36. nap (2012. feb. 18.)
36th day (18. February 2012.)
Nem kelünk korán, András kimegy az erkélyre és „szomorúan” konstatálja, hogy az első szobából, amit lecseréltünk, sokkal jobb a kilátás a tengerre, de egyben örül is, hogy szobát cseréltünk. A tengert abból lehet látni, de a szálloda parkja nem éppen „patikatisztaságú”… Én pihi napot tartok, mert délelőtt lehet a legjobban pihenni, öt hét után rám is fér.
Csak néhány dolog van a mai napra: későn kijelentkezni a szállásról, rendbe rakni a blogot, és a legkevesebb időt tölteni a reptéren.
Kiülünk az erkélyre, de ahogy melegszik az idő, a kert sarkában lévő szemétkupac felől „érdekes” szagok kezdenek terjedni, a hőmérséklet emelkedésével ez exponenciálisan növekszik. Dél körül alig bírjuk, András leszervezett egy ebédet, amit inkább az étteremben fogyasztunk el, pedig ajánlották, hogy felhozzák a szobába. Nem is merünk semmilyen húst enni, mert ha olyan a konyha, mint a szálloda, akkor jaj nekünk! Maradunk a bevált dolgoknál: paradicsomleves, tojásos tészta. A megbeszélt időre nincs kész semmi, ez már kezd indiás lenni, legalább akklimatizálódunk. Az ételben kellemesen csalódunk, a tálalás királynői volt, de komolyan és finom is, bár a paradicsomleves Indiában sokkal finomabb.
Ebéd után irány a város, feltölteni az új bejegyzéseket, venni ezt-azt. Megegyezünk egy riksással, hogy kivigyenek a reptérre. Alku nélkül sikerül 20%-t csökkenteni az áron (800LKR, kb. 10 km)… Megbeszéljük, hogy ötre legyen a szállodánál.
A legnehezebb feladatnak egy netező felkutatása tűnt, csak a harmadik helyen sikerült adatkábelt csatolnunk a laptophoz. Netezés után visszaváltottuk a maradék helyi rúpiát, majd a szakadt euró bankjegyünket is készségesen kicserélik, ezt eddig sehol sem sikerült, még beváltani sem. Nem is értettük, mivel az itteni pénzek állapotáról hosszú oldalakat lehetne írni (némelyik úgy néz ki, mint az egy éve használt mosogatórongy), addig a helyihez viszonyítva frissen nyomot pénzen, egy leragasztott szakadás, miért nem felel meg… Addig vásárolunk, hogy kevesebb marad, mint a reptéri transzfer ára.
Ötkor pontban jön a riksás, nekünk be kell még pakolni, húsz percet kérünk. Sikeresen kiérünk, detektoros vizsgálat a bejáratnál. Becsekkolásnál a pultos problémázik, hogy nincsen érvényes vízumunk Indiába, így nem mehetünk. Ne csináljanak ilyet, pont így kértük a nagykövetségen. Mutatjuk, hogy kétszeri beutazás, alulra oda van írva, hogy innen megyünk vissza. Hívnak egy értelmesebb embert a légitársaságtól, mondjuk neki, ő mutatja a pultosnak, hogy nekünk van igazunk, minden rendben, és mindketten elnézést kérnek. Tiszta stresszes az indulás.
Bent a váróteremben ingyenes net-terminálok vannak, András az e-mail-jeit és a blog bejegyzéseinek képsorrendjét rendezgeti, én meg elhűlve látom, hogy a neten található szállások közül már alig van hely Andamánon. Mondom Andrásnak, hogy kéne valamit foglalni, mert szivattyú lesz a dologból! Nagy örömére kinézek két tengerparti helyet, bambuszbungaló az egyik, luxus-sátor a másik. Persze nem ide megyünk, de a sátras verzió elég jól hangzik, mert kettőnknek teljes ellátással kerül 8000 forintba, tengerparti, a Havelock-szigeten (ami egy kis sziget az Andamán szigetcsoportban).
A beszállító kapunál átmegyünk a csilingelős kapun, semmi gond, de már bent ülünk a váróteremben, amikor Andrást odahívják a személyzethez. Na, mindkettőnkön ott a para, hogy mi van már megint?! De téves, egy másik zöld pólós turistát kellett volna odahívni, és összekeverték Andrással… Ismét sűrű bocsánatkérések jönnek.
Végül is nagy nehezen elindul a gép, nehezen, mert az egész gépet (kb. 20 hely kivételével) egy olyan zarándok-csapat foglalja el, akiknek nagy %-a még olvasni sem tud, életében először repül, és nem érti, hogy nem ülhet a „gizi” mellé, ha máshova szól a jegye. Végül András is besegít a sztyuviknak, mert nem bírják eligazgatni ezt a csapatot, annyian vannak és annyi a gond velük, még a csomagot sem tudják feltenni a tárolóba.
Az út nagyon rázós, a két szárazföld között iszonyú nagy vihar lehetett, mert rettenetesen dobálta össze-vissza a gépet. Mi már azon is nevettünk Sri Lankán, hogy a száraz évszakban voltunk, és ehhez képest mindennap, kivétel nélkül, esett az eső, de ha ez a vihar arra megy, akkor nem tudom, ott mi lesz?
Időben érkezünk Indiába, ahol beelőzzük a zarándokcsapatot, és elsők között kerülünk az útlevél ellenőrzéshez, de ott átküldenek a bevándorló-irodába, hogy rendezzük a vízumunkat, mert újra-belépők vagyunk. Az iroda zárva, egy teremtett lélek sincs (mellesleg már este 11 óra van). Végül is egy alkalmazott hívja oda a nőt, és kitöltjük az „újra-belépő” formanyomtatványt, majd vissza az útlevél ellenőrzéshez, ahol megkapjuk a pecsétet, és mehetünk. A csomagok is rendben megjöttek. András foglal taxit, oda megyünk, ahol a múltkor aludtunk Chennai-ban, mert az tiszta és ár-érték arányú volt. Míg elmegy pénzt felvenni, addig engem megkörnyékez a taxis társaság egyik embere, nagyon tolakodóan, úgyhogy eljátszom a „semmilyen-nyelvet nem beszélek hülyét”, és végre lekopik rólam. Mikor András visszaér, mondja, hogy itt van az összes légitársaság irodája, nézzük meg a repjegy árakat West-Bengálba, Bagdográba (onnan tudunk továbbmenni Darjelling-be).
Éjfélkor még felhívja a szállást, hogy egy körül érünk oda, majd megtendereztetjük az összes irodát a jegyárakat illetően és a SpiceJet-nél megvesszük az odajegyet elsejére. Hogy onnan hova és hogyan tovább, még nem tudjuk, attól függ, hogy mire futja a keretből, valószínűleg Goa is kimarad, mert ha tetszik nekünk Darjelling és környéke, akkor ott maradunk, több mint egy hetet.
A taxis persze nem tudja, hol a szállás, de kis tekergőzés után megtaláljuk. Csodálkozok is, hogy éjjel egykor minden kivilágítva, tárva-nyitva, kizárt, hogy minket várnak így. Bemegyünk, a recepciós iszonyatosan megszeppenve áll a pult mögött (a múltkor akkora nagy legény volt), és mellette egy rendőr, meg egy másik a hallban. Mondjuk, hogy megérkeztünk, de a rendőr lecsap ránk, kik, honnan-hova, miért… Útlevél ellenőrzés, majd kérdi a recepcióst, hogy van-e szobája, mondja, hogy igen és még foglalásuk is van! Minden rendben velünk, de hiába kérdezem, hogy mi volt a gond, nem derül ki. Mialatt kitöltjük a papírokat 4 turista jön le az emeletről, és recepciós úgy nézi őket, hogy azzal a tekintettel ölni lehetne. Állítólag kicsekkolnak, de érdekes módon nem iratnak velük alá semmilyen papírt, amit ebben az országban ilyenkor szokás.
A szobában tanakodunk, mi lehetett a gond, András mondja, hogy 4 embert kerestek a rendőrök, látta a papírt, nem a mi nevünk volt rajta, és mikor visszajön a vödör meleg vízzel, mondja, hogy megint itt vannak a rendőrök.
Fürdünk, majd megállapítjuk, hogy ez a nap tiszta stresszes volt. Holnap (ma) későn kelünk, ha lehetséges.
Negombo – Chennai We went tuk-tuk from Negombo to airport, costs 800 LNR (about 10 km, 30 minutes). Chennai: pre-paid taxi is 400 INR to Gokuram Rest House, that is 5 minutes from the main bus station.
Csak néhány dolog van a mai napra: későn kijelentkezni a szállásról, rendbe rakni a blogot, és a legkevesebb időt tölteni a reptéren.
Kiülünk az erkélyre, de ahogy melegszik az idő, a kert sarkában lévő szemétkupac felől „érdekes” szagok kezdenek terjedni, a hőmérséklet emelkedésével ez exponenciálisan növekszik. Dél körül alig bírjuk, András leszervezett egy ebédet, amit inkább az étteremben fogyasztunk el, pedig ajánlották, hogy felhozzák a szobába. Nem is merünk semmilyen húst enni, mert ha olyan a konyha, mint a szálloda, akkor jaj nekünk! Maradunk a bevált dolgoknál: paradicsomleves, tojásos tészta. A megbeszélt időre nincs kész semmi, ez már kezd indiás lenni, legalább akklimatizálódunk. Az ételben kellemesen csalódunk, a tálalás királynői volt, de komolyan és finom is, bár a paradicsomleves Indiában sokkal finomabb.
Ebéd után irány a város, feltölteni az új bejegyzéseket, venni ezt-azt. Megegyezünk egy riksással, hogy kivigyenek a reptérre. Alku nélkül sikerül 20%-t csökkenteni az áron (800LKR, kb. 10 km)… Megbeszéljük, hogy ötre legyen a szállodánál.
A legnehezebb feladatnak egy netező felkutatása tűnt, csak a harmadik helyen sikerült adatkábelt csatolnunk a laptophoz. Netezés után visszaváltottuk a maradék helyi rúpiát, majd a szakadt euró bankjegyünket is készségesen kicserélik, ezt eddig sehol sem sikerült, még beváltani sem. Nem is értettük, mivel az itteni pénzek állapotáról hosszú oldalakat lehetne írni (némelyik úgy néz ki, mint az egy éve használt mosogatórongy), addig a helyihez viszonyítva frissen nyomot pénzen, egy leragasztott szakadás, miért nem felel meg… Addig vásárolunk, hogy kevesebb marad, mint a reptéri transzfer ára.
Ötkor pontban jön a riksás, nekünk be kell még pakolni, húsz percet kérünk. Sikeresen kiérünk, detektoros vizsgálat a bejáratnál. Becsekkolásnál a pultos problémázik, hogy nincsen érvényes vízumunk Indiába, így nem mehetünk. Ne csináljanak ilyet, pont így kértük a nagykövetségen. Mutatjuk, hogy kétszeri beutazás, alulra oda van írva, hogy innen megyünk vissza. Hívnak egy értelmesebb embert a légitársaságtól, mondjuk neki, ő mutatja a pultosnak, hogy nekünk van igazunk, minden rendben, és mindketten elnézést kérnek. Tiszta stresszes az indulás.
Bent a váróteremben ingyenes net-terminálok vannak, András az e-mail-jeit és a blog bejegyzéseinek képsorrendjét rendezgeti, én meg elhűlve látom, hogy a neten található szállások közül már alig van hely Andamánon. Mondom Andrásnak, hogy kéne valamit foglalni, mert szivattyú lesz a dologból! Nagy örömére kinézek két tengerparti helyet, bambuszbungaló az egyik, luxus-sátor a másik. Persze nem ide megyünk, de a sátras verzió elég jól hangzik, mert kettőnknek teljes ellátással kerül 8000 forintba, tengerparti, a Havelock-szigeten (ami egy kis sziget az Andamán szigetcsoportban).
A beszállító kapunál átmegyünk a csilingelős kapun, semmi gond, de már bent ülünk a váróteremben, amikor Andrást odahívják a személyzethez. Na, mindkettőnkön ott a para, hogy mi van már megint?! De téves, egy másik zöld pólós turistát kellett volna odahívni, és összekeverték Andrással… Ismét sűrű bocsánatkérések jönnek.
Végül is nagy nehezen elindul a gép, nehezen, mert az egész gépet (kb. 20 hely kivételével) egy olyan zarándok-csapat foglalja el, akiknek nagy %-a még olvasni sem tud, életében először repül, és nem érti, hogy nem ülhet a „gizi” mellé, ha máshova szól a jegye. Végül András is besegít a sztyuviknak, mert nem bírják eligazgatni ezt a csapatot, annyian vannak és annyi a gond velük, még a csomagot sem tudják feltenni a tárolóba.
Az út nagyon rázós, a két szárazföld között iszonyú nagy vihar lehetett, mert rettenetesen dobálta össze-vissza a gépet. Mi már azon is nevettünk Sri Lankán, hogy a száraz évszakban voltunk, és ehhez képest mindennap, kivétel nélkül, esett az eső, de ha ez a vihar arra megy, akkor nem tudom, ott mi lesz?
Időben érkezünk Indiába, ahol beelőzzük a zarándokcsapatot, és elsők között kerülünk az útlevél ellenőrzéshez, de ott átküldenek a bevándorló-irodába, hogy rendezzük a vízumunkat, mert újra-belépők vagyunk. Az iroda zárva, egy teremtett lélek sincs (mellesleg már este 11 óra van). Végül is egy alkalmazott hívja oda a nőt, és kitöltjük az „újra-belépő” formanyomtatványt, majd vissza az útlevél ellenőrzéshez, ahol megkapjuk a pecsétet, és mehetünk. A csomagok is rendben megjöttek. András foglal taxit, oda megyünk, ahol a múltkor aludtunk Chennai-ban, mert az tiszta és ár-érték arányú volt. Míg elmegy pénzt felvenni, addig engem megkörnyékez a taxis társaság egyik embere, nagyon tolakodóan, úgyhogy eljátszom a „semmilyen-nyelvet nem beszélek hülyét”, és végre lekopik rólam. Mikor András visszaér, mondja, hogy itt van az összes légitársaság irodája, nézzük meg a repjegy árakat West-Bengálba, Bagdográba (onnan tudunk továbbmenni Darjelling-be).
Éjfélkor még felhívja a szállást, hogy egy körül érünk oda, majd megtendereztetjük az összes irodát a jegyárakat illetően és a SpiceJet-nél megvesszük az odajegyet elsejére. Hogy onnan hova és hogyan tovább, még nem tudjuk, attól függ, hogy mire futja a keretből, valószínűleg Goa is kimarad, mert ha tetszik nekünk Darjelling és környéke, akkor ott maradunk, több mint egy hetet.
A taxis persze nem tudja, hol a szállás, de kis tekergőzés után megtaláljuk. Csodálkozok is, hogy éjjel egykor minden kivilágítva, tárva-nyitva, kizárt, hogy minket várnak így. Bemegyünk, a recepciós iszonyatosan megszeppenve áll a pult mögött (a múltkor akkora nagy legény volt), és mellette egy rendőr, meg egy másik a hallban. Mondjuk, hogy megérkeztünk, de a rendőr lecsap ránk, kik, honnan-hova, miért… Útlevél ellenőrzés, majd kérdi a recepcióst, hogy van-e szobája, mondja, hogy igen és még foglalásuk is van! Minden rendben velünk, de hiába kérdezem, hogy mi volt a gond, nem derül ki. Mialatt kitöltjük a papírokat 4 turista jön le az emeletről, és recepciós úgy nézi őket, hogy azzal a tekintettel ölni lehetne. Állítólag kicsekkolnak, de érdekes módon nem iratnak velük alá semmilyen papírt, amit ebben az országban ilyenkor szokás.
A szobában tanakodunk, mi lehetett a gond, András mondja, hogy 4 embert kerestek a rendőrök, látta a papírt, nem a mi nevünk volt rajta, és mikor visszajön a vödör meleg vízzel, mondja, hogy megint itt vannak a rendőrök.
Fürdünk, majd megállapítjuk, hogy ez a nap tiszta stresszes volt. Holnap (ma) későn kelünk, ha lehetséges.
Negombo – Chennai We went tuk-tuk from Negombo to airport, costs 800 LNR (about 10 km, 30 minutes). Chennai: pre-paid taxi is 400 INR to Gokuram Rest House, that is 5 minutes from the main bus station.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése