45. nap (2012. feb. 27.)
45th day (27. February 2012.)
András 6-kor kel, hogy elmenjen madarászni azon az ösvényen, amit a recepciós rajzolt neki. Mondom, hogy várjon meg, mert nekem pisilnem kell, és ha elmegy, be kell zárnom az egész kunyhót, mert a budi 5 háznyira van innen. Nagy nehezen felkászálódik, és kinéz az ablakon, és halkan sürget, hogy nézzem én is meg, eltűnt a víz!! Akkora apály van itt, a víz olyan messze húzódott vissza, hogy nem is lehet látni. András azonnal eltűnik fényképezni, én meg a budipapírral a kezemben várom a parton a jógázók mellett. Ugyanis minden reggel 6-7 között jógaparti van, ami mellesleg tök jó, gondolkodom, hogy egyszer talán én is megtanulom, de hogy utána egy európai ember 2 órán keresztül ne gondolkodjon semmiről, és üljön a tűző napon, na, nekem ez hihetetlen.
Reggel 8-kor vár ránk a kocsi, amivel elmegyünk pipás cuccot bérelni, majd a kikötőbe, ahol vár ránk egy kis motoros csónak, és kivisz bennünket a nem messze lévő világítótoronyhoz.
A toronynál hatalmas korallzátony övezi a partot, szebbnél szebb halakkal, ici-picitől a félméteres nagyig, fekete-fehértől a szivárvány összes színét tartalmazóig. Voltak papagájhalak, vitorláshalak, „püffedthalak”, és annyi féle, hogy ha elém tennék a színes könyvet, hogy mutassam meg, miket láttam, képtelen lennék rá. Nagyon jó hely. Majdnem 2 órát töltünk itt, a vízben, csak ketten Andrással, meg távolabb egy másik csónak búvárokkal.
Ez után átmegyünk az Elefánt-partra, ami már magában gyönyörű hely a fehér homokjával, mangrovéval és hatalmas fákkal. Egy csapás vezet ide (régen elefántcsapás lehetett, innen a neve), ami csak alacsony vízállásnál járható (a cunami itt is átrendezte kicsit a terepet), vagy csónakkal tudsz idejutni. Itt kevésbé szépek a korallok, de más halak vannak és annyira szelídek, hogy közöttük úszol, benne a halrajban! Délben ebédelünk a fehér parton egy kidőlt fa törzsén, és míg András körbemadarássza a helyet, addig én a kekszmorzsákkal megetetem a csigaházba szorult ráksereget, a fa alatt van vagy 100. Nem mernek kimenni a napra, a keksz nagyon ízlik nekik.
Tanakodunk, hogy menjünk-e még egy kört a halak közé, de fél 1 után visszaindulunk a szállásra, mert annyira tűz a nap. Na, ott ki is derül, hogy sikeresen leégtünk mind ketten, de úgy, hogy vöröslik a hátunk és lábunk nyaktól bokáig. András nagyon brutálisan néz ki. Bezavarom a hideg zuhany alá és utána magunkra borítom a testápolót, de még az is fáj, amikor rám csöppen a krém. És én kevésbé vagyok leégve, mint ő.
Pihizünk a bambuszkunyhónkban, majd 4 körül átmotorozunk a nyertes partra, és felsétálunk északnak, egy kis öbölből nézzük most a naplementét, amit most nem takarnak el a felhők, mint tegnap, úgyhogy háttérben a szigetekkel, hajóval gyönyörűen giccses, még Andrásnak is tetszik, annyira, hogy nem jut szóhoz, amikor hirtelen lezuhan a nap hátrahagyva az égővörös felhőket. Visszafelé elgondolkodom rajta, hogy miért nem adatik meg minden embernek az, hogy legalább egyszer láthassa ezt a gyönyörűséget?
A szokásos helyen vacsizunk, rajtunk kívül mindenki halat eszik, mi még mindig a legolcsóbb zöldséges tésztát nyomatjuk. Nekem lassan már a fülemen is ez fog kinőni. Egyszer csak bevágódik egy pasas, hogy ma ezt a két halat fogta, megsütik-e neki vacsira? Összecsődül a konyhaszemélyzet, megbeszélik a pasival, hogyan szeretné, ha elkészítenék, én ezalatt megkukucskálom a táska tartalmát. A pincérünk meg halkan súgja, hogy a piros hal (tigrishal) a legdrágább ebben a térségben. Vaúú, erre András is odajön, lefotózza, majd mikor már elcsöndesül minden és mindenki, besurran a konyhába, és ott is lefotózza. Nekem meg mondja, hogy jobb, ha nem látom, hogy mi van a konyhában… Én már az első egyiptomi utunk alatt túljutottam azon, hogy elgondolkodjam, miből, hogyan és milyen körülmények között készül a kaja, a végeredmény a lényeg, legyen forró, és frissensült mikor kihozzák, mert a hő sok mindent megöl, és ne menjen a hasam utána. Ha ez a kettő teljesül, akkor jó.
A szállásunkon kerti mozi van, valami gagyi amcsi filmet nyomnak, aminek hat ember örül a paraván előtt. András morog egy sort, hogy hol a tegnapi csönd, amikor csak a hullámokat lehetett hallani, de mire válaszolnék neki, már horkol is.
Iszonyatosan fáj a hátam és a combom. Szerintem még a tojás is megsülne rajta. András is állandóan nyög, nem tudom, hogy ébren van-e, vagy álmában, de biztos, hogy neki is fáj.
45th day (27. February 2012.)
András 6-kor kel, hogy elmenjen madarászni azon az ösvényen, amit a recepciós rajzolt neki. Mondom, hogy várjon meg, mert nekem pisilnem kell, és ha elmegy, be kell zárnom az egész kunyhót, mert a budi 5 háznyira van innen. Nagy nehezen felkászálódik, és kinéz az ablakon, és halkan sürget, hogy nézzem én is meg, eltűnt a víz!! Akkora apály van itt, a víz olyan messze húzódott vissza, hogy nem is lehet látni. András azonnal eltűnik fényképezni, én meg a budipapírral a kezemben várom a parton a jógázók mellett. Ugyanis minden reggel 6-7 között jógaparti van, ami mellesleg tök jó, gondolkodom, hogy egyszer talán én is megtanulom, de hogy utána egy európai ember 2 órán keresztül ne gondolkodjon semmiről, és üljön a tűző napon, na, nekem ez hihetetlen.
Reggel 8-kor vár ránk a kocsi, amivel elmegyünk pipás cuccot bérelni, majd a kikötőbe, ahol vár ránk egy kis motoros csónak, és kivisz bennünket a nem messze lévő világítótoronyhoz.
A toronynál hatalmas korallzátony övezi a partot, szebbnél szebb halakkal, ici-picitől a félméteres nagyig, fekete-fehértől a szivárvány összes színét tartalmazóig. Voltak papagájhalak, vitorláshalak, „püffedthalak”, és annyi féle, hogy ha elém tennék a színes könyvet, hogy mutassam meg, miket láttam, képtelen lennék rá. Nagyon jó hely. Majdnem 2 órát töltünk itt, a vízben, csak ketten Andrással, meg távolabb egy másik csónak búvárokkal.
Ez után átmegyünk az Elefánt-partra, ami már magában gyönyörű hely a fehér homokjával, mangrovéval és hatalmas fákkal. Egy csapás vezet ide (régen elefántcsapás lehetett, innen a neve), ami csak alacsony vízállásnál járható (a cunami itt is átrendezte kicsit a terepet), vagy csónakkal tudsz idejutni. Itt kevésbé szépek a korallok, de más halak vannak és annyira szelídek, hogy közöttük úszol, benne a halrajban! Délben ebédelünk a fehér parton egy kidőlt fa törzsén, és míg András körbemadarássza a helyet, addig én a kekszmorzsákkal megetetem a csigaházba szorult ráksereget, a fa alatt van vagy 100. Nem mernek kimenni a napra, a keksz nagyon ízlik nekik.
Tanakodunk, hogy menjünk-e még egy kört a halak közé, de fél 1 után visszaindulunk a szállásra, mert annyira tűz a nap. Na, ott ki is derül, hogy sikeresen leégtünk mind ketten, de úgy, hogy vöröslik a hátunk és lábunk nyaktól bokáig. András nagyon brutálisan néz ki. Bezavarom a hideg zuhany alá és utána magunkra borítom a testápolót, de még az is fáj, amikor rám csöppen a krém. És én kevésbé vagyok leégve, mint ő.
Pihizünk a bambuszkunyhónkban, majd 4 körül átmotorozunk a nyertes partra, és felsétálunk északnak, egy kis öbölből nézzük most a naplementét, amit most nem takarnak el a felhők, mint tegnap, úgyhogy háttérben a szigetekkel, hajóval gyönyörűen giccses, még Andrásnak is tetszik, annyira, hogy nem jut szóhoz, amikor hirtelen lezuhan a nap hátrahagyva az égővörös felhőket. Visszafelé elgondolkodom rajta, hogy miért nem adatik meg minden embernek az, hogy legalább egyszer láthassa ezt a gyönyörűséget?
A szokásos helyen vacsizunk, rajtunk kívül mindenki halat eszik, mi még mindig a legolcsóbb zöldséges tésztát nyomatjuk. Nekem lassan már a fülemen is ez fog kinőni. Egyszer csak bevágódik egy pasas, hogy ma ezt a két halat fogta, megsütik-e neki vacsira? Összecsődül a konyhaszemélyzet, megbeszélik a pasival, hogyan szeretné, ha elkészítenék, én ezalatt megkukucskálom a táska tartalmát. A pincérünk meg halkan súgja, hogy a piros hal (tigrishal) a legdrágább ebben a térségben. Vaúú, erre András is odajön, lefotózza, majd mikor már elcsöndesül minden és mindenki, besurran a konyhába, és ott is lefotózza. Nekem meg mondja, hogy jobb, ha nem látom, hogy mi van a konyhában… Én már az első egyiptomi utunk alatt túljutottam azon, hogy elgondolkodjam, miből, hogyan és milyen körülmények között készül a kaja, a végeredmény a lényeg, legyen forró, és frissensült mikor kihozzák, mert a hő sok mindent megöl, és ne menjen a hasam utána. Ha ez a kettő teljesül, akkor jó.
A szállásunkon kerti mozi van, valami gagyi amcsi filmet nyomnak, aminek hat ember örül a paraván előtt. András morog egy sort, hogy hol a tegnapi csönd, amikor csak a hullámokat lehetett hallani, de mire válaszolnék neki, már horkol is.
Iszonyatosan fáj a hátam és a combom. Szerintem még a tojás is megsülne rajta. András is állandóan nyög, nem tudom, hogy ébren van-e, vagy álmában, de biztos, hogy neki is fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése