában, aki nem sokkal később elindulnak a part mentén, hogy mindenkit kitessékeljenek onnan. Mi már nem várjuk meg ezt, hanem az út mellett lassan gyalogolva lappantyúkat keresünk, de sajnos nem akarják mutatni magukat. András tök szomorú, hogy nem fog látni andamáni lappantyút, pedig az is csak itt van a szigeteken.
Már sötét van, amikor felszállunk a buszra, és olyan lassan megyünk, minden bokornál megállunk, hogy az már hihetetlen. Ráadásul a városban a buszmegállótól nem messzire megállunk tankolni. Na, mi itt intünk búcsút a sofőrnek, és vacsizunk az olcsó helyünkön.
Kivételesen most nem a bazár felé kanyarodunk, hanem a kajáldától nem messze egy kis utcába, ahol rengeteg CD-t és DVD-t lehet kapni, úgyhogy András az egyik boltban elkezdi énekelni a kedvenc itteni számát, amit felismernek (pedig nekem erős kételyeim voltak ezzel kapcsolatban), és nemcsak a számot másolják át neki a kártyánkra, hanem bónuszként összesen 3 CD-t kapunk, amikor András leállítja a gyereket, hogy elég lesz! Nem kért semmit az anyagért, mert számára volt megtiszteltetés, hogy mi tamil nyelvű dalokat szeretnénk hallgatni. Ez a kedvenc:
http://www.youtube.com/watch?v=E1iH2KletHM&noredirect=1
Éjjel nagyon meleg volt a szobában, alig tudtunk aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése